Parti Nagy Lajos az én hetemben: Az a csoda, hogy csak ennyire rosszak a PISA-tesztek

Mint valami muszáj-rúdugró, öt méterrel a léc alatt tollászkodom a hétvégi szavaimmal, persze a baj nem velük van, hanem a lassúságommal, méginkább azzal, hogy utóbbi időben kissé fölhangolatlan vagyok közéletileg, lanyhuló érdeklődéssel olvasom a kreml- és karmelitológusok elemzéseit. A történések, amiket a szavak tárgyaznak, a héten többnyire elsuhantak a fülem mellett, hallottam is róluk, nem is, például a főpénztáros személyének változásáról, s a kispadról, ahová a pénzügyminisztert ülteti Mária országának s ezen belül is a kasszakulcsnak legfő ura.

A PISA-teszteket illetően nem gondolom, hogy csodálkozni kéne rajtuk, az a csoda, hogy csak ennyire rosszak. Illetve kinek rosszak, kinek nem, az olvasás- és szövegértés romlása egybevág az illiberális lebutításpolitika céljaival, legyen csak minél olcsóbb és háborítatlanabb a tömeges alattvaló-termelés, a már kitermeltek fáradt asszisztálása mellett. Azt se csodálnám, ha e készségek a készülő szuverenitás-törvény hatálya alá esnének, nem kell összevissza olvasgatni-értegetni, abból csak a baj van, tessék a kék szemellenzők, e velősen gusztustalan plakátok szerint haladni, balra csálé, jobbra bakafánt, különben is, a szuverén kismalac így ért szöveget és kész, balítéletekkel nem foglalkozik, nem táncol úgy, ahogy ők fütyülnek.

Ami a büszkeséget illeti, ma délután Stockholmban Karikó Katalin átvette az orvosi, Krausz Ferenc pedig a fizikai Nobel-díjat.

Jó hét volt, vezettem kétezerpárszáz kilométert, Winterreise Ausztrián, Németországon át, s bár nagyrészt kikerültük az ulmi és a müncheni hóvihart, még mindig kamionfényszórók, telefonos időjárásjelentések vibrálnak a szemem előtt, s hallom a kerekek jellegzetes, hókásás surrogását.

Kezdem megszokni, hogy tél a tél, tulajdonképpen szeretem is, a hó a legtranszcendensebb csapadék. Amikor vasárnap reggel odaülök a géphez, megint szorgosan esik, a tetőket, a párkányokat és az autókat már belepte, szelíden és konokon – konokul? – küzd a fekete járdákkal, a keramit lónevetésével.

A hó felpuhítja az időt, egymáshoz tapaszt jelent és jövőt, közelit és távolit. Elképzelem, ahogy egy téli estén a majdani utazó ellátogat a teljes pompájában ragyogó, sok-sok milliárd euróból – talán már nem is lesz forint — felépült Dubajrendezőre, mit hivatalosan új milleniumi városrésznek nevez majd a jövendő, ez a nagy, titokzatos organizátor, akit a mából megítélni éppoly lehetetlen, mint amennyire csábító.

A megaprojekt kilátásai a rokonelit számára lenyűgözőek, a NER-egyenest meghosszabbítva, ami ellopható, az el lesz lopva, pontosabban: le lesz húzva sáp gyanánt, ám ez a majdani utazót bizonyos idő után nem fogja érdekelni. Sokkal inkább a 200 méteres dubajszékelykapu, s mindaz, ami mögötte karcolja a magyar fellegeket. Természetesen ezek nem lesznek a szó nyugati (amerikobrüsszeli) értelmében felhőkarcolók, legalábbis addig, amíg a befektetőnek ez nem kifejezett kívánsága, ha pedig igen, mit lehet tenni? Legföljebb kicsit karvalytőkézni a sápkúti falunapon. De ezt majd elnyomja a visszafogottan dübörgő propagandakampány a felfeleszéles dubajszuverenitás rögtalajvédő karakteréről, tán már Rogán-művek se lesznek, teszem hozzá, hogy jobb kedve legyen a mondatnak.

Mindezt, illetve mindazt, amit el se képzelhetni 2023 telén, már az aprócska Hősök teréről, a régi milleniumi városrész felől is látni fogja az utazó, aki elálldogál a Hunoremír térig meghosszabbított földalatti lejáratánál. Nem tudom, mire fog gondolni. Elmállott vitákra és megmaradt, égig érő ingatlanokra? Mikor 2000 táján javában épült az új Potsdamer Platz, a berliniek szívták a fogukat, s nemcsak a projektet vastagon körüllengő panamák, hanem a konkrét épületek miatt is, én pedig, kívülállóként, lelkesedtem, tetszett, ahogy kinő a térség ikonikus semmijéből valami új.

Igaz, lelkesedésem főként annak szólt, hogy Magyarországon soha hasonló volumenű építkezést nem láttam, hogy már maga az építkezés műalkotásként funkcionált, toronydaruk tartották Berlin felett az eget. Most meg én vagyok a „berlini”, hisz bőven van bennem gyanakvás, távolságtartás. Ha tudná ezt a majdani téli estén ama idegen utazó, alighanem rálegyintene, mondván: mindig egy Vígszínház győz, egy MÜPA, hogy jó épületeket mondjak, rossznak ott van a Nemzeti olajkályha, s ott is marad.

Hogy a magyarok vezére meg akarja akadályozni, az EU-tárgyalások megkezdését Ukrajnával, az nem csoda, Putyin pont erre tartja előretolt emberét. Amellett, hogy betart Brüsszelnek, védi a magyar szuverenitást, neki ugyan ember fia nyugatról meg ne mondja, mi merre hány. Zsaroló pozícióba vágja magát, a tét legföljebb szimbolikus, hisz az EU is szimbolikus, Ukrajna-párti gesztust tesz a tárgyalások megkezdésével.

Csak épp a jeles bajkeverő gesztusa nyíltan Ukrajna-ellenes.

Putyin erőszakkal elvette Ukrajna területének ki tudja hány százalékát, erre a magyar bolzonár belesóhajtja az udvari rádiójába, hogy hát hogy lehetne csatlakozásról tárgyalni egy olyan országgal, aminek azt sem tudjuk, mekkora a területe, meg a népessége, hiszen menekülnek onnan az emberek. Erről hipp-hopp országgyűlési határozat készül, mármint arról, hogy a csatlakozási tárgyalásról szóló döntések momentán nem időszerűek.

Fölteszem, pillanatnyilag, hisz hogy a jövő kedden mi lesz a napiparancs, senki sem tudja, de ez nem okoz gondot, a 133 hérosz még meg se szavazta ezt, már szavazza is meg az ellenkezőjét, akár egyszerre is, ha kell, a lényeg, hogy a szuverén az szuverén az szuverén. Ennek jegyében Első Szuver a héten Macronnal tárgyalt, s úgy tűnik, nem hagyta magát meggyőzni, majd elrepült Buenos Airesbe, Javier Milei elnöki beiktatására, ahol elvbarátjával, a bukott brazil elnökkel, Bolsonaróval a jobboldali pártok nemzetközi együttműködéséről tárgyalt, és sok sikert kívánt a politizálástól bíróságilag eltiltott politikusnak a jövő évi helyhatósági választásokhoz.

Illető ezt viszontkívánta.