hvg360.hu, 2023. május 14.

Az én hetem:

PARTI NAGY LAJOS

Sebesen esik lényegében egész vasárnap, nem akar májusodni, mindjárt júniusodni fog, de ki tudja, mikor. Nézem a portálokat az érthetően rövid híradásokkal, Gálvölgyi fényképeivel, tudom, hogy súlyos az állapota, ha nem ez lenne szavaim egyike, akkor is vele kezdeném. A hónap végén lesz 75 éves, nagyon drukkolok neki, hogy kijőve a mélyaltatásból gyógyuljon gyorsan, az elementáris, kesernyés nevetésére nagy szükség van.

Az elmúlt héten, amit a török „szultánválasztás” zár le ma este, aligha volt olvasottabb szépirodalmi mű Lázár Ervin prózájánál, A kovácsnál, ami a hétfői magyar érettségi egyik témájaként kapott nagy nyilvánosságot. Már aznap délelőtt elolvastam a szívderítően józan mesenovellát, pro forma újra, bár mintha először, hisz épphogy felrémlett sok-sok évvel ezelőttről, mikor A Négyszögletű Kerek Erdőt követően (ami Bodor Ádám Sinistrájához fogható remekmű), végigolvastam a legtöbb Lázár Ervin könyvet. A kovács a Csillagmajor című kötetben jelent meg. Szűcs Lajos az Ördög lovát Rácpácegres minden vasneműjével, kislábostól, citerahúrtól sínvasig agyonpatkolja, az illető kívánsága, vagyis parancsa szerint. Végül ló és lovasa nem tud elindulni, a patkók súlyától beszakad a föld, és elnyeli őket, nem mélyen, s ki tudja, eléggé-e. Volt szerencsém egyszer hallani, ahogy Lázár Ervin felolvassa, nem tudom pontosan, hol és mikor, 90-es évek második fele, léptünk föl néhányszor együtt, mindegy is a pontos dátum. A széles, durcaderűs arcát, a dörmögő civil bajuszhangját nem lehet elfelejteni.

Máthé Erzsinek sem a konkrét mondataira emlékszem, hanem a hangjára, ahogy Kleist Eltört korsójában (Katona József Színház Budapest) elfúló szenvedéllyel idézte fel, hogy milyen is az Ördög. Az eksztatikus igyekezetére emlékszem, hogyha kimondja, ha megjeleníti, tán már le is győzte őfejedelemségét. Mikor e nagyon nagy színésznő a héten, kilencvenöt évesen meghalt, ez a bársonyreszelő-hang járt a fülemben. Az érdes, sőt éles búgás, a csodálatos vehiculum, ami vitte a mondatait, hogy még a csöndje is ebből állt, e lumpenkirálynői hangalakból.

A Mauzóleum, az én hajdani darabom Kamra-béli előadásának vége felé Horváth Jóska bácsival megcsókolják egymást. Klumpetné szájon csókolja Paparuskát, s a többiek, egy koszladt bérház lakói, Máthé Erzsike kollegái, tátott szájjal nézik – úgy civilből mint szerepből — e hosszú pillanatot, mely alatt nagy csönd van, illetve volt, mindig más csönd. Ültünk a rendezővel, Máté Gáborral, bejártam az előadásokra, ahogy ő is, ültünk az utolsó sorban, s vártuk, miként lesz aznap este egyszeri az ugyanaz. Végül a csönd zenitjén Klumpetné egy vad és pontos vállrándítással elütötte, profán vágta a pátoszt, majd bezárkózott ismét. Gyönyörűek voltak, 1995-ben, a bemutató idején Máthé Erzsi 68 éves volt Horváth József 71. Az ő betegségével maradt abba a Mauzóleum, Paparuska Károlyt játszotta, a másik főszereplőt a 12 főszereplő között. Kerestem a neten a felvételt, de nem találtam, csak a nyomát, ott van a magyarvagyok.hu honlapján a felirattal, hogy a video nem áll rendelkezésre.

A Lázár Ervin novellához talán egy vers, Kiss Judit Ágnes Szó című vörösmartyádája közelített heti olvasottságban — a skandallum nyomán, melyben szövegromlásnak indult hajdan erős magyarmeleg. Ner-olvasatban megint bántották a magyart, illetve a meleget. A meleg magyart, a magyar meleget. Pedig hát egymást ép ésszel ki nem zárják, bár el nem cserélhetőek, illetve e csere egy reménytelenül túlpatkolt légkörben mindenféle vígságokhoz és szomorúságokhoz vezet. Történt, hogy Kiss Judit Ágnes szép keserves parafrázisa megszövegromlott a net egy portálján, hogy milyen hiszeműen, arra csak következtetni lehet. A parafrázis, mint olyan, csak mondom, azt a munkát végzi el a művészet logikája szerint, ami által a hagyomány eleven marad, s fontos elemei nem száradnak el babérkoszorúként, ünnepségek gajdolátumaként. Ezért van rá szükség, hogy olykor megkérdőjelezze, így elevenen tartsa a klasszikusokat.

