hvg.hu/360, 2019. október 14.
Az én hetem:
PARTI NAGY LAJOS
Sűrű, sokféle, szívbe markoló. Leverő, felemelő, megdöbbentő, de hát melyik hét nem? Az élet mikor nem? Ez a gyalázatos és gyönyörűséges tarkaság, ami több nálunk együtt és külön, s túlél, Szabó Lőrincet idézve, „minket is és túléli ellenségünket is”.
Égásta hét, ez jár a fejemben, ez a fura összetétel. Csütörtökön, Radnóti Sándor remek székfoglalójának kezdetén jön a hír, hogy meghalt egy barátom fia. Felfoghatatlan halál, harmincéves se volt. Az MTA felolvasótermében a kivetítőn Claude Lorrain gyönyörű tájképe várja, hogy Radnóti beszéljen róla, ragyog a tenger, a tágas napsütötte semmi, talán innen jön a jelző, az égásta, talán Darvasi László Kleist-sűrű regénye, a Magyar Sellő tájékáról.
Szerdán meghal Vekerdy Tamás, s hiába marad itt a műve, hiába az arcai, rosszabb lett nélküle a világ, sötétebb, butább, bölcsetlenebb.
Vasárnap délután kezdek dolgozni az első énhetem-en. Legelőbb elmélázok az örökség kulcsszón, hogy, nem lévén a végrendeletből eredeti példány, mindent a feleség örökölt Andy Vajna után, de nem jut eszembe róla semmi. Gondolom, mindenhez képest sok pénz, meg egy Bentley, de ez a minden, hogy ez mennyi, mondjuk a napsütötte semmihez képest, azt nem tudom. Ha valaki a fülembe súgja, hogy a vezéri trezor, Mészáros Lőrinc hétfőn reggel 13 milliárd forintot veszít majd a tőzsdén, s ez összefügg a választások eredményével, arra inkább felfigyelek, bár hogy kenyérgondjai támadnának emiatt, azt nem hiszem.
Énhetem, énheted, énheti, énhetünk, énhettek, énhetnek, ragozom a címet, minden névszónak jót tesz az igeragozás, úgy az alanyi, mint a tárgyas, ropog, hajlékonyosít, új felületeket mutat. Aztán leírom, mintha műfaj lenne, elnevezem, s tán lesz, lenni kezd, ami most csak gomolyog. A fejemben? A levegőben? Ebben az évszakartista, nyárkötéltáncos őszben, ami régi kulcsszavam nekem? A mondatelőtti káoszban, amiből még minden lehet. S lesz, ami lesz. Holnapra okosabb leszek, a jövő hétre még okosabb.
Például tudni fogom, kinek a véleménycikke élesedett ki a Magyar Nemzetben technikai hiba miatt, hogy aztán el is tűnjön onnan. Mármint a felszólítás, hogy a győri polgármester mondjon le. Egyszercsak megjelenik, kiélesedik, ugye, aztán hopp, visszatompul. Bocs, a szerkesztőség még nem kapta meg, mi az álláspontja. A szabad sujtó.
Ez egy rendhagyó énhetem, hisz a választások miatt hétfőre virradóra ér majd véget, illetve az olvasó felől nézve: ért. Csak remélni merem, hogy ezt a hetet az önkormányzati választások teszik emlékezetessé, nem a hét eleji török offenzíva, illetve az, amivé fajul. Az EU figyelmeztetni akarta Törökországot, de a magyarok ezt leblokkolták. A külügyminiszter mosolyogva mondta a kamerába, hogy így van, neki nem tetszett az ötlet, mert minek szól bele Brüsszel mindenbe, különben is minden törekvést támogatnak, ami a szírek békés hazatelepítését célozza. Ez egyszerű cinizmus, galád beszéd, és pontosan kifejezi a NER szellemiségét. Egyébiránt Erdogan, Orbán jeles barátja azt üzeni, ha a nyugat nagyon agresszorozik, akkor ráereszt Európára pár millió menekültet. A hadművelet a Béke forrása (Baris Pinari) fedőnevet kapta. Ráereszt, neki ne szóljanak bele.
Magyarországon mindjárt befejeződik a szavazás, öt perc múlva hét. Ami a legfontosabb, ezzel a közös ellenzékkel végre megrendíthetők-e és mennyire a Fidesz pozíciói, lehet-e ekkora túlhatalom, kormánysajtó, kampánypénz ellenében nyerni, polgármesterséget, beleszólást: mi a várható, mi a kudarc, mi az elég? Van bennem némi reménység, de hordom rá a szkepszisemet, akad abból is bőven.
Itt némi időmúlás, öreg este lesz, a társaság, vagyunk vagy húszan, elkezd hinni a szemének.
E mondattól már hétfőn írom az énhetem-et. Örülök, lám le lehet szavazni őket, ami Isztambulnak sikerült, az sikerült Budapestnek is. Még a Goethe-parafrázist is itt hagyom, aztán vagy kihúzom vagy nem: Erdogan nem egy van, de egy a szél.
Jelentős nap, a rezsim végének kezdetét ide lehet dátumozni, 2019. október 13-ra. Karácsony nyert, Pikó András nyert, Baranyi Krisztina nyert, a 23-ból 14 kerületet megnyert az ellenzék, nem sorolom.
Ez bizony egy saller, mondja Tóta W. Azaz a lyukas gumitömlő hővel végzett foltozásához használatos készlet. Másrészt ütés tenyérrel, netán ököllel, olyasmi, mint a koki vagy a tockos.
A fékezhetetlen agyvelejű Kósa Lajos ma délelőtt már tudja, mi történt. Hogy a kilencvenezer Budapesten élő külföldi szavazott Karácsonyra, akiket közvéleménykutatni sem lehetett, mert nem értenek magyarul, angol ív meg nincs, ugye, továbbá ezek nem fogékonyak a nemzeti politizálásra. Kül-föl-di! Érted, édes vidéki magyar nép?!
Elnézem a vezért a képernyőn, áll a Bálnában, a smúzrémült martalócai között. Megrendítő győzelmet szenvedtek. Vajon mire számítottak? Erre? Erre azért nem? Állnak elszántan, olyik nyakkendő nélkül, olyik nyakkendőben: szívószálak a katyvaszban. Szemük szűk, fizimiskájuk zavartan harcias. Tarlós boldog, hogy elléphet mellőlük. S most is egy maffiózus kurafi, illetve az Ördög ügyvédje fantázianevű médium kellett – mert a buktában azért Borkai volt a lekvár -, hogy megrepedjen a pohár, isten áldja a képzavart.
A gumitömlő mindenesetre lukas.