Parti Nagy Lajos attól tart, hogy kisöprés lesz a könyvesboltokból és kiadókból

Pénteken, mikor a parlamentben elkezdődött az úgynevezett státustörvény vitája, s az épület előtt ezrek tüntettek, többször eszembe jutott Novák Katalin, Sándor Palotáné, hogy vajon rágja-e a körmét, s frissen kinevezett tanácsadó testületét megkérdezi-e, akik, arcuk és józan eszük érdekében, tekintetüket ötezer pedagógus felmondólevelére vetve, nyilván azt tanácsolják neki, ne írja alá ezt a Pintér és Orbán bosszújából született tanvegzáló törvényt, amit a 133 rettenthetetlen gombnyomász kétségkívül meg fog szavazni, hisz nem adhatnak mást, csak azt, mi lényegük.

Szombaton már azt gondoltam, hogy aláírja. Ne legyen igazam, de alá. Ekkora presztízsveszteséget, csak akkor tud ez a hatalom elviselni, ha még nagyobb disznóságot akar elleplezni vele. De van-e nagyobb momentán? Hamarosan elszélednek diákok és tanárok, hogy utóbbiakból az említett ötezer nem tér vissza ősszel vagy visszatér felmondani, az az ország baja, de nem a rezsimé s élharcosaié.

A hatalom szilárd, áll, mint a pusztába pályázott lombkoronasétány, a szegény szegényedik, akit illet, gazdagodik, a lophatás csorbítatlan, a kétharmadrészt legatyásodott nép nadrágszíját meghúzni, sőt vele magával meghúzatni, s az egészet a háborúra kenni, a Rogán-műveknek rutinfeladat. Különben is mindenki háborúpárti, csak a Putyin hátsójában fészkelődő Orbán nem. A béke barátja csak háborúban tud állni. Most a háborúpártiakkal, akiket ő nevez ki, s köt fekete-fehér csokorba: ezeket gyűlöljétek, nermagyarok! Író-újságíró kollégám meséli, hogy egy beszélgetés során a háborúról, az érvekből kifogyva egy oroszbarát asszony fölcsattant: de hát ti nem nézitek a tévét?! Mert ő nézi, éjjel-nappal nézi a köztévét, ami mindent elmond, aki, hm, másból tájékozódik, avval neki nincs dolga.

Honúr és Honúrnő, ha segíteni akar, mármint a rezsimnek, állampapírban tartja a megtakarítását, aminek minden forintja egy-egy csapás az imperialista kalandorokra, válasz gyalázatos háborús terveikre. Háborús helyzetben temérdek pénz kell, betömni a sok kastély-éhes szájat, kielégíteni a perzselő igényt 7 milliárdos stadionokra, még ez a kis Nemzeti Sport, a rendíthetetlen keresztapa reggeleinek hű társa, ez is rongyos 1,3 milliárd forintjába kerül a lángoktól ölelt költségvetésnek, mármint az, hogy a kormány finanszírozza a sportlap veszteségeit és tízezer nyomtatott példányt ingyenesen terjeszt. S akkor, ebben a vészhelyzetben jönnek a Brüsszel által felhergelt pedagógusok, s gázálarcos szekértolóik, akik folyton elfelejtik, hogy ennek a rezsimnek tulajdonképpen nem is kéne tanár, bőven el bírná intézni okosba, rendőrök, katonák, polgárőrök megoldanák, ahogy a kovidot. Ha Csapajev tudott műteni kivont karddal, feleltetni is tud, fegyelmezni pláne. Kell íratni egy nemzeti alaptankönyvet, azt be kell taníttatni szóról szóra, s ki kell kérdezni. Pintértől az óceánig, rend, ész, et, cetera. A nagy élelmiszer-láncok árufeltöltökből, pénztárosokból megalakítják a maguk tantestületeit, akár kötelezni is lehet rá őket, ha már szívják a magyar vért s olcsóskodnak kedvükre.

A demokratikus hasekizmus magyarországi letéteményese, a Kétfarkú Kutyapárt, amelynek főleg nyelvi-stiláris értelemben őszinte híve vagyok, minden bizonnyal a hét szavát alkotta meg, mikor a legnagyobb könyvterjesztő céget, mely a múlt héten államosításra került, elkeresztelte „Illibri”-nek. A tranzakciót sikerült a Könyvhét után bejelenteni, úgy látszik, a tranzaktorok is érezték, hogy ez az üzlet nem hangzik túl jól lassú békafőzés idején. Természetesen minden marad a régiben, csakhogy melyik régiben, meddig és kivel, az azért Nermagyarországon kérdés marad. Illetve, nem tudom, kérdés-e még. Ahol elsöprő van, ott elsöprő van. Elsöprés, elsöprő magyarázkodás a boldog stratégiai jövőről, majd lassú kisöprés boltokból és kiadókból.

Az „elsöprő”-t a Magyar Írószövetség közleményéből veszem, ugyanis a „magyar írótársadalom elsöprő többségét” képviselő, „legnagyobb, reprezentatív” írószervezet azonnal üdvözölte is a változást és bejelentkezett a párbeszédre és szakmai együttműködésre, továbbá reméli, hogy a független könyvkiadók minőségi kínálatának terjesztésére az új cég nagyobb hangsúlyt fog fektetni, mint „amit az elmúlt évtizedekben megtapasztalhattunk”.

Nincs jobb garancia erre egy kormányközeli alapítványnál. Pláne, ha egy híresen független írószervezet híresen független prominensei adják ki a nyilatkozatot. Eddig, elvben egy magáncég azt adott ki, amit akart, mostantól az állam (kormányközeli) pénzéből ez már nem lesz magától értetődő. S ha valakiknek úgyis be kell tartatni a hatályos gyermekvédelmi, illetve LMBTQ ellenes törvényeket, akkor az a kis eldugott grémium mindent kiadványt elolvashat előre, s szigorúan az alkotmány szellemében kihagyathat ezt-azt a saját kiadóival, először észre se lehet venni majd ilyen gazdag palettán. Persze nem kötelezően csak ajánlatként, gondold meg, elvtárs…, aki pedig erre cenzúrát kiált, a törvények betartatására, az bizony el van tévedve.

Újraolvasván fentieket, eltűnődöm, s nem először: mi lenne, ha egyszer nem kattintanék rá semmi botrányra, eseményre, kapott szavaimat tisztán nyelvi képződménynek tekinteném, szótárgynak, anyagnak. Hosszan, ráérősen megírnám, hogy a beszivárgás, egyáltalán a szivárgás milyen telt, sokágú, sokfelé bontható kifejezése egy lassú, többnyire diszkrét aktusnak, picit fenyegető, legalábbis baljós felhanggal, tán azért, mert nem szem előtt történik, egyszer csak ott van az eredménye, tűnődik, tűnődik a faldarab, aztán lehullik a plafon. Vagy, hogy a tünemény nyelvújítási karrierje Barczafalvi Szabó Dávidnál kezdődik 1786-ban, tizenpár év múlva híresül el Csokonaival, amint égiekkel játszik földi létére. A kormányszóvivő kifejezés jóval későbbi, a nyelvújítás modorában előhazudérra tudnám fordítani.

A Könyvhét utáni júniusi nyárban különösen erős bennem a vágy, hogy napokig, hetekig reggeltől estig olvasni kéne, elmerítő, finom könyveket, igaz, az egész hátralévő életben olvasni kéne, meg hát ugyanez időben élnem kéne, járni-kelni, továbbá és legelsősorban írni, hisz sok a munkám, amit túlnyomórészt magamnak csinálok. Az írónak sok minden szabadságában áll, írta Esterházy, egyvalami nem áll szabadságában: nem írni. Ami szép, így van, bár nem igaz, hisz az írónak szabadságában áll nem írni, csak épp akkor már nem író, bár hogy írónak lenni olyan jó lenne, azt nem szoktam gondolni. Jobb persze, mint – és itt egy hosszú fölsorolás következne. Én már maradok ennél.

Noha nincs bennük semmi jó — szemek a magyar lejtő láncában, hogy képzavarral éljek–, fenti események mégis inkább keretezték a hetemet, mint meghatározták. Voltak megszakítatlan munkanapjaim, régi vers-szövegek, bolyhos géppapírok, homályos dátumok közt, hajdani magam, magaim közt telt az időm. Negyven év után nyitottam ki némely dossziékat, s estek ki talányos kivágatok belőlük, olyikat, revitalizálás, kiírtam magam elé, ha találtam kisujjnyi szabad helyet az úgynevezett íróabroszomon, az árkus papíron, amit már sok éve kifeszítek a laptop alá az íróasztalra. Ezek lassan betelnek kriksz-krakszokkal, szavakkal, miket vagy vissza tudok követni vagy nem, tenyérzsírral, kávéspohár-nyommal, mindavval a szecskával, ami képződik munka közben, majd elhalványul, törlődik, átíródik, palimpszeszt. Ez lassan évtizedek óta így van, e lepedőket íróabrosznak nevezem, ha végképp elhasználódtak, főképp az egértől s a hozzá tartozó balcsuklótól, átragasztom őket. Pár hete egy igen erős tőmondattal szemezek, ez ideillik befejezés gyanánt, tulajdonképp egy Örkény érintettségű Berzsenyi-parafrázis, Hidas Antal írta az És-ben 1979 februárjában: „Lezajlottam”.