Parti Nagy Lajos: „A vezér szombati, faék bonyolultságú évértékelője igazi szózatz volt”

Hogy nem lesz háború, az igen fontos és annak mindenki nagyon fog örülni, persze az, hogy háború lesz, sokkal több kattintást termel, szinte hallani, ahogy millió és millió egér-géppisztoly kattog világszerte. A CIA szerint szerdán Oroszország megtámadja Ukrajnát.

Nem fogja, mondogatom, pax, pacis feminimum, de ha mégis, hát, az elég sok mindent más fénybe állítana és más sötétbe, járványt és választást, jégparázs vitát egy elvett gyorskorcsolya-aranyérem körül, s egy másik aranyérem örömét. Nem fogja, mondom, s hogy nem tudom elképzelni, ami persze nem jelent semmit. Oroszország eközben nyugati agressziót emleget. A Russia Today egyik vezető propagandistája nemrég azt találta mondani, hogy „egy Oroszország nélküli világra Oroszországnak nincs szüksége. És az agresszióra (mármint az USA-éra) adott válasz nyomán nemcsak Amerika változik radioaktív hamuvá, hanem Európa is.”

Csütörtökön, február 10-én lett volna száz éves a legnagyobb magyar államférfiak egyike.

Nézem a fényképeit, Szalay Zoltán, Kleb Attila és sokak felvételeit. Nem emlékszem, hogy egyszer is árpibácsiztam volna – mielőtt elnök lett, minek is, miután elnök lett, minek is? Nekem, sokunknak, bölcs és szeretetreméltó kollega volt, nagyszerű műfordító, író. Igazán büszke voltam, hogy Magyarországon egy irodalmárból köztársasági elnök lesz.

Kivételes ember volt, valódi ürge a szó ottliki értelmében, mindig annak láttam. Sose volt elnökebb, mint kellett, és sose volt civilebb. Valamit tudott a mértékről, úgy, ahogy kevesen, az a derűbe oltott méltóság, amit sugárzott, ritka adomány, s nemcsak a politikában. Az önazonosság sokat cibált, sokat használt jószág, hamar elhasználható, azt neki fent kellett tartani, újra kellett teremteni naponta. Az arcát. A szemét. Göncz Árpád fürkésző, derűs-keserű tekintetét nehéz kiállni azóta is.

Hogy hagytátok, kérdi ez a szem, hogy egy magántársaság, maroknyi csirkefogó ellopja a magyar köztársaságot? Hogy abból a távlatból, ahonnan immár néz minket, ez tragikus-logikus kimenetel avagy magyabszurd közjáték, nem tudom. Remélem, az utóbbi.

Maradva az abszurdnál, a hír, hogy a Kétfarkú Kutya Párt két valódi kutyát is indít képviselőjelöltjei közt, nem vidított fel, igaz, el se képesztett, ha a kutyatár nem kerül a szavaim közé, alig hiszem, hogy megemlítem. Humorukat, a mindent átjáró, ad abszurdum feszítő iróniát, az egész haseki attitűdöt, aminek retorikáját igen tehetségesen kiépítették, sokra tartom, a magyar, a közép-európai abszurd történetében külön fejezet illeti meg őket.

Sajnálom, hogy lassan csapdaként zárulnak önmagukra, nem tudom, volt-e, van-e más választásuk, talán nincs, talán ez a nemjáték is a játék része, ha csikorog is, ha hiányzik is belőle a nonsalansz, a hajdani felszabadultság. A szájbarágós gesztus a két kutyával elég vérszegény ideának tűnik, nem hiszem, hogy sokáig kitartana, persze nem ezen fog múlni se Orbán se az ellenzéki pártszövetség választási eredménye, ahogy a kutyapárt jövője se e savanyú és harapós magyar palettán.

Nincsenek vidám hetek mögöttünk, a múlt hét óta egy rövid, alsóvacak Covid, de pénteken már talpig negatívan állunk sorban a Hősök terén, s próbálunk bejutni a Cezanne-kiállításra, ami ma, vasárnap este bezárt. Az irdatlan méretű Hősök teréhez, a Szépművészeti Múzeum tömbjéhez, s ha tetszik, Cezanne nagyságához képest nem nagy sor, talán ötszáz ember. A lépcső alatt, a rács előtt indul, kint a járdán fegyelmezetten elkanyarodik, később derül ki, hogy elkelne a terelőszalag, aminek nyoma nincs.