Nevezett verset a Katolikus Pedagógiai Intézet beválogatta egy 10. osztályosoknak szóló szöveggyűjteménybe, csakhogy a válogató a mű, „egy eltérő, nyilvánosan jelenleg is elérhető szövegváltozatát” használta fel. Igaz, Kiss Judit Ágnest erről elfelejtették értesíteni, mármint az eltérésről, hogy egy szövegváltozat-készítő a vers ama sorát, hogy „zsidó, meleg, roma””átírta „zsidó, magyar, romá”-ra. Hát, ilyen slamposak ezek a kortárs versek, hol így, hol úgy. Az így megNerbált változatot alighanem a szozat.org honlapon találta a szöveggyűjtemény szerkesztője, de bizony mostanra onnét eltüntették. A Katolikus Pedagógiai Intézet megígérte, hogy az ősszel kinyomandó példányokban a magyar-t melegre visszacserélik, ami részükről szép, noha a minimum, de a szozat.org-ra a versnek nem lesz esélye visszakerülni, nem, nem, soha. E portál főszerkesztője a Népszava kérdésére, szószerinti idézet következik, a következőket válaszolta: „Amennyiben maga a szerző érdeklődik nálam, hogy művét „meghamisítottuk”, úgy azonnal a vers törlésre fog kerülni azzal a megjegyzéssel, hogy kérésére töröltük, ugyanis vallási (közte katolikus, protestáns és zsidó származású) meggyőződésünk miatt nem támogatjuk az alapvető emberi humánumot eltaposó woke ideológiát és propagálását sem”. Hát igen, nehéz magyarnak lenni, nyelvileg is. Az Oxford Dictionary a woke alatt a társadalmi igazságtalanságot visszautasító, felvilágosult embert érti.

Hogy az agresszor agya, propagandája, netán tanácsadói tesznek ördögi bakugrásokat, vagy csak a vezéri uszályba állított vakhit pattint elő sunyi gondolatfutányokat, sokszor nem lehet eldönteni. Mikor kiderült, hogy Anglia 250 km hatótávolságú rakétákat küld Ukrajnának, az orosz duma védelmi bizottságának elnökhelyettese azt mondta, hogy hát akkor még távolabb kell szorítani az ukrán hadsereget, hogy ne érje el Oroszországot. S ha ez így megy tovább, folytatta, csak akkor nem lesznek fenyegetve, ha Ukrajna, mint állam, megszűnik létezni. Tiszta sor, igazi náci beszéd, az áldozat tehet róla, hogy védekezett. Illetve ennek során támadott, ami pláne nem járja. Mi, szegény agresszor, nem tehetünk róla, hogy a saját biztonságunk végett el kell foglalnunk áldozatunkat, aztán a békeharc keretében kötnünk kell vele egy békét, melynek keretében a miénk marad, amit elvettünk, akinek ereje van, igaza van, végül lehet csapni nagy lakodalmat, galambbecsinált, galambpörkölt, mindenki más háborúpárti, felkészül Lengyelország.

Ennek setét fényében vagy kontextusában szemet szúró (lengyelül nyilván van erősebb kifejezés) a magyar vezérkari főnök megjegyzése, hogy ha ’39 szeptemberében a német-lengyel lokális háborút megfogták volna — mint a diarét, teszem hozzá, vagy mint egy meccset a bíró a sárga lapokkal –, nem eszkalálódott volna világháborúvá. Nem tudom, hogy volt gondolva, ami gondolva volt, de a logikai lánc szerint, ad analogiam orosz-ukrán háború, a nyugatnak kellett volna megfogni a két felet valami békével, tán pont azzal, amit Hitlerrel egy évvel korábban Münchenben megkötött, hiába. S azt sem tudom, miként függ ez össze – dehát a NERben minden mindennel — a legfőbb agymenő veszprémi oldalvágásával, miszerint legutóbb Hitler (a maga putyini békeszeretetével) akarta egyesíteni Európát, értsd: Brüsszel előtt, ami, tudjuk, bombázza a magyart, bombázza, aki nem meleg, mert nemzet akar maradni, s akinek istenére esküszünk, hogy rabok tovább.

Lázár Ervin a novella végén megkéri olvasóit, ha egyszer Rácpácegresre tévednek, ne mulasszák el az egykori műhely, sőt méhel előtt fülüket a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fognak hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival. Hogy mennyire mélyen és tartósan, azt füle válogatja. De azért a falról nem törölném le.