hvg360.hu, 2023. január 29.

Az én hetem:

PARTI NAGY LAJOS

E heti szavaimat, illetve a szavak kampójára akasztott tárgyakat, egy rikítóan sötét jelmeztár illibériáit, nem volt nehéz már hét közben kikövetkeztetnem. Szavakkal különben is színültig voltam, mivel A magyar nyelv nagyszótárának nyolcadik kötetéről írok, az Em-Ez jelzetű könyvről, ami „1780 szócikkben 1753 önálló, illetve 307 alcímszót, továbbá 73 értelmezett szókapcsolatot dolgoz fel összesen 6961 jelentésegységre bontva. A szavak bemutatását 27 724 példamondat gazdagítja”.

Nem szótárkritikát írok, hanem szó-cédulákat, szónovellába hajló esszé-félét, csatangolva egy jól tartott, ezer oldalas erdőben – talán ez a legjobb, egy nyomott januári délután eltűnni egy szótár rengetegében. Szavakra találni, amiket nem ismerek, amik a legpasszívabb szókincsemen is kívül vannak. Egy ilyen szótár alázatra nevel, hogy micsoda kis ízikje csak a nyelvnek az, amit az ember, úgymond, birtokol, lényegében Weöres, Arany vagy Jókai is „csupán” ízik-tulajdonos (ízik a galagonya?), szóval, s itt egy hazafias mondat következik, csak együtt tudunk magyarul.

Főleg a példamondatok között mancsolok, gyámbászok, lenyűgöző nyelvi, tehát írói nyersanyag, akár ha egy ódon, égimódi cukrászatban vendégeskednék. E szótár-katedrálist Ittzés Nóra főszerkeszti, az első kötet 2006-ban jelent meg nyomtatásban. Amint befejeződik, valahol a huszadik kötet táján, e mű lesz a magyar nyelv első rendes nagyszótára, különb magyarság-teljesítményt elképzelni sem tudok. Mindegyik kötetről írtam, úgy esett, ezt találtam ki, hogy mindegyikről írok, írandó lennék az ÉS-be, addig, ameddig. Ha minden jól megy, mire befejeződik, csak kilencvennégy éves leszek. Ámbár mire a gyönyörű rosta kötetbe kerül, csak nyolcvanöt.

A „lesenkiföldjézik” se semmi, de a leribancarcúz, akár a hónap szava is lehetne, ha ikes, ha nem, azt hiszem, nem. Diplomáciailag nyilván jót tenne neki az átfogalmazás, ami az értelmén nem változtatna, ahogy a vezér két mondata, az EU-ból való kilépés szándékát bejelentő erősebb és enyhébb változat is igen közel áll egymáshoz. Hogy ez véletlen duplázás vagy szándékos, s kinek szól elsősorban, nem tudom. A karmelitológusok eltűnődnek majd rajta, nekem jéghideg lesz a gyomromban, bár meglepődve nem vagyok.

De hideg lesz a gyomromban a dnyeprói polgármester azon mondatától is, hogy „Kifelé a szoknya (mármint az EU és a NATO) alól, és három nap alatt kisöprünk titeket, szemetek.”

Illúzió, hogy Magyarország nem keveredik bele a háborúba. Benne van, méghozzá a rossz oldalon, az agresszor oldalán.

Konkrétan fegyvert nem szállít, a tankdiplomáciában részt nem vesz, épp csak finoman és féldurván – természetesen a magyarok érdekében – Putyin malmára hajtja a vizet a kormánypropagandával, a miniszterelnök fantazmagóriáival a tömbön kívüli Kánaánról.

Mely látományok immár roppant komolyan vannak gondolva, a táncoló pávából végképp előbújt a sértett megaturul, aki a történelem magyar oldalán áll. Mely történelemnek, eszerint, van egy másik, netán sok másik oldala, a nem magyaroké, akik a rossz oldalon vannak maradva, s ott fagynak meg az egyszínű, szabadsághiányos médiájuk jeges szorításában. Ellenben mi, magyarok, világháborúról világháborúra, mindig a jó oldalon voltunk, és maradunk is ezen a magyar oldalon, hiába ütik, rúgják, harapják a vezért, mint valami galaktikus MessiRonaldót.

Őt, aki 1,4 millió nemzeti konzultáló 97 százalékának (ld. népi demokrácia, Hazafias Népfront), szóval az elsöprő többségnek a nem szavazatával a háta mögött szavazta és szavazza meg azokat a szankciókat, amiket mélyen elutasít, és csak a testén keresztül fog átállni, ha a magyarok érdeke azt kívánja. Ahol ő épp állt, áll és állni fog, az a magyar érdek, mindegy hány lovat ül meg egy egóval, csak lovon üljön fekete bárány létére – a goebbelsi propaganda szennyes, de hasznos varázsszőnyegén.

Most, hogy definitely ki akar lépni, az EU-ban maradást jelöli meg nemzeti érdekként. Akármennyire fájjon is neki, hogy folytonosan szembe megy az autópályán (s ezt már a legjóhiszeműbb vezetők is megunták), világossá teszi, hogy ő nem szeretne az EU-ban maradni, ahol őt össze-vissza taszigálják. Agya tán éles, de elméje elborulóban, a diktátoritisz fejlett stádiumában, ahol már minden rá vonatkozik, és róla szól.

Ő az, aki a milliók helyett nem hagyja magát legyűrni, persze mindig a fenti érdek miatt, ami lényegében egy agyonhasznált fügefalevél, hol ezt, hol azt takarja el vele, hol már el se takarja saját bosszúvágyát és vízióit. S miért mindez? Miért ütik, verik, rúgják, harapják a népet, amit ő testesít meg? Mert Magyarország sikeres, mint ezt napra nap láthatni az utcán, az emberek szemében, lapos tekintetében, szájszélükön a vajas pult előtt. Sikeres és kalap, nincs itt semmi látnivaló.

Valamelyik hajnalban álmodok vagy félálmodok egy utcai performansz-töredéket, felajzott illető csörtet kukák, padok, járókelők között, kezében tábla: „Éljen Putyin, az Agresszor”. Szeme forog, beleköt, akibe csak tud, ön hol áll, tisztelettel, kérdezi. Mert én a történelem magyar oldalán állok, csattan fel a hallgatásra, a kérdő tekintetre, hogy ez most mit is jelent, ha jelent bármit is, azon túl, hogy egy hangzatos, agitprop lufing. Így is jó, bólint a félálomi illető, egyelőre csak figyelmeztet, áldott szép napot kíván. Ezzel arrébb siet, új alanyt keres magának. Egyre hangosabb, agresszívebb, láttára ki legyint, ki nagyot kerül, ki megdermed. Lassan rendőrök jönnek, esetkocsi, mentő, tűzoltók, ami csak szokott, közben felgyorsul és szétesik a film, fölébredek, mielőtt megtudnám a végét. Félek, hogy rossz a vége. Hogy nem kit, hanem kiket visznek el. S a tábla egyik fele nyomtalanul eltűnik.

A többi a kormányzati propaganda dolga, (gondolatrablók), meg van mondva, akié a média, azé az ország, aki uralja a Nerratívát, vagyis hazudik a magyarok mindenkori érdekében, az uralkodik, mint KESMA a vajban.

Rengeteg közpénz kell hozzá, terelhető, iskolátlanított tömeg, amely rajongva és gyűlölve nézi a szappanoperát, amibe belehal. S kell a pénztárca-vastag bőr, meg a jól felfogott, magához való hübrisz, hogy ez így lesz örökké, ha nem is mindig.