Pályi András: Mindig kívülálló volt – Gombrowiczról

Amikor Gombrowicz érdeklődése a történelem felé fordul, nem azt vizsgálja, hogyan alakítják a (nagy) egyéniségek a történelmet, és hogyan alakítja a történelem az egyéniséget, hanem azt, hogyan alakítja az ember önmagát a történelem kínálta formákkal szemben. – Beszélgetés Pályi Andrással, Gombrowicz nemrég megjelent, teljes, háromkötetes Naplóinak fordítójával.

 
Gombrowicz műveivel mikor találkoztál először? Milyen hatással volt rád?

Inkább Simone Weillel kezdem. A hetvenes évek elején a Jókai utcában laktunk akkori feleségemmel, aki gyerekkorából ismerte Pilinszkyt, Jancsi meg néhány sarokkal odébb, a Hajós utcában. Rendszeresen átjártunk hozzá. Jól emlékszem egy esetre, ez már akkor történt, amikor Jancsi tudott franciául, gyakran járt Párizsban, és természetesen a francia értelmiségi bestsellereket olvasta. Gombrowicz a hatvanas években lett a franciáknál bestseller, Simone Weil nem sokkal előbb. Egy alkalommal Pilinszky együtt említette kettejüket, úgