Parti Nagy Lajos ilyen nehezen még nem írt énhetemet, mint a negyedik kétharmad után

Ha visszagondolok a választás éjszakájára, két dolog idéződik fel leginkább, az édesanyám járókerete, amint kattog az előszobában föl-alá, s a képernyőn a hosszú snitt a diadalmas bűnszervezetről. Örömittas, holdbéli mosollyal dalol a Bálna előtt a szent család, tátog, hogy már-már hamm, bekapja, s hogy, hála a magyarok istenének, nem ez a sarc volt a végső. Mégsem. Kaptak néhány további évet az özönvíz előtt. Előbb legyen erőnk és aztán igazunk, dörögte a vezér még március tizenötödikén. Lehet, hogy olaszból fordították, a mondat ott libeg egy molinón Postravaro városka főterén, ahol, ha volt is kis forgalomlappadás, nagy a tülekedés megint, a hatalom életforma.  Mind lakott ott és fog is lakni Postraváróban a dalrakélt arcok közül, szemükben csillog a magyarságteljesítmény. Elégedettek, a médiacsicskákba nyomott pénz nagyon is megtérült, s mivel a népnek van más dolga is, mint hogy emlékezzen, s a karrier ideje véges, hazudni a legjobb befektetés. Szájuk tátva, hisz legbelül kicsit még csodálkoznak is, hogy a bő évtized alatt nagy csalással ellejtősített pályán ilyen flottul bejött a kis, kurrens csalás, a legalja húzás az ellenzék által háborúba hurcolandó magyar ifjakról.

„A tiszta lap, amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele” jut eszembe Orbán Ottó korszakos versének egy sora (A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról) a 90-es évekből, s hogy bizony semmi vízjel, semmi derengés, aki még ott van a képen, s aki már (még?) nincs, az megcsinálta a diktatúrát, s nem papíron. (Itt a link címe, alapvers.)

Napokig úgy éreztem magam, mint egy berobbantott alagútban, kábán, egykedvűen, ahogy az ország másik fele. Vagy egyik. Sokan. Például azok a mindkevesek, akik olvassák ezt, vagy épp már nem, mert elegük van, belőlem is. Remélem, nem belőlem elsősorban, s nem e lapból, csak épp besokalltak, hevesen vagy lassan, tűnődve. Ahogy én is, ettől az egésztől, amiből nem lehet kilépni. Csönd van, sziszegés, vád és önvád, hibáztatás és önhibáztatás, áltatás és vádlottak padja, dobálódzás a bölcsek kövével, talán nem is lehet másképp, hisz, nem szeretem a kifejezést, mégis, gyászmunka.

Igaz, azt se szeretem, hogy katasztrófa. Mert mihez képest? A háború, az katasztrófa. Hogy civilek és katonák, kényszerű és hivatásos hősök, akik az elesett Mariupol acélművébe zárkóztak, a világ szeme előtt halnak meg napra nap, holnap is, holnapután is, több ezer ember, a tömegsírjukká váló gyár felett drónok cirkálnak. Sag mir, wo die Dronen sind!

Az édesanyja iránti aggódásában minden szent fészbúkolhat maga felé, bár különböző hatósugárral. Ha a főköltőigazgatóstratégaföldbirtokos, aki tudja, milyen a rendszer, aminek a karrierjét köszönheti, szóval ha L. Simon az alaptörvény-módosítás előtt hazaér Los Angelesből, találkozását a magyar egészségüggyel, illetve annak örök tanulságát még belevetetheti a gránitpuha Szájer-féle dolgozatba: bizonyos háziorvos bizonyos hívásra pattanjon be a trabantjába azonnal! Egy ilyen passzus a mondott alaptörvényből ki nem lógna, mellesleg, lóláb effektus, minden háziorvos közbeszerzésileg kapna egy Trabantot.

Az részemről nagy magyar tradíció, Szentatyám, hogy mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, úgy vezet hozzád az én első utam, nem ám Lengyelországba, hová ilyenkor konkrétan járni szoktam, mielőtt történt, ami történt, nem mondom ki a nevét, ahogy te sem. Tény, hogy világraszóló újraválasztásomat részben neki köszönhetem. Nélküle hogy hitetem el a magyarokkal, hogy a komonisták háborúba viszik a gyerekeinket a velem (!) tiszteletlenkedő színész oldalán, hogy vérük hullassák, Szentatyám, mint közös főnökünk egyszülött fia, már bocsánat?!

Akkor hát továbbra is egy ekkora briganti Magyarország miniszterelnöke. Szégyellem, de nem csodálom, hogy egy ilyen cunamikus pénzosztással (kedves nép, bizonyos részetek most megkapja, aminek a többszörösét veszem, azaz gondoskodom el hamarosan mindőtöktől, más szóval: tőletek szedem vissza, mit Brüsszel nem ad meg nekem), másrészt egy igazi finkelsteini termékkel átverhetett százezreket, s hogy ők ennyire dühítően és sírnivalóan átverhetők. Ki akarja a gyerekét a harcmezőre küldeni? Az ellenzék pártjai sem, akikre ezt az agitprop sikeresen rányomta. A választók nem kis, nagy gonddal lebutított halmaza, aki nem tudta, hogy ez a vezér áprilisi tréfája, sokára fogja megérteni, mi volt evvel a baj, ha egyszer bemondta a tévé. Csak épp mindannyiunkra szakad, rájuk jobban, mint rám, az elkövetkező négy év. Vagy kevesebb. Vagy több, de jobb, ha nem használok jövő időt. Őszintén szólva, törtem a fejem azon is, hogy abbahagyom, de ezzel épp azt ismerném be, hogy nincs a NER-en kívül Magyarország. Holott van, ha nem is könnyű látni szümtükkel, van számunkra hely. De akkor most a többes számot is kivezetném. Se többes szám, se jövő idő. „Eső esik, felszárad, nap süt, ló nyerít”, ahogy Radnóti Miklós versében. Vége lehetett volna, illetve legalább a végének a kezdete. Nem lett. Mért lett volna s mért ne? Petri György jár a fejemben, idéztem többször is, tán itt is már:„Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam. // És nem bocsájtok meg senkinek.”

Ilyen nehezen még nem írtam énhetemet, szerencse, hogy már három hét eltelt a választások óta, kiment belőlem az indulat, a naivitásom fölötti szégyen, az nem lehet, hogy annyi szív. De lehet, ha nem is tart örökké. Marad a kétszerkettő józansága, a szkepszis. Meg a belátás, immár evidenciaként. Orbán idén tavasszal szétosztotta a GDP kb. 3%-át. Nagyjából nyolcszor annyit költött propagandára, mint az ellenzék, akinél 880 ezerrel több szavazatot kapott. Meg persze 12 év folyamatos kampánya és agymosása, úgyhogy nem is a szélső- és még szélsőbb jobb többsége lepett meg, hanem a lépték. Bizonyosság lett, ami majdnem biztos volt, hogy ezt a szoftfasiszta, eukonform diktatúrát, a vezér további uralgását az általa hozott törvények keretei között nem lehet megváltoztatni. S akkor marad a micsoda? Hogy mi a nem törvényes, mennyire nem, kikkel és kikkel szemben nem? Passzív? Aktív? Célszentesítő eszköz? Hátat fordítva rámutat? Engedetlen? Nem tudom, írástudó tán volnék, de az az írás, amit tudok, alkalmazottnak alkalmatlan, eszközeim elégtelenek. Ezzel együtt itt fogok élni, vannak, akiket szeretek, vannak, akik szeretnek, van munkám, amit én adok magamnak, s ez egybeesik a dolgommal, ami szerencsére olyan, hogy nem kell sok hozzá, lényegében a könyveim, meg egy szál laptop. Meg az idő. És hát, jó nézni „a világ apró rebbenéseit”, ahogy Radnóti írja, noha „semmi sem segít”.