Parti Nagy Lajos egyetért Áder Jánossal

Kampány van, későtavaszi karácsonyfák a lámpaoszlopok, átmenetileg felerősített politikusarcok zizegnek egybites jelmondatok fölött, s enyésznek majd el, mint a nyárpelyhek, még csak allergiát se okoznak. Nagy levegőket vesz a május, kicsit sípol az elvirágzott orgonák emlékére. Odalentről, az utcáról hallom az alanti mondatot, nem ma, de máig. Felírtam, s el is kevertem a cédulát, mondhatni, elkevert céduláim emlékére hallom. Kiváltója alighanem valami parkolási anomália, mélyebb oka nyilván az élet, a Szép Ernőt idéző Adyval szólva: a nagy sértett és ámult felfakadás.

Fölrúglak a nőddel együtt, te veréb, nagyjából ez hangzik el. Első hallásra pont olyan, mint a NER bágyadtan tahó kampánymondatai, csak míg azokat a pénzégető cinizmus, ezt a méltatlankodás, nyomában pedig az igazságkeresés oly elementáris érzete fűti és zengeti, hogy mire fölér a levélrengeteg magasába, guanóba lehetne vésni. Nem puszta verébszarba, a veréb a múlté, csiripelése viszont mintha itt derengene még a telt madárkórus mélyén, a Pozsonyi út lombkoronájában szemellátig.

Fülellát – írom le a logikus oximoront, aminek a fülelhall a nyomába se érhet, így valahogy lesznek a szavak, s múlnak el, egyszer vagy néhányszor használatosan, mint a levegő, amit különösebb mérlegelés nélkül beszív az ember. Mondogatom, ha már szavam lett, hogy atombombácska, az a gyanúm, hogy mire (termő)földet ér, már az ügy pertraktálói is elfelejtik, mással lesznek elfoglalva június 9-e után. Ahogy Sulyok Tamás is, Orbán pillanatnyi államfője, akinek, és ez a legszebb, nincs takargatnivalója, akár a takargatnivalótlanok klubját is megalakíthatná, lenne tülekedés, szakadna a selymes lóding, repedne a csontos kalabér.

A lift belső ajtaja hetekig adott ki valami különös hangot. Ha hívták, nem volt képes becsukódni, feleúton megtorpant, s visszanyílt a tokjába. Megint nekidurálta magát, mintha a szentlélek próbálkozna, kis hörrenéseket hallatott, négyet, ötöt kiszámíthatatlanul, mire sikerült becsukódnia, s elindult fölfelé vagy lefelé. Ez tartott pár hétig, egyre gyakoribb lett a lift panaszdala, végül föladta. Pünkösd után megszerelték, kicsit lassú lett, de abbamaradt a hörrenés, illetve beköltözött az emlékezetbe, azóta is hallom, elő tudom hívni a hangját, mint amikor egy helyből magasugró rákészül, életre-halálra. De hogy lesz ebből a hét történéseitől, illetve a belőlük levezetett szavaktól („szavaim”) övezett tárca vagy mi? Lám, most, hogy lassan búcsút mondok e sorozatnak, most se tudom pontosan megmondani a műformáját, igen, tárca, ha már szövegnek nem akarom, énhetemnek unom nevezni.

Pedig énhetem az az álom is, de mondhatnám magyar mesének, amiben a Vezér és rendíthetetlen Goebbelse vezetésével az egész NERelitet – hívőket és haszonlesőket, idiótákat és ideigleneseket – betessékelik egy moziterembe. Nagy, kényelmes létesítmény, a büféárak parlamentiek, körötte műveleti terület szemellátig.

Annyi kötelezettségük van, hogy egy hónapon át reggeltől estig nézniük kell az általuk („csak a Fidesz”) generált uszítást, a háborúval riogató plakátokat, gyomorforgató klipeket.

Nézni, hallgatni, és újra elölről. Mindezt a köz szolgálatában álló televízió kamerái előtt, jó kis alákérdezős interjúkkal, amikben kötelesek naponta négyszer elmondani, s persze meghallgatni, hogy Brüsszel agresszor, Ukrajna agresszor (már amennyiben van, de nincs), Putyin áldozat.

És az én hetem az is, hogy Magyar Péter – miközben egy interjúban kijelenti, hogy nincs szüksége levitézlett politikusokra, egy bűnben fogant pártéra sem – a Momentumot gondolja bűnben fogantnak, mert egy nemzeti ügy ellen kampányolt, vagyis a ’24-es olimpia megrendezése ellen. Aztán a közbevetésre, hogy mondott párt népszavazást akart, úgy oldalaz el, hogy a közös cél elleni fellépés akkor is visszás. Hogy ez meggondolt vélemény, vagy egy hirtelen marhaság jópofaságból és/vagy szavazatszerzési célból, nem tudom. De az állítás, pláne a mondat stiláris habzása folytán erős dezsavűm támad, kettőpontnulla-érzésnek is mondhatnám, ne legyen igazam, és kilel a hideg.

Amúgy kampány van, vagyis a mulatságban mely alaphangon is elég zabolátlan, egy időre lekapcsolják a lámpát, minden tahóság, hülyeség szemétség legitim, el lehet engedni az úgynevezett valóságot, a minimális józan észt, ebben persze a nergeng verhetetlen, ahogy a legócskább háborús retorikával áll ki az úgynevezett béke mellett, akit, mármint a békét, egyes-egyedül Orbán Viktornak hívják. A héten a biztonság kedvéért, ha a teljesen hülyének nézett hívek a fehér háborús-plakátokat nem értenék, elkészültek a béke-plakátok is, maga a Vezér kandikál ki a négy betű mögül, mintha egy magtárban vagy magánportán kampányolna.

A béke egyébként úgy nézne ki, Ukrajna nyugodjon bele, hogy Putyin egy részét elfoglalta. Ami meg Magyarországot illeti, tessék tudomásul venni, hogy van a nagytermészetű, baráti Oroszország, és kész. Mit csináljon egy ilyen lángoktól ölelt kis satöbbi, fárosz, ha legfő urának egy Putyin a példaképe, ha a külügyminiszterének Moszkvában megadják a külföldinek adható legnagyobb kitüntetést a „Barátságért”? Ebbe előre és visszafele minden hackertámadás belefér, le van kvittelve, az egyetlen dolog, amiért e fontos poszton nem kell a szomszédba mennie, az a hadova. Különben is mért ne tudnának az oroszok mindent, ha úgyis tudnak?

A Telex kamerájának a gyártási számát is nyilván tudják, de azért jól jön, ha a karhatalom leellenőrzi, lopott kamerával jár-e lakossági fórumra bomlasztani az ellenzéki lap. Egy ilyen intézkedés, mivel a gyártási számok nem egyjegyűek, időbe telik, addig-addig, hogy Szijjártónak, ki alig várja, hogy válaszolhasson, sajnos mennie kell, mint ezt a hoppon maradt stábnak oda is kiabálja. És ez így van, hisz Lázár János sem olyan embernek ismeri a külügyminisztert, aki hazudna.

S végül, noha rá kéne legyinteni, hogy ettől a rezsimtől más nem várható – már csak azért sem mert a miniszterelnök vonzalma a cégéres populisták iránt mindent felülír –, a magyar hivatalosság szégyellheti magát, hogy elhatárolta magát a szimbolikus igazságtételtől, s nem fogadta el az ENSZ közgyűlés határozatát, ami nemzetközi emléknappá nyilvánította július 11-ét, a srebrenicai népirtás első napját. Mindegy, milyen meggondolások, politikai alkuk vannak a magyar nem-szavazat mögött, ebben az ügyben együtt szavazni, többek között Észak-Koreával, Belarusszal, Kínával, Oroszországgal és Szerbiával: szégyen. „Tud nekem egyetlen srebrenicai személyt találni, aki Srebrenicában halt meg?” kérdezte Milorad Dodik a boszniai Szerb Köztársaság elnöke egy újságírótól 29 évvel a népirtás után. Az „Érdemrend”, Orbán Viktor nyaklánc-kitüntetése, amit ettől a Dodiktól kapott, még nincs két hónapos.

El lehet tűnődni a májusi vasárnap estében, vajon a szégyen haszna a nagyobb vagy a haszon szégyene?