Parti Nagy Lajos perzekurátorokról és vezéri alfélről értekezik

Működnek a teraszok.

Megy egy ember a zöldbeborult fák alatt, kezében kis műanyag-szék, a másikban kisasztal, kis pohár. Olykor lecsapja bútorait, leül, maszkját a földhöz vágja. Terasz vagyok, kiabálja, működő terasz, és nyerítve káromkodik. Aztán felpattan, maszkját fölhúzza, elsétál a következő sarokig.

Szélcibálta napok jönnek és mennek el sebesen, hideg, felhőkkel derékbős ég, cvíder  alig-eső, sok munka, olvasás, írás, Rabóczky Judit Rita szobrász fantasztikus kiállítása a Godot-ban, pár zoom-beszélgetés néhány találkozó barátokkal, immár személyesen.  Ilyesmi volt a hét, a mentális posztkovid szórt tüneteivel, kifelé menet a harmadik hullámból, de hogy mibe, hová és mikor, arra nincsenek válaszok.

Végeérhetetlenül folyik a magabiztosan szeppent találgatás, hogy melyik vakcina mihez képest mit tud, hány hét után mennyi antitestet termel, folyik a nemzeti totó a tavaszi ködben, hogy mennyi védett a mennyi beoltott. Mi annyi a mennyekben.

Az áldozatok száma végre megfeleződik, az időséskrónikus mellé felzárkózik a covidérintettségű halott formula. A vezér, még múlt pénteken, a felnőtt nép közé vetett egy maréknyi Pfizert avval, hogy erre regisztrálhattok, de aztán coki legyen egy darabig.  

Ez az a Pfizer, amiről az operatív szakértők egy mélyenszántó táblázatban kimutatták, hogy nem is az, hogy nem jó, csak éppen inkább rossz a kínaihoz, meg a Szputnyikhoz képest, mely utóbbi, ezt a Nagy Testvértől tudjuk, maga Vakcina Kalasnyikova. A boltozatos ötlet nyomán, mondott táblázattól nem zavartatva, beindult a sok időpontfoglaló fájzerkattant, erre a rendszer fogta és összeomlott. Ezt nermagyarul azonmód terheléses támadásnak nevezték el, s világosan mutatja, mennyire kell vigyázni a konkrét néppel — kapnak egy vezéri kisujjat és így hálálják meg. Hogy a jövő heti terheléssel mi lesz, nem tudni.

A hét végére kitört avagy betört a május, énhetemíró soha nem érezte ennyire, mint ebben a covid-évben, hogy mit jelent a napsütésfüggés, s bár ennek sok köze van karanténhoz, depresszióhoz, nagyrészt az öregedés? Nem volna itt egy kis eufemizmus?– számlájára írható, te csak süssél, ami belefér, az árnyékaimat bízd rám, legyél, legyél, mármint napsütés, hétágra, mint a madár, isten áldja a képzavart.

A depressziót szívesebben lerosszkedvezem, hogy ne bízza el magát, meg hogy kicsit élét vegyem, nem vagyok benne, noha itt van mellettem, fölöttem, összekaparok vele szemben némi tartást – „megírlak”. „Dehogy írsz! Bánunk egymással. Közepesen nehéz, de mozdítható, sátornyi viharkabátnak mondanám, a viharkabát ikonikus viselet, lényegében durva, szinte elnyűhetetlen ponyvakabát a Kalasnyikov fénykorából. S most mehetnék vissza a májusok mentén, májusmente, írom le így egyben, aztán arrébb teszem, hátha kell. Minden hátha kell. Mente. Könyvek által a világ.

Bán Zsófia írja Mészöly Miklósról és Nádas Péterről szóló kiváló esszéjében (megjelenik a májusi Jelenkorban), hogy mikor Mészöly neki dedikálta a Volt egyszer egy Közép Európát – alapmű a XX. század végéről –, a feledény szót használta, mármint hogy ő maga feledény volna. Az a gyanúm, soha nem derül ki, hogy az utolsó szótagból kifelejtett két betű szándékos-e vagy véletlen. Utóbbi a valószínű, bár értelmezőként nehéz elfogadni. Mindenesetre lett, összevonódott anno egy új magyar szó. Mészöly egyébként imádta az újrégi szavakat, leginkább a tájnyelv és a nyelvtörténet talajából kiforgatottakat, s immár ilyen a feledény is, akár van nyelvészeti előzménye, akár nincs. De miért ne lehetne egy szekszárdi jurátus leleménye a nyelvújítás korából? Szótári említése nincs, megnézem, eközben írom le Kiss Géza Ormánysági szótárának példamondatát: Feledékön vagyok mütte örekszöm. Leírom, csak mert szép, aztán gyorsan leteszem a szótárt, veszélyes elindulni errefelé, belelabirintálódni egy tájszótárba.

Ami a szavakat illeti, nagy az ő hatalmuk, már tavaly megmondta a legnemfüggőbb hűbérúr a Kárpátok alatt, hogy mivel mi, magyarok a nemek közötti egyenlőség kifejezést nem használjuk — mi több, a genderkutatásnak is kívül tágasabb, reá a magyarok társadalmi nemet mondtak, mármint a társadalmi nemre –, ez ne szerepeljen az EU-csúcstalálkozó egyik dokumentumában. Sem.  Ez a nyelvvédő éberség idén megismétlődött Portóban a szociális kötelezettségvállalásról szóló dokumentum szövegezésekor, mikor is lengyel kollegájával egyetértésben a vezér kifejtette, hogy a gender tisztázatlan az ő tartalmában, s a keresztény meggyőződéssel se egyezik meg.

Hogy ki volna a mimagyarok, erre konkrétan nem tért ki. Hogy például ama Fidesz-szavazó magyarok, akik netán használják, értik és elfogadják a gender fogalmát, s talán kicsit bonyolultabbnak érzik annál, mint hogy valahol ott van a férfi és a nő között, szóval azok most magyarok-e. S mi van a genderellenes nem Fidesz-szavazókkal, hogy azok, ab ovo nemmagyar létükre, ebben lehetnek-e magyarok, a buzizásban, és lehetne tovább ragozni, hogy ki a magyar, már ha túllépünk a hűbérúr és hű bérszolgái viszonylatán.

A NER-vazallusságon, ami a krokodilbőr alatt meg-megremeg, érezve hogy önnön leküzdhetetlen mohósága, hetyke hübrisze akár veszélybe is sodorhatja, legalábbis ami a folytatást illeti, vagyis a további korlátlan hozzáférést a húsos hatalomfazékhoz. Hogy mi lesz egy elvesztett választás után, ha már nem sikerült ezt a liberál-aberrált, demokretén intézményt 12 év után sem kiirtani a hazából, mely nem lehet ellenzékben?

Hát az lesz, hogy ilyen nem lehet, ha lesz is — mindenesetre jobb előre ellopni, amit utóbb esetleg macerás lenne. Ehhez kell bebetonozni a csókosokat, ki kell nevezni őket, legalábbis a krémjét perzekurátornak.  Most még nem kenyérre kell, de könnyen lehet, hogy egyszer jól jön az az örökre szóló havi egy-másfél milliócska ama hérosznőknek és héroszférfiaknak, akik bevétetnek a főtúlélők és főtúléltetők karába. Természetesen a szakértelmük miatt, alsóhangon. Felsőhangon ez volna a nemzeti érzelműség. Ami e kontextusban annyit jelent, hogy tövig merítkezni a vezéri alfélben.

„A haza nem lehet ellenzékben” cinikokurucos szlogenje a nemzet, ha tetszik, a haza orra előtt vált félelmetes anyagi erővé. A haza Lölőé, a haza Viktoré, és haza is fogják törvénykezni, ami, most, bizonyos fokig, még nem az övék. Lenyúlásszomjuk csillapíthatatlan. Visznek szigetet, földet, vizet, halat, vadat, palotát.  S viszik az egyetemeket: megannyi laptoptáska, csak dugig kell tölteni pénzzel. Illetve kötelezni az államot, hogy időnként rakja teli. A többi a kurátori karnak, illetve annak a dolga, aki őket odaültette, pillanatnyilag örökre – ezt elhinni és elhitetni csak propaganda kérdése, amire bőven telik a közérdekű vagyonból is, meg a bárhányszor szerteszálló huszonnyolc milliárdokból is.

Ami megvan, azt biztos, ami biztos, kiemeljük, ami még nincs, azt kiemelt beruházásnak minősítjük, és kuss legyen.

Magyarország kiemelt beruházás.

Egy tál lölöde.

Ha nyernek, ha vesztenek.