Parti Nagy Lajos nem látja elhúzni az orosz hadihajót

A karácsonyi tárcához minden kellék adva van, a muszáj, a karácsony, hogy három órakor sötétedni kezd, föloldódnak a külső-belső kontúrok, puha gomoly, a melankólia gomolya, míg majd a lámpák beszívják a napmaradékot s más formát adnak az összes létezőnek. Épp szentestekor van tíz hónapja, hogy Putyin hadserege a lehető leghitleribb módon lerohanta Ukrajnát, ez tehát az első háborús karácsony, miközben itt béke honol, tele rossz sejtésekkel, félelmekkel.

Mikorra befejezem, vasárnap délután van, pedig volt egy hetem, hogy kényelmesen megírjam, a maga reális idejében. Ennek megfelelően piszmogtam is, egy sűrű hét üres félóráiban régi karácsonyi írások közt matattam motívumok, figurák után. Biztos, hogy erről az ünnepről írtam a legtöbbet, verset, cédulát, novellát, leginkább a feloldhatatlan kettőssége izgatott, fenséges és nevetséges, köznapi és magasztos elegye, az élet érzelmes groteszkje, ami e pár napban, mintha egy üvegdísz domború tükrében összesűrűsödik, fönt angyalok, lent pulykaillat, és fordítva.

Nyilván megírtam már pontosabban is, s megírom még, ameddig. Harminc-negyven írás legalább, akaratlanul az elsők egyikének kulisszája ötlik föl a hetvenes évek mélyéről, mintha egy akkori mobiltelefonról, szupernyolcas köröm alól, amiből vers lesz a maga kiszámíthatatlan, titokzatos módján. Városi féltél, megy a 32-es busz, csörömpöl a rákospalotai határúton, a kiserdő mellett, zserbó, benzingőz, kutyaugatás, fagyott tetők, ülünk, ajándéktáskák, reklámszatyrok, abszolválunk egyik családtól másik családig, feloldódva az utazásban, a hűlő betlehemi közöttben, mint a citrompótló. Ül az ember, mélázik, hogy ilyenkor mért könnyebb vagy nehezebb közelviselkedni másokhoz metrón, mozgólépcsőn, villamoson. Mért közösebb a közös? Mit is jelent az ajándékozásba kanalizált szeretet, jóakarat, türelem?

Ahogy 2019 december huszonharmadikán, még a kovid előtt, köd volt, s egy szabadtéri mosókonyha volt Budapest, úgy idén is meleg eső ólálkodott a város alkalmi parkjai, a fenyőfalerakatok fölött. Akkor megtettem kulcsszavamnak a fenyőfát, most se akarom kikerülni. Egy képtelen, alkalmi fenomén, erdészeti vattacukor, jön a főbejáraton habosan, zölden, aztán a cselédlépcsőn távozik szúrósan és keserűen. Az idei, egy karcsú lucfenyő, sehogy sem fért a liftbe, fölhoztam a negyedikre, nem nehéz volt, hanem fogástalan.

Aztán huszonnegyedike és szenteste lett, annak minden jójával és nyűgével, jöttek-mentek az angyalok, hálistennek sok van körülöttünk. Egyszercsak, éjfélre kelve, mint egy karácsonyi novellában, támadt egy szag, járt-kelt, köhintett. Félreérthetetlenül megbüdösödött a méretes bébipulyka a hűtőszekrényben. Nézett ránk a püspökfalatja fájdalmasan, hogy hogy lehettünk ilyen hülyék, kint 13 fok, melegrekord, mi meg a sima hűtőben tartottuk, mert hogy oda fért be, mielőtt ma, illetve holnap megsütöttük volna, szegényt.

A karácsonyfa tárcaíróilag hálás tárgy, Sebastian Brant írja róla az első feljegyzést Strasbourgban, akkortájt, mikor Kolumbusz felfedezi Amerikát. Német iparosok, polgárok által terjed kelet felé, tempósan, de nem rohamosan. Mikor a Berlinből átköltözött bankárcsalád, az Armsteinek Bécsben fenyőfát állítanak, a szokatlan szokás annyira feltűnik a titkosrendőrségnek, hogy jelentés készül róla. Az említett írásokban többször felléptettem, lopták, kopasztották, repültették, megfőzték pálinkának, megszemélyesítettem, hasonlítottam Szemjonovához, a kosárlabda régmúlt szovjet gólemnőjéhez.

Az e heti szavaim már jöttüket megelőzően kiszolgáltak, az olvasók szavazták meg őket az év merítéséből, egyszerűek, agyonhasználtak, ki és befordíthatók, nyűtt nyűhetetlenek. Nincs bennük semmi karácsonyi, de pontosan körbecövekelik az évet, aminél jobbat kéne várni, s majd örülni kell, ha legalább ilyen lesz. Világraszóló. Rezsicsökkentés csökkentésben továbbra is az élbolyban lesz Nermagyarország, inflációban szintén, a többit az árstop megoldja, legföljebb áru nem lesz. A hivatalos harci kedv, e békegalambi tesztoszteron ellenben nőni fog. Olvasom, hogy a kormányinfó nevű szeanszon, megkérdezték a magyarok legfő hadihajóját, ki üveges Mussolini-mosolyával egyre riadtabban pásztázza a gondjaira bízott emberiséget, hogy a kormány fog-e ezután is uniós alapkérdéseket érintő kérdésekben az EU-val vitatkozni. Mire a válasz: „Ha az a kérdés, hogy magyarok maradunk-e, és harcolunk-e, akkor igen. Magyarok vagyunk és harcolunk.” A stratégiai nyugalom e gyöngyszemén nincs mit kommentálni, hasonlók tucatjait szórta bámész népe elé péntekenként, miknek következtében a magyar rendszám Európában szánalmat kelt, viszolygást, ingerültséget. Ezen valóban csak az segít, ha minden rendszám magyar lesz, a legjobb úton halad efelé a rezsim, a „minden” fogalmán kell némi megszorításokat tenni, pár gombnyomás, nem áll az semmiből. A többit a köztévé egyperces, kék szégyenfingjai elintézik, telekürtölik az újmindennel a magyar eget, mely alatt hittan és testnevelés bokázik, csak úgy csattan. Bár ez utóbbi, mint az oktatás két sarokpontja, színtiszta übüizmus, tehát föl se nagyon tűnik, illető kardját kirántja, csőre tölt, békekardját békecsőre, annyira, hogy jövőre tán már hadban is áll, bizonyos népeket-csoportokat kipartvisoz a szekrény alól, hogy megsimogathassa őket, a békeszeretet nem ismer határokat.

Tíz hónapja hangzik el a Kígyó-szigeten az év párbeszéde. Az apró sziget nagyjából negyven kilométerre van a sulinai Duna-ág torkolatától, így a nulla kilométerkőtől. Február vége van, a háború első napja. Orosz hadihajó vagyok, mondja az orosz hadihajó, tegyék le a fegyvert és adják meg magukat, a vérontás és a fölösleges áldozatok elkerülése érdekében, ellenkező esetben ágyúzni fogunk. Roman Hribov ukrán határőr erre egysége nevében azt feleli: orosz hadihajó húzzál el a f*szba. Azonnal elkezdődik az ágyúzás, a védők fogságba esnek, márciusban fogolycserével szabadulnak.

Néz, néz a betlehemi * a közeli magasból, türelmes vagy csak közömbös, ráhagyja arra, aki visszanéz, hogy mennyi reményt tud a fényénél összekaparni. Remény mindig van.

Csak épp az orosz hadihajó nem húz el.