Az én hetem: Parti Nagy Lajos a hazug rendőrnyelvről

A hegyoldalon harsog a tavasz, a cseresznyefák letaszigálták magukról a gyönyörű, de szűk és koszolódó menyasszonyi ruhát, s most zölden, kitelten ropogtatják a derekukat. A kertekben helyi polgárok tartják a kapát és a két métert, odébb Stockhausen 2. Kolompversenyét adják elő a Zugi Fűharmonikusok.

Az én hetemen, 14-én lett volna, azaz volt, volt volna Esterházy Péter hetven éves. Aznap reggel befelhősödött, majd sütött a nap, Fölhatalmazisztánban a mindent Vezető kegyes akaratából 1512 fertőzött lett számszerűsítve és 122 darab, a koronával összefüggésbe hozható halott. Mostanában a Hahn-Hahn grófnő pillantásában, ha tetszik, szeme folyóvízében utazom, délután is ott kerestem valamit, melynek kapcsán még valamit, mikor rám tört az ismerős érzés, hogy megtalálni nehéz, bármi is legyen, de milyen jó elveszni EP könyveiben, s hogy ezt most megmondom neki, délután a vezetékest is felveszi – s úgy nyúltam a mobilomhoz, mint leszokott nikotinista a hajdani doboz után.

Az isteni igazságtalanságra gondoltam, a lehető legközhelyesebben, hogy ez a négy évvel ezelőtti halál mire volt jó az Úrnak, s akkor még, kedden, nem tudtam, hogy csütörtök reggel meghal Tettamanti Béla, másfél év súlyos reménykedés után – s ezt mért kellett? Mért kellett kivenni a kezéből a tollat?  Hát hisz az Úr nem egy hülye kereszténydemokrata trottli, néki kedvére való kellett legyen e nagyszabású pókhálózat, amit Tettamanti a legszerényebb legöntudattal létrehozott, s amit ha egyszer egybelát majd az utókor (egy komoly könyv, ha tetszik, album, arra gondolok), látni fogja, hogy keresztül-kasul saját világává rajzolta ezt a világot, a helyet, ahol vagyunk, az embert minden kicsiségével és nagyságával.

Igen jó művész volt, a legnagyobbak közül való rajzpublicista. Mindent megrajzoltál, fiam, a szelid és a szilaj tébolyt, a szelid és a szilaj igazodást, az egész sárkányfog-veteményt, mondja az Úr, ülj le most már szépen a Kaján, meg a Brenner, meg a Réber kolléga mellé, s kibont a tiszteletére egy üveg skót whyskit, abból a fajtából, amit a pápának küldött nemrég skót diákokkal, s amit ez a Ferenc, jó kis firma, a magasba emelt, mondván: ez az igazi szenteltvíz. Na, mindjárt fölrobbantak a vatikáni Kunigunga utca cenzorautomatái, hogy ezt ne, adásba ne, pedig milyen igaza volt.

Európa fölött a vírus dúlta levegőégben ott lebeg egy –azt hittük, mélyen 20. századi – párbeszéd. Hol magasabban, hol alacsonyabban, hol finoman, hol egészen ordenárén rajzolja árnyékát a lüktető füvekre, fákra, a statisztikusok képernyőire éppúgy, mint a karanténviselt laikus lélek- és elme-redőire:

Mennyi?

Harminc.

Mi harminc? Mi mennyi?

Akármennyi. Az iksz százalék ipszilonja zéjének is csak a 15 százaléka, és ez, ha lesz is, háborús veszteség lesz, ergo szó sincs gyilkosságról, miként azt a jogos, ám botor igazságérzet mondaná, s folytatná azzal, hogy elrendelői Hippokratészileg mik is volnának. Továbbá semmi gondatlanság, hisz a legnagyobb gondossággal követik el, azaz követődik el, illetve utalnak jelek elkövetésszerű eseményekre. Kétség afelől ne legyen, hogy  az érintettek ledörzsölik majd magukról a propaganda-szivacsaikkal  ezt a, hát, mit is? malőrt? preventatív népirtáskát? hisz a járvány hevében tették, ha tetszik, parancsra. Fölhatalmazásuk volt hozzá, csináltak maguknak, és ha még úgy volna is, ahogy nincs, érdemes figyelembe venni, hogy be se fogják tartani, vagy nem úgy, vagy nem annyira. Vagy ha mégis, az ki fog magaslani szakmailag, lásd kirúgott igazgatók, hisz bosszút állni mindig édes, ahol csattog az emmifejsze a vezér kezében, ott hullik a forgács.