A sor ugyanis tartós, megjelennek tehát a sornemállók, nem többen, nem kevesebben mint máshol, máskor. A típust arról ismerni fel, ha egyáltalán, hogy maga elé, vagyis a telefonjára meredve elsétál a sor torkolatáig, s ott megáll, még nem sorban, de már sorérintettségben. Aztán beolvad, véletlen mellékfolyó, patakocska, akin semmi nem múlik. Ha netán szólnak neki más sorállók, közli, hogy ő ugyanúgy áll és már mióta, ő ezt nézte sorvégnek, inkább azzal kéne foglalkozni, hogy mért van sor. Mindezt komoly retorikai arzenállal teszi, arcbőr és nyelv jegyesek.

A szóvátevők nem lepődnek meg, a reális haladáshoz a maguk relatív szabálykövetése mellett amazok relatív pofátlanságát is bekalkulálják, magyar táj magyar ecsettel, egyharmad ügyeskedik, lop, korrumpál, nemzeti tökös, kétharmad nézi. Emezek tisztességes pályán amazokat egyszerűen leszavazzák. Csakhogy a tisztességes pálya szűnt meg legelőször, az áprilisi lesz a harmadik választás a NER csalásra kiépített harci akadálypályáján – itt le is írom az első szavamat, kampányrajt. Ami utána jön, olyan, mint a farsang, a legbolondabb (szó)jelmez is érvényes, akár józan észbe is lehet öltözni, de hát minek, ha valaki havi húsz milliárd kampányköltéssel minden lehet, harci holdkomp, napistenharagja, letolt nadrág, nyugdíjhópihe, mért most lépjen ki a mennyei füllentóriumból, (ld. vagányság), mért most, ha nyer, és mért most, ha veszít?

A vezér szombati, faék bonyolultságú évértékelője igazi szózatz volt, többször kifőzött, kilúgozott, nerpogácsa, „balra csálé, jobbra bakafánt”, fölteszem, a hívek meghálásítása és feltüzelése céljából.

Ez nyilván sikerült, egy ilyen rítusnak más értelme nincs, célja persze igen, nem hová tartani, hanem össze.  A többi hovatív paramétert elég, ha a kérges (!) tenyerű főcsákány tudja. Például, hogy előre kell menni, nem hátra, ez a nyílt víz labancbrüsszel hullámai közt igen hasznos tudás a népek harcának zajló kampánytajtékos tengere jégtörőjének világösszmagyar parancsnoki hídján.

A pénteki sor hízott és apadt, a jövendő műélvezők feszülten figyelték a két biztonsági őr reménytelen küzdelmét. Egyikük hadonászni kezdett, kijelölt a levegőben egy sávot, majd arrébb lépve egy másikat, gyakorlott szájleolvasó rájöhetett, hogy egyik sor volna az online jegyeseké, a másik a jegyteleneké. Utóbbiak közt híre ment, hogy semmi esélyük, óránként száz embert ígérnek, és tízet engednek be. De alig adta fel valaki. Jól szituált, okos hang reklamált pár méterre tőlünk, nyilván illetékessel beszélt odabentről, hogy ő már szinte a világ minden múzeumában járt, és ez itt botrány. Tényleg az, gondolták a sorban állók, már aki hallotta, nem is a sor, hanem a kezelése.

Itt két tömeg van, folytatta az illető, és mi lesz, asszonyom, ha én egyesítem ezt a két tömeget, isten bizony megteszem, és megrohamozzuk a múzeumot. Eziránt a tömegben támadt némi kétely, elnéző, de határozott távolságtartás, noha a beszélő farsangi énje egy pillanatra el is hitte, hogy rohamra indul, avant-garde. Itt volt a csúcspont, de hamar követte a néma belátás, hogy ez talán nem volna arányos, a sorban egy roham-bajnok se állt, csupán eljövendő nézők, akik a lehetőségekhez képest be akartak jutni, s szakszerűséget, tájékoztatást, ilyesmiket vártak el a pénzükért, már a lépcső előtt is. Elképzelek egy bulvárlídet: „A tömeg hajszál híján megrohamozta a Szépművészeti Múzeumot”, hogy ez milyen kattintatív lenne, s micsoda hülyeség.

Persze nézhetem onnan is, hogy ez a tumultus a legnagyobb dicséret. A kiállítás, Cezanne-tól Malevicsig, ahogy mondani szokták, mindenért kárpótolt. Geskó Judit és csapata káprázatos anyagot szedett össze és rendezett el Cezanne és hatása, pontosabban a hatás, e nagyon bonyolult oda-vissza háló köré. Átzsilipelt, bevont, föllelkesített, ki bánta már a sort, és ott, akkor nem bántam, hogy nem bánom, s nagyon nem volt kedvem kijönni a tavaszodó Hősök terére.