hvg360.hu, 2022. január 9.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Elbaszi, a kazah nép feje, a kipcsak törzsek mindenkori elnöke, beleértve a magyar kipcsak törzseket s önkormányzatot, az év első hetében kénytelen volt elmenekülni Kazahsztánból. Kazahsztán pillanatnyilag messze van, hogy egy hete lőnek, az alig hallatszik idáig, hogy százhatvannégyen meghaltak, hogy hatezer embert letartóztattak, az pillanatnyilag lecsúszik a híroldalak elejéről. Még azzal együtt is, hogy a NER nagy barátai támogatják Nurszultan Nazarbajev utódjának, Tokajev elnöknek a „terrorellenes” akcióját tűzparancsostól, net-lekapcsolásostól, olyannyira, hogy Putyin, Orbán legfő példaképe már be is vonult baráti segítségnyújtás keretében Kazahsztánba. A dolgot némileg bonyolítja, hogy Magyarország (Európai Unió) a Türk Tanács tagja. A magyarok Elbaszijának most főhet a feje – nép feje feje fő, kis tautológia egy kipcsak olvasókönyvben.
Pár napja még, mint hír kattintatívabbnak tűnt, s talán pillanatnyilag az is volt, hogy Novak Djokovic külön engedéllyel mégiscsak bemehet Ausztráliába, méghozzá egy szál oltás nélkül, mivel pillanatnyilag már decemberben túlesett a covidon.
1222, az Aranybulla éve óta évszámban nem fordult elő ilyen együttállás – ennyi hattyú, szépen elúszhatnék ezirányban én is, volna is bennem késztetés. Volt szerencsém, még az előző évtizedben sokat figyelni őket Krems és Stein között. Jól tartott, folyami hattyúk, kisebb-nagyobb rajokban korzóztak le-föl egyik hídtól a másikig a téli Dunán, egy valódi hattyúban mindig van valami zavarbaejtő. Hát még négyben. Hátul úszik az évezred, neki beláthatatlanul sok ideje van, tereli maga előtt a hozzá képest ifjú, mégis történelmi nullát – még kétszáz évig a kakukktojást, hogy maradjak az ornitológiánál –, legelől hasít a két virgonc, fiatalka kettes, az egyik még pelyhes. Velük az olvasónak lesz, illetve lehet még dolga ebben az életben. Vonulnak, lehet tűnődni, hová, pontosabban mivégre.
Az első teljes vagyis hétfős hét lassan indul Budapesten, kelletlen, krokodilhasú felhők alól, sőt, tulajdonképpen el se indul, ez a státusa, az indulatlanság, dacosan becsukott kisboltok, félhomályos piaci csarnok, a tetőzetben fötörködik egy-egy galamb, az árusok odalent tollászkodnak, már aki kinyitott egyáltalán, hentes, zöldséges,
Hát nem olyan, mint egy templom és egy pályaudvar keveréke, kérdi a középkorú eladónő a húspult és a maszkja mögül. Először azt hiszem, a kollegájához beszél, aki a raktárban csattogtatja a hentesbárdot, de mikor ránézek, mert erre a mondatra azért ránézek, látom, hogy nekem szól a kérdés. Jó kérdés, mondom. Látja, ilyeneken gondolkodom, annyira ráérek. Sőt, ha már itt van, még rá is mosolygok a vevőre, nem esik le a gyűrű az ujjamról. Az biztos, mondom, és visszamosolygok, ami ugyanúgy nem látszik, mint az övé. És tudja, miért kell mosolyognom, uram? Nem a vevő, hanem magam miatt. Azért, hogy formában tartsam az arcviselkedésemet. Mert az hosszabb távon meg tud ám változni a maszk alatt! A mimika. Elrenyhül vagy túlburjánzik a nagy takarásban. Azt biológia-tanár koromban is nagyon szerettem, az arcizmok zsinórpadlását.
Ide tessék figyelni, én egy egyre gyakorlottabban és fásultabban kovidszörfőlő magyar választó vagyok, meggyőződéses oltott. Ha arra kíváncsi, azt is mondhatnám, hogy ez már az ötödik hullám és még mindig élek. Másrészt, bár az élet kész szívleállás, az mégis jelent valamit, hogy idehaza háromszor annyian haltak meg a járványban, mint Ausztriában, és ez nem nagyon fog változni, úgy higgye el nekem, legföljebb nem a covidba, hanem a covid alatt nem kezelt, nem fölismert betegségekbe fog belehalni, aki bele fog.
Ha már így beszélgetünk, folytatja, megvan neki is, enélkül is a maga baja, nézi ő is az inflációt, számolgatja, hogy az eljövendő pénzesőből, célzott és vagy normatív szavazatvásárlásból kimarad-e, illetve mennyire marad ki, mennyire nem, s kihez képest. És tessék csak, a pénz jó helyre jön, ettől még megvan a privát véleménye, ami persze alakul, hisz tájékozódik ő, kisebb vagy nagyobb adagokban fogyasztja azt a féknyúzos színes-szagos tejbegrízt, amibe beleakad a facebook-kanalával. Nem ezzel kel és fekszik, s neki egy húspult mögött bizonyos fokig mindegy, enni fog kelleni, de ezeknek már lejárt, kérem, bajusszal is, anélkül is a szavatosságuk, hiába csalnak, hiába lejt a pálya, Orbán kioszthatja a fele kincstárat az egész királyságáért, nem tudnak annyit osztani, hogy ezt a sok gazemberséget nekik elfelejtsék az alattvalók, még a sajátjaik se, legalábbis akik nem agyalágyultak. Lehet, hogy vérzik a harcikeresztény vadász-szív, de adják át a széket, mint a Megasztárban, nincs annyi zászlórúd, ha a Dr. Várkonyi Andrea férje egy égig érő tűpárnát épít a Citadellára, akkor se.
Mondok én valamit, mondja, már csak azért is, hogy hagyjuk a csudába fényes délelőtt a politikát belháborúval és külbékével. Igazság szerint meg se lepődnék, ha csöndesen betolatna ide egy vonat. Innsbruck, az például príma lenne. Lehúzni itt a rolót, fölülni, hátradőlni. Elárulom magának, ott ettem először és utoljára hattyú-habcsókot. Mint egy nagyobb töltelék, akkorát, igaz, a töltött káposztát egy héttel szilveszter után nem igazán illik emlegetni. Vagy a kocsonyahúst. Jut eszembe, ma reggel volt itt egy valaki, hogy neki ötven darab valódi malacfarok kéne, de tövestül, vagyis a kis popórésszel, hogy szépen lehessen installálni. Ilyenkor, asszonyom, kérdeztem. Hát, legföljebb a Vágóhídon, de ott se promt. Elment a legtöbb malac szabadságra. Az baj, sóhajtott ez a vevő, nagyon komolyan. De mért éppen ötven? Hát, mert születésnaphoz lesz. Én meg szabályosan megsajnáltam, próbáltam neki segíteni, hogy esetleg virsli vagy debreceni. Köszöni, mondta az illető, de az nem kunkori.