Hogy háborús káló, azt még kimondania is gyönyörűség, az ágymatek különben sem annyi, amennyi, hanem a hatvankábéhányezer ágynak egyszerre csak a 70%-a van kihasználásra kerülve, tehát a mostani 50%-os ágyfelszabadítás csak 15%, azaz  nem harminckábéhányezer, hanem mindössze tizenhűezer nagyságrendben numerizálódik a bizonyos szempontból (háborús veszély miatt) hazaküldött krónikus, öreg, ápolásra szoruló, magatehetetlen lébecnyugger, aki eleddig, sztrókkal sztrók nélkül lopta a nép ágyán a nép napját.

Hogy a „Szabad ágy ad Taigetosz”hadgyakorlathoz a későbbiekben hány hadikoronafertőzött és hány hadikórházra szoruló koronabeteg szükségeltetik? Nagyjából annyi, ahány fertőzött Spanyolországban van, kb 160ezer. A hatodakkora Magyarországon ez fenyeget a vezér és lakájai szerint, konkrétan a görbe exponenciális laposodása, miben hadiszakértők igény szerint bíznak, jobb félni, mint elismerni.

Az a jó kórház, amelyik sok ágyú, lehet vele tüzelni.

Hallgatom a nyelvüket, ezt a folyamatosan sértett, gőgös hablatyot, hadibeszédet, nyelvhegyidandárt, fenyegető és komikus uniformist, militáriát, de nincs kedvem nevetni, ahogy megválaszolják a maguk által feltett kérdéseket. Ezen a nyelven az beszél, aki hazudik, aki, ha gondol is, nem meri mondani, amit gondol, csak ha a vezér is azt gondolja épp, már ameddig. De hát mit csináljanak, operatívok és társutasok, ha nekik, az ő karrierjüknek ilyen diktátor jutott? Miért, tán a szüleik, a nagyszüleik jobbat kaptak Kádárban, Rákosiban? Ugyan!

Ennek keserű belátása sok disznóságra ragadtathatja az érző lelket a grádics bármely fokán.

Igaz, arra is van bő tapasztalat, hogy a túlteljesítőkből lesznek a jövő belülről bomlasztói, a nagy ironikusok, akik persze rögtön átlátták, hogy egy nullával el van írva a megcélzott ágyszám, de ők bátrak voltak, mert mertek nem szólni, juszt se, legyen meg az ő akarata, ha bejön, méginkább ő lesz a világ esze, ha nem jön be, mindenki örülni fog az ő megnyert háborújának. Különben is, zaftban úszó szemekkel kinyilatkoztatta, hogy vigyázzunk idős szülénkre s nagymamánkra, hát most majd lehet vigyázni, éjjel-nappal.

A tények a következők: a sokezer, tízezrekben csak erős megszorítással mérhető annyiamennyi lényegében hazatávozásban részesült atekintetben, hogy kellett az ágya és kész. Továbbá, kipcsak ésszel gondolkodva, ki távozik haza egy kórházból? Aki nem beteg! Nem?

Na. Most már csak oda kell regisztrálni őket a gyógyultak közé, ki tagadná, hogy koronaérintettek, és máris, a világon egyedülállóan, nálunk több lesz a gyógyult, mint a fertőzött, miközben utóbbiból is lehet bármikor bárhányezer, különös autó ez, a válságkezelésé, egy pedál a fake és a gáz.

Vannak itt neki ezek a számok, ezeket rögtön bekérte, 1-től, biztos, ami biztos, 100000-ig, ne legyen kint. Minek van kint ennyi szám a jövőben? Ebek harmincadjára? Szakértőkére?  Hova vezet ez? Ő majd az operatív törzsszövetség asszisztálásával úgy adagolja, ahogy jónak látja, az igazat mondd, ne csak a valódit, hogy Márai Alberttel szóljon. Hát egy ilyen növekedési rátát meg kell tervezni, lassú, gyors, horpaszt, domborít, pont annyi lesz, amennyi kell, halottakat egyelőre nem szabályozunk, de hogy melyik koronás, melyik nem, nemá neki ne ő mondja meg ki a neki!

Különben is, minek folyton eldönteni, ki a beteg, ha még a főtisztiasszony is azt mondja  a kis, tojásfestő mosolyával, hogy olyan bizonytalan dolog ez az egész, mint hipós vízben maszkot horgolni, amit aztán ki hord, ki nem, de kénytelen lesz nem kötelezően, mert a Tek által végrehajtás keretében végrehajtott úgy szabály– mint –sértés során, nevezett jogszemélyek előállítása foganatosításának tekintetében Budapesten 1900, Iránban 93769 kirívóan közösségellenes toloncolásra kerül. Ennek függvényében a napi betegszámra vetítve azért van ilyen kevés beteg, mert a magyar szava- és  rendfenntartó. Egészségüggyel karöltve, kórház- kórterem és ágyparancsnokaink hadművelet során elfoglalásra átvették a nemzeti keresztény dobozgyártást.

Szögezzük le, hála a magyarok istenének, nincs, ami van, miközben tömeges zerzemezer ágyszámú megbetegedés fenyeget úgy Budapesten, mint máshol, például Pesti út, Pesti út és Pesti út a bűnös, mely esetleg vidéken is előfordul. Vezérünk elemében van, háborúzik, mert háborúzni jó, nem lőnek, pláne nem őt lövik, és minden csata előre meg van nyerve. Még mindig. Viszont vannak halottak, mint egy háborúban, meg egyenruhák, haditervek, hadra fogható egészségügyi dolgozók átvezénylési együtthatóval, lesz masírozás, dísszemle, ott vonul a tüdőlövést kapott turizmus a lélegeztetőgépágyutalp után.

Az írásbeli érettségin –szóbeli nem tartatik — rendőrök lesznek a folyosókon, hogy a rohadt kis suttyó szabálysértők ne csoportosuljanak. Gulyás Gergely tele szájjal maszkot oszt, egyébként is csak az jöjjön megfertőződni, aki mindenáron egyetemre akar menni. Mindez a dolgozó nép érdekében, akire ez a vírus-dolog, hát, rá lett küldve, és ki hozta rá, ha nem a migránsok? Erre feleljen, aki velünk van, mert hogy máshogy, ugyan már?

De ha már ránk hozta, lovagoljuk meg, mért ne tegyünk meg bármit, amit megtehetünk, például előbb-utóbb küldünk minden magyar háztartásba ÁSZ-egyenruhás költsévetéreket, e célra 1 darab fertőtlenített szobát, az össz szobaállomány zimezum %-át kötelező felszabadítani a bús költségvetőnek, hogy hát lássuk azt a családi büdzsét, hopp, ez az ezreske  itt fölösleg, ezt kölcsön vesszük, jó lesz az Észak-Macedón teremfutball talpraállítására, ami átvitt értelemben a migrációs nyomást is segít megállítani. Nem ez a szolidaritás? De. Továbbá dzsihád és dzsihád, jelentsen ez bármit, mától azt, hogy két-három gyerekkel otthon lenni egy panellakásban.

Az operatív törzs szombati sajtojóztatóján az előre beadott kérdésre, hogy ha a 60 milliós Olaszországban elég 27 ezer ágy, akkor mért kell Kárpátunk Ölünkén 39 ezer, a következő válasz érkezett: Mi Magyarország vagyunk, nem hasonlítgatjuk magunkat senkihez. Szó szerint ezt mondta, Müller Cecilia, szegény.

És lassan valóban nem lesz kihez hasonlítgatnunk. Talán egy elharapott monumentális tökmag a vezér szájában, aki messze néz, kiköpi a héjat a maszkon át, és beleborzong önnön legfelső hadúrságába.