„Nem hazudni!” – Szilágyi Sándorról

Szász Bélától vette az utólag életműve elé illesztett mottót: „Nem hazudni!” – Szilágyi Sándor (Saca) fotográfus, fotótörténész, irodalmár, történész és lapszerkesztő, a demokratikus ellenzék egykori tagja május végén hunyt el. Pályi András emlékezik rá.

Csak jóval később, épp egy nappal az 1956-os forradalom 69. évfordulója előtt ért utol a hír – mintha a sors szeszélyében is célzatosság rejlene –, hogy május 23-án, 71 éves korában itt hagyta a földi világot Szilágyi Sándor (1954-2025), párja és két gyermeke gyászolja, ahogy a családi gyászjelentés fogalmaz. Búcsúztatója le is zajlott június 21-én a Magyar Evangéliumi Testvérközösség Megbékélés Háza templomában, az emelkedett szertartást Iványi Gábor végezte, felesége Tréfás Kriszta megható szavakkal búcsúzott tőle, az egykori demokratikus ellenzék nevében Haraszti Miklós, író, szociológus mondott istenhozzádot, a fotótörténészről, fotográfusról, kritikusról Haris László emlékezett meg. (Haraszti beszédét egyébként az Élet és Irodalom július 4-i száma, Haris László megemlékezését Szilágyi Sándor honlapja közölte a búcsúztatás napján). Bár a Magyar Nemzet hírül adta a fotóművészeti író halálát, még Deutsch Tamás is említést tett róla közösségi oldalán, ám az ún. balliberális sajtó többnyire megfeledkezett alakjáról. Holott fiatal korában, egészen a kezdettől jelen volt a szamizdat Beszélő indulásánál, a „nagy nevek” – Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint – mellett látszólag Saci volt a samesz, aki elsősorban a lap terjesztésével, szervezéssel foglalkozott, sokaknak házhoz szállította a lapot, Haraszti azonban hangsúlyozza, hogy kezdettől az egyik legaktívabb szerkesztő volt.

Szegeden járt a JATE bölcsészakara magyar-történelem szakára, végül az ELTE bölcsészeten diplomázott 1979-ben. 1978-tól 1985-ig fő szervezője volt a lengyel mintára létrehozott Hétfői Szabadegyetemnek, 1981-től pedig az induló Beszélő munkatársa a rendszerváltásig. Gyakran megfordult Mészöly Miklós kisoroszi nyaralójában, amely akkoriban az ellenzék egyik találkahelye volt, úgy emlékszem, én is ott láttam először. Egyébként későbbi feleségemnek, Németh Nórának Saci is tette a szépet, így került a kezembe a Beszélő negyedik száma. Ettől kezdve Nórát ostromoltam, hogy szerezze be a következő számokat, ami nem sok sikerrel járt, kénytelen voltam tehát aktivizálni magam. Előbb Kerényi Grácia és a Jaruzelski-puccs után szervezett, az internált lengyel ellenállók gyerekeit a Balatonnál üdültetni készülő, a belügy által ugyan megakadályozott, mégsem teljesen sikertelen szolidaritási akció révén Krassó Györgyhöz jártam fel Beszélőért meg a Bibó emlékkönyvért, amelynek létrehozásáért amúgy Saci is nemkeveset tett (Kis János beszél erről Szabadságra ítélve című interjúkötetében), majd Kerényi Grácia halála után, akiről Krassó biztatására nekrológot írtam az AB Hírmondóba, Demszky Gáborhoz, aki egyébként egy Bajcsy-Zsilinszky úti bérház padlásterében lakott, közel akkori munkahelyemhez, a Színház folyóirat szerkesztőségéhez. Sacival szövődött barátságunk mégis véget ért, miután a Budapest XII. kerületi Tanács házasságkötő termében kötendő esküvőnkön ő volt az egyik tanú, ahová nagy csokor virággal érkezett, azt átnyújtotta Nórának, így lett az arának menyasszonyi csokra, utána azonban eltűnt a láthatárunkról, és hamarosan megnősült.

Ostinato címmel megjelent esszékötetében (Új Mandátum, 1999) van egy Beszélő-tanulmány az AB Hírmondóról, amely úgymond főleg a lengyel ellenzék tevékenységének ismertetésére helyezi a súlyt (ebben névtelenül én is aktív voltam, többnyire én végeztem el a Bába Krisztáék által becsempészett lengyel szamizdatok feldolgozását), van több Bibó-esszé (már szamizdatban kiadta Bibó esszéit 1988-ban, előszót írt Bibó A magyar munkásosztály békeajánlata a magyar középosztálynak című kéziratához), és vannak benne komoly kritikai elemzések Mészöly Miklós, Szász Béla, Konrád György, Spiró György műveiről. Szász Bélától vette az utólag életműve elé illesztett mottót: „Nem hazudni!” De az Ostinato mellett van egy könyve A Hétfői Szabadegyetem és a III/III (Új Mandátum, 1999), mely interjúkat, dokumentumokat tartalmaz. Ő rendezte sajtó alá Demszky Gábor szamizdatban írt publikációit (Elveszett szabadság, Noran-Libro, 2013), 1985-86-ban a New York-i New School for Social Research ösztöndíjasa volt, ekkor kezdett a fotózással foglalkozni. 1989-ben az ő nevéhez fűződik a március 15-i tévéfoglalás, és nagy szerepe volt Nagy Imre újratemetésében is. A 90-es években felhagyott a politizálással, épületfotózással, fotótörténettel és kiállítások szervezésével foglalkozott. Jelentős műve még az Új Mandátumnál 2007-ben megjelent Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984 című könyv is.

Végezetül idézzük Göncz Árpádot, aki köztársasági elnökként így nyilatkozott róla: „Szilágyi Sacival életem legérdekesebb szakaszában, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága hőskorának, Nagy Imre temetésének előkészítése idején hozott össze a sorsom. Szervezőképességét, megalkuvás nélküli következetességét, elvhűségét lehetőségem volt teljes mértékben megismerni. Szerettem, becsültem, igaz barátomnak érzem ma is, amikor az életutunk távolabb sodort egymástól, és ő a fotóművészet terén találta meg igazi önkifejezését. Mégpedig magas fokon. Summázva: hálás vagyok a sorsomnak, hogy megismerhettem, és baráti kapcsolatunk mindmáig eleven.”