Parti Nagy Lajos lát reményt a hattyúnyakú sötét év végén

Tollászkodom, nehéz elkezdenem, mennék vissza a munkámhoz, ez nagyjából így van évtizedek óta, s ki tudja, nem ez volna-e a munkám, illetve dolgom. Kéne, hogy működjenek a reflexeim, fakivágástól betlehemi csillagig, harminc év alatt annyi karácsonyi tárcát írtam, hogy kitelne belőle egy kisebb könyv. Meg kéne írnom ezt az énhetemet is gyorsan, szabadságomat a megadott szavak nem korlátozzák, ha éppen nem tudok mit kezdeni velük, ráaggathatom őket a tárca ágaira, karácsonyfadísz gyanánt.

Csak hát ez az elmúló év túlságosan sötét volt és van. Ugyan tapinthatóbb, kontúrosabb lett a szeretet, a „vigyázz magadra” közhelye klinikai tartalommal telítődött — de a rettegés, legalábbis a józan félelem fölött, ha úgy tetszik, tövében kellett berendezkedni napra nap, megteremteni némi teret és derűt, tágasságot élethez, lélegzéshez. Emlékszem a lassú domesztikálódásomra, ahogy az első hullám végére, hárítás ide vagy oda, behúzott és nem ereszt Covid-uraság, nem engedi, hogy lássam a végét, nem engedem.

A vége a vakcinát jelenti, és hiába jön az új év, az is ide, a Covid évéhez fog tartozni, mindaddig, amíg Európa legalább 60 százaléka át nem oltódik. És még akkor is, túl lenni lesz a legnehezebb. Felejteni és nem felejteni egyszerre. Megszabadulni az évtized ruhadarabjától, ha ugyan ez a fülre akasztható textildenevér ruhadarab.

Megszabadulni, de odatűzni magunk elé, mementóként.

Véletlen, hogy tavaly is nekem jutott a karácsony előtti utolsó teljes hét, akkor is aranyvasárnap délutánján fejeztem be a tízes évek számomra utolsó tárcáját. Ha az előbb nem nézem meg, a fenyőfá-n kívül egyetlen címszó sem jutott volna most eszembe, sőt, újraolvasva is kissé homályos, mi miről szólt, miért lehetett fontos akkor. Nem hiszem, hogy egy év múlva a mostaniakat értem-e majd magyarázat és a mellékelt linkek nélkül. A lefokozást például, vagy a műtrágyakirályt, a légióst – így múlnak el, így iramlanak a semmibe, legalábbis a visszakereshetés  örök éjébe hírhetek súlyos vonatai a maguk kivilágított ablakaival, az ember áll a fülke-fényben, könyököl és hallgat.

Miközben ír, olykor beszél róla, mit van mit mondani.

2019-ben a nerkereszténység védőbástyatábornoka újabb egetverő partraszállásokon csattogtatta a bokáját, a rezsim zakatolt a maga lopatitívitásában, az elvesztett önkormányzati választásokat decemberre – kesma a vajban – győzelemmé fényezték a lakájai, érett a vezéri bosszú Budapest ellen, a városok ellen, ami azzal, hogy napok múlva felére csökken az iparűzési adó, ki is teljesedik, noha vége nincs.

A hivatalos valóság, e rágógumipink lepény, e haramiatakaró stabilan úszott a magyar nemzeti égen. Létrehozói tudták, hogy mindez vágytermék, ordas hazugság, s mire, legyek naiv, elémelyedtek volna tőle, már nem nagyon volt visszaút, még vastagabb bőrt növesztettek a képükön, hogy mimikájuk sem maradt, nem is volt rá szükség, aki arckifejez, hibázik.

Ez a tízesévekvége-érzet kézközelből nem is tűnt olyan fontosnak, ki gondolta, hogy aminek vége van, milyen fölfoghatatlanul messze lesz hamarosan? Jött a büszke 2020, mintha hattyúk egymás után.

Hamar kiderült, hattyúnyakú halottasbárkák vonulnak fekete tóban, megállíthatatlanul.

A kínai Hupej tartomány székhelyéről, Vuhanról, pláne annak nagybani piacáról az európai átlagember semmit nem tudott, az első hírek a tömeges tüdőgyulladásokról, kígyókról, denevérekről még elfüstöltek a semmibe, aztán elkezdődtek a húszas évek, a járványnak neve lett, februárra a kínai hatóságok nyolcszáznál több halottat jelentettek. 

A magyar kormány adatai szerint, az elmúlt öt hétben, azaz 35 nap alatt több, mint ötezer ember vesztette életét a Covid-19 következtében. Csak a tegnapi, szombati napon 185 ember. Az ő hozzátartozóiknak, ahogy az év korábbi háromezer halottjának is, a gyászt, a fájdalmat jelenti majd a vezér negédes kiskarácsony-a.

Szakértők mondják, eddig ennyibe, nagyjából ötezer feláldozott magyar emberbe került, hogy nem állt le a gazdaság. Nem állt le, mivel „a magyar emberek így döntöttek”, azaz egy homályos, ellenőrizetlen konzultáció keretében, legalábbis a vezér szerint, mit volt mit tennie, őrá hagyták, csináljon, amit akar. Velük, velünk.

Azt csinálta. A nagypofájú zajos semmit. Bebújt az emberfeletti munkát végző orvosok, ápolók háta mögé, akiken nem múlt és múlik semmi, akik mindent megtettek, többet a tehetőnél. Továbbá tömte a közpénzt a csókosok zsebébe, még továbbá esztelen játszmákba, ostoba vétókba bonyolódott Brüsszelben, s még csak orrba se verték.

Hagyták, hadd masírozzon haza a saját ereszcsatornájával a vállán, egy furcsa, messze gurult kisállam főhülyéje, csináljanak vele a magyarok, amit akarnak.

Kezdettől máig hivatalosan 8099 halottat produkált a járvány Magyarországon, a híres lélegeztetőgép-nagyhatalomban, ahol annak, aki gépre kerül, alig van esélye, mert fogyóban a szakszemélyzet, aki kezelné a gépet, kezelné a tehetetlen testet. Az áldozatok nagyobb része a kormányzati bénázás, a teszteletlenség, a késlekedés következtében halt meg, ezt a „magyar emberek” nyakába varrni aljas, cinikus brigantitempó.

Nem tudom, kiderül-e valaha is, melyikük élt volna tovább, ha nem egy lepusztított, agyonterhelt és alulfizetett egészségügynek kellett volna megvédenie és meggyógyítania. A visszafordíthatatlan halál felől nézve ez mindegy is.

De később, majd, az Orbán-rezsim bukása után nem szabad, hogy mindegy legyen.

Hallgatom Bergendy István öröksüsü zenéjét. Csukás István lassan fél évszázados, halhatatlan sárkánya szeretnivalóan, kissé elveszetten bolyong a felhők fölött. Isten tudja, napok, tán hetek óta D-vitamin süt nap helyett, már ahol, már akinek. Túlélési esélyeink drasztikusan különböznek. Nem a halál válogat, hanem mi, e tájon élők válogatódunk elő, tálaltatunk fel a halálnak nagyon különbözőképpen. A mi pénzünkből működő állam, aminek mérsékelnie kéne e különbségeket, a rezsim istállójába bekötve rágja a szájaszélét.

Fejéstől bűzlik a hal, akár befejezhetném Vörösmartyval is, ha nem volna remény, de van. Megszületik, sokasodik, zoomjézuskaként száll majd az őrjítően hosszú alkonyatban.