Parti Nagy Lajos: A legfő maffiózó lepöckölt két alvezért

Vasárnap reggel kilenc fok van, nedves ború, legalábbis Budapesten. O. Viktor rezsimjének tegnap este óta nincs megválasztott köztársasági elnöke. Ez a nincs túl sok vizet nem zavar, N. Katalin lényegében mindegy volt és mindegy van, bármennyire is körülötte forgott a sajtóhétvége, s bármilyen abganggal küldte le a színpadról a magasságos főrendező.

V. Judittal együtt benéztek valamit, ami nem volt eléggé benézhetetlen.

Nem oly rég akadtam bele egy igazi haramia-mondatba, 11 évvel ezelőttről. Ángyán József mesélte egy interjúban, hogy O. Viktor egy frakcióülésen kijelentette „aki tisztességesen viselkedik, ha megsebesül is a csatatéren, kihozzuk, de aki nem, arra mi is lőni fogunk”. Lehet tűnődni: vajon erre az esetre is áll-e a baljós bölcsesség? Nevezettek szemmel láthatóan megsebesültek, de vajon utána „tisztességesen”, vagyis O. Viktor érdekei szerint viselkedtek-e? Ha igen, ez volna a kihozás ama tűzvonalból? Ha nem, akkor most lőve van rájuk?

A lemondatás lenne a lövés?

Tegnapi, másodlagos frissességű mondataim és szavaim szerteszéjjel, a nyitott portálokból megroskadt vélemények, komment-szerpentinek lógnak, elsistergett teóriák különféle tárgyban és fekvésben. A Felcsútra tervezett királyválasztástól egészen addig, hogy K. Endrét a svéd titkosszolgálat találta fel és küldte a nemsokára káelnöki feladatokat is ellátó K. László bosszantására. Nevezett ki nem állhatja a svédasztalt – ideerőltetik a svédek, pedig maguk nem élnek vele, mégis tülekedtetnek egy ezeréves államot a békétlenségig menően, lecsöppentetik zsinóros zakóját, farmerdzsekijét, Katika hozzon már egy konyharuhát, és ez a tiszteletlenség az oka annak, ami van. Sopronbánfalva non coronat, a Tisztelt Ház meg nem ér rá ilyen szemtelen népekről szavazgatni. Ne má’ a nyúl vigye a grippent! De ne szaladjak annyira hátra.

Mire ez a tárca megjelenik, minden és mindennek ellenkezője napvilágot lát majd, cikk, tanulmány, humoreszk, konteó konteó hátán, de a burleszk, az übüiáda valahogy megkomorodik. Semmi különös, semmi mellbevágó újdonság, épp csak meglebben egy függöny, s hirtelen élesebb fényben látszik, ami a rezsim fő- és mellékutcáit megüli, a hipokrita zsákmánykereszténység, züllöttség, romlottság, körkörös félelem. Még az esendőségük is sértett gőgből van, és ha úgy tartja ravasz kedvük, bármit megtesznek egymással is, megvezetett úri birtokukkal is.

Alvadt, savanyú sötét, a legfő maffiózó lepöckölt a roppant reverjéről két alvezért, kik még csak túl magasba se törtek, egyszerűen végrehajtották, amit parancsolt nekik a keresztapájuk.

Van ilyen. A pedofilia esküdtebb, legalábbis annak látszóbb ellenségei kellenek, hisz roppant sikeres politikai termék (szakszóval összemosónium), több év munkája, ami Damoklész kardjaként lebeg bűnösök és ártatlanok fölött. Nincs itt semmi látnivaló, lehet tovahaladni, a kisebb-nagyobb foltot a renomén érdemrenddé hazudja a készséges neremlékezet.

A hét elején, kis pökhendi vállvonogatás után a Goebbels-Művek elkezdte kezelni a problémát, előbb hallgatással, aztán mellébeszéléssel, azzal, hogy a történteket szétkenték a mindennapos dzsuvában, amit maguk állítottak elő. S tették ezt mindaddig, amíg a nagy sztratégosz elő nem állt a selyemzsinórmértékkel, hogy mit kell tenni pontosan. Hogy kihozni vagy kilőni. Szép szakmai feladat, miként lehet a NER s mindenekelőtt O. Viktor hasznára fordítani, illetve legkisebb kárára egy ilyen malőrt. N. Katalinnak kedden százszor le kellett írni, hogy „az én elnökségem alatt nem volt és nem is lesz kegyelem a pedofiloknak, és ez így volt ebben az esetben is”.

Tényleg így volt. K. Endre nem pedofil, csak éppen másodrendű vádlottként elítélték egy rendbeli bűnsegédként elkövetett kényszerítés, valamint egy rendbeli vesztegetés bűntettében három év négy hónapra, aminek letelte előtt kilenc hónappal a pápalátogatás apropójából kegyelmet kapott.

N. Katalin csütörtök délután már készülődött a repülőútra, mikor döndült a nyitott kapu, a magyar herkules és főtűzoltószító izgő-mozgó kőtáblaként bejelentette, hogy alaptörvényt módosíttat, mivel Magyarországon a gyermek a legfontosabb, ezután kiskorú sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmény esetén az elnök egyéni kegyelmezési jogát nem gyakorolhatja.  Jó szívvel, de kegyvesztettként utazott N. Katalin Katarba három napos hivatalos látogatásra, ahol péntek reggel a dohai vb. lelátóján elénekelte a magyar himnuszt, további inspirációt adva a magyar játékosoknak, akik 28:1 arányban megverték Kazahsztánt. Ha lemondja a látogatást, még azt gondolhatta volna a hívő nép, hogy ez a bizonyos tavalyi kegyelemdöntés fontosabb, mint a dohai diadal.

Tegnap, tehát szombaton, amikor N. Katalin útját a sors megszakította, s őt gazdája honvédségi géppel Dohából hazahozatta, hogy öltözzön fehérbe s mondjon le, megjelent a Facebookon egy terjedelmes irat. Egy összeszerkesztmény, amit akár az ominózus kegyelmi kérvény prezentálásának is tekinthetett az az olvasó, aki végigrágta magát e szomorú és bonyolult szövegen. Az irat szerint, amelynek szerzősége ismeretlen, K. Endrét bűntelenül, tévesen és jogszabályt sértően, koncepciós perben, megalapozatlanul ítélték el. Továbbá a szerző, aki egyes szám első személyben fogalmaz, nagyon igazságtalannak érzi, hogy meghurcolják a neki kegyelmet adó elnök asszonyt és a volt igazságügyi miniszter asszonyt.

Ami a konkrét ügyet illeti, szerző szerint K. Endre nem tudott semmiről, V. János, az igazgató, az elsőrendű vádlott adta parancsba a sértettnek, hogy mit írjon egy A4-es lapra, ha Bicskén akar maradni, honnan előzőleg megszökött. K. Endre másodrendű vádlott csak biztosította a helyszínt, az irodáját, ahol a 14 éves sértett egy évvel idősebb, 15 éves nagynénjével megbeszélte, hogyan is fogalmazza meg, amit az igazgató a szájába rágott, majd, nyilván más mondatokkal együtt, leírta a következőket: „Kitaláltam, hogy közösen kivertük a nemi szervem és hogy ilyet más gyerekekkel is csinált már. Igazság az, hogy nem húzta le a nadrágom és nem fogta meg és nem verte ki. Mostanában sokat gáztöltőztem és ez se volt rám túl jó hatással, sokszor nem gondolkoztam tőle tisztán.”

K. Endre ezt a keserves és nem mindennapi tanakodást nyilvánvalóan hallotta, hisz ott ült a szobában a számítógépnél és adminisztrált, de, a szerző elmondása szerint, bele nem szólt, elhangzottakat nem véleményezte. Azzal védekezett, hogy neki fogalma nem volt, melyik az igaz és melyik a kikényszerített, hamis vallomás. A hosszú, kimerítő írás ezután főleg a koncepciósnak titulált per zeg-zugait elemzi. Erős szöveg, fojtott és bőbeszédű, laikusban, de tán még jogvégzett emberben is bőven támadhatnak kétségek a történtek és az interpretáció felől.

Jobb lett volna, ha N. Katalin az eset kényességére tekintettel rögtön kiáll, s mivel szabad indokolni, noha nem kötelessége, elmondja, mire tekintettel, milyen morális meggondolásból adott kegyelmet, mármint ha nem utasították. Ha így tesz, akkor tesz valamit, tetszőt vagy nem tetszőt, de valamibe bukik bele.  Így, e kései muszájbúcsú után csak kitűnt a képből egy rövid beszéddel, ami némi színészkedéstől eltekintve profi volt és dinamikus, hibáztam, felelősség, bocsánat, lemondok.

Talán egyszer még a vezér is megbocsát.