Parti Nagy Lajos lelkesen tért haza az SZFE élőláncából

Egész délután álltam a lányaimmal a Színház- és Filmművészeti Egyetem élőláncában a Duna budapesti rakpartján, egy több kilométeres, zsúfolt és jókedvű utcabálon. Koraestére az egyetemisták kartája, az elég nyúzott, több, mint tízezer gumikesztyűn átvándorolt dokumentum, s immár színházi (színház- vagy inkább szabadságtörténeti?) kellék bekerült a Parlamentbe, a tömeg megtöltötte a Kossuth teret, elénekelte a Himnuszt, előtte jöttem el, hogy ezt a leadandó szöveget befejezzem.

Jó volt ott lenni, ha lesz konkrét hozadéka, ha nem, a legfontosabb, hogy megtörtént, az ország legszabadabb és bizony legfelnőttebb egyeteme nem hagyja magát.

Az elmúlt hetem főleg róluk szólt, s az SZFE-n keresztül arról a nem meglepő, de egyre agresszívebb változataiban megjelenő módszerről, ahogy az autokretén rezsim maga alá gyűrné az országot, ahol élek. Történik mindez a vakítóan szép, kovidverte őszben, az egyre szorongatóbb második hullám berobbanása idején.

(De előbb egy fekete zárójel, egy nagy magyar haláláról. Augusztus legvégén 84 éves korában meghalt Tótfalusi István, a legnagyszerűbb magyar műfordítók egyike, költő, nyelvész – és mi minden még, vademecumász, idegenszavász, szállóigész, kikicsodológus, nincs valamirevaló magyar könyvtár, aminek polcai ne nyikordultak volna meg szomorúan, hisz a legtöbb magyar könyvespolc hord a hátán – vagy lapján? — olyan magyar könyvet, amely az ő elképesztő tudását, munkáját, kreativitását, humorát dicséri.)

Miután a dicsőséges nagyurak kinyaralták magukat, lezárták a határokat.

A nép saját költségén tesztelteti magát, egyrészt mert fél, másrészt mert kénytelen. Persze, ha több a teszt, növekszik az esetszám, s vele a tesztelődési hajlandóság, illetve kényszer.  Járvány van megint, pontosabban el se múlt, a seregek ura állig felfegyverkezve suhogtatja pillanatnyi érdekei szerint a kovidkardját.

Rezsimjét az EU-pénzeken kívül azt tartja életben, hogy az ő hőn szeretett népétől tulajdonképpen nem vett el semmit, mármint eme nép konkrét javaiból, jó, egyszer háromezer milliárdot, de azt sem a nép viseltes, nem épp teli zsebébe nyúlva. Nem elvette tehát, amije volt a népnek, hanem nem adta, nem adja oda, ami járt, jár és járna neki. Nem ad tisztességes segélyt, családi pótlékot, nem ad neki emberhez méltó közoktatást, információt, egészségügyet. Azt hirdeti, ez a jelen már a jövő, a kánaán, a megérkezés, míg a távoli jövőre nézve dicsekvő lózungokat és hátborzongató nackotikumokat ígér, háborút, irredentizmust, szupremáciát a Kárpát-medencében.

Most épp az édes nép kovid-tesztjeinek költségeit nem állja.

Ezt sem veszi ki a nép zsebéből, csak épp kifizetteti vele, pedig állhatná is, közpénzből, mint az únió legtöbb országában. Próbálom kiszámolni, a nagy Semjén-féle vadászparádé előirányzott ötvenöt milliárdjából meddig lehetne tesztelni Magyarországot. Ha egy teszt harmincezer, s elvégeztetik napi tízezer teszt (harmadával több, mint most), az háromszázmillió forint. Tíz nap alatt hárommilliárd. Az ötvenöt vadászmilliárd majdnem tavaszig kitartana. De laza ötvenmilliárd máshonnan is átirányítható, például a vezér éppen válással osztódó felcsúti trezorjából. Hogy pontos legyek, oda lehetne ennyivel kevesebbet beközbeszerezni. Persze egyszerűbb azt ígérni, hogy lesz még a magyaroké, bajonett auf – tudjuk mi.

Maszkok esendő szájesernyői a napon, őszi ég és kedély villog baljós tükörként, kovidvakota. Jól esik úgynevezett természeti képpel indítani ezt az –egyébként tizedik — énhetemet, valahogy így áll a kezemre, ez a kályha, ha ki kell indulni valahonnan. Kiindulni és/vagy elkezdeni, soha nem venni adottnak a műfajt, a beszédhelyzetet. Írni bizony probléma, a mit mindig hogyan képében jelenik meg, hogy tudniillik mely szavak, mennyire terhelt szavak milyen csoportosítása, stb. hova vezet.

Ez így van persze a nyilvános beszédben is, a rezsim előretolt, túl-, mert a biztos bukásba tolt kultúrharcosa sértett panasznak szánva nyilvánosan, reflexből lezsidózza az SZFE nagytekintélyű professzorát a nemzet, a haza, a kereszténység szavak segítségével, hogy tudniillik Karsai György ezek befogadására nem alkalmas és ő, id. Vidnyánszky Attila soha nem fogja tudni ezt neki elmagyarázni.

Id. Vidnyánszkynál és gazdáinál az „elmagyarázni” erősen „ledugni a torkán” jelentésű.

Egy hete foglalták el az SZFE diákjai a legendás Vas utcai épületet, egyszerűen körbetekerték kordon-szalagokkal, tiltakozva az egyetem autonómiájának megszűntetése, bedarálása, ellen. Nem engedik be a kapun az id. Vidnyánszky vezette kuratórumot, kéretlen fenntartójukat. Igen, ez egyetemfoglalás, Magyarországon ilyen még nem volt. Szelíden, határozottan, igazuk biztos tudatában viselkednek civilként, szabad emberként, művészként, vállalva az engedetlenség kockázatát. Külön-külön lenne más választásuk, együtt viszont nincs, és most együtt vannak. Velük vannak, mögöttük állnak a tanáraik, a szakma, az írástudók nagy része. Immár egyre több civil van körülöttük, esélyeik nőnek, arra is, hogy a kormányzat retirál, persze ha erre képes lenne, ilyesmi nem történhetett volna meg.

A fő kultúrharcos, aki egymaga akart minden lenni, és tényleg egymaga lesz előbb-utóbb, nyakig belelavírozta, belevőlegénykedte magát egy olyan helyzetbe, ahonnan beljebb menni csak verőemberi erőszakkal lehet, belarusz mintára, vagy pedig hátrálnia kell a fenntartónak, egészen addig, ahonnan újra lehet gombolni a kabátot.  És bizony nem a zsinóros mentét, hanem az autonómia kabátját.

Állok pénteken kora este a Stáhly utcában, zsúfolásig teli van, ahogy a Vas utca is, nézem a maszkos tömeget, nézem a szemközti házak lakóit, kijönnek az erkélyre, kiállnak az ablakokba, itt lent hosszan zúg a „Szabad ország szabad egyetem”. Minden szkepszisemmel együtt felemelő itt állni; hallgatom Iványi Gábort, csodálom az önuralmát, az összeszedettségét, azt, hogy főleg az egyetemi blokádról beszél, miközben most vonták meg iskoláik kiegészítő támogatásának a felét, kilencven millió forintot, avval, hogy jövőre egy fillért se kapnak.

1. Ritók Nóra Igazgyöngy Alapítványától nyolc és fél milliót vontak el az Ámbédkár gimnáziumtól tizenöt milliót. Ez száztizenvalahány millió forint. Megjegyzem, a Magyar Tenisz Szövetség most kapott több, mint húszszor annyit, miután korábban lába kelt hárommilliárd forintjuknak. Ez nyilván egy megokolható összeg, s egy normális országban demagógia volna emlegetni, de Magyarország rég nem egy normális ország, akkor se, ha a héten ott a Vas utcában, az SZFE környékén, ahogy a Duna parton is normálisnak, magától értetődőnek tetszett az egyetemisták ellenállása, ez tűnt és tűnik a minimumnak – hogy emögé miként lehet aktív és tartós többséget csatlakoztatni, nem tudom.

Maruzsa Zoltán államtitkár a fenti iskolák pénzelvonását azzal indokolta – mely ner merne versenyezni véled? –, hogy nem látszik megtérülni, amit az állam ezekre az oktatási intézményekre fordított. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen mondat után egy közszolga hogy néz a tükörbe, bár nyilván van egy párhuzamos tükör, szembeköpésgátlóval.

Megtérülni? Szegények, halmozottan hátrányos helyzetűek, sokszorosan kiszolgáltatottak. Az alsó tized, amit a rezsim halálra ítélt. Hát, tényleg nem látszanak megtérülni. Ahogy a nép túlnyomó többsége sem. A népé, akinek alighanem az lenne a következő megtérülő befektetése, ha el tudná zavarni könyörtelen fennhéjáit.  El, de mikor, el, de hogyan? Rossz jós vagyok, könnyű a legrosszabb változatot megjövendölni, legföljebb némi megkönnyebbülés, ha nem jön be. Niels Bohr mondott valami olyasmit, hogy a jóslás roppant bonyolult dolog, különösen, ha a jövőről van szó.

De ma, vasárnap este azért több levegő lett ebben az országban, s több remény, hogy ezt a fiatal nemzedéket semmilyen önkény nem teheti néma, szórt tekintetű alattvalóvá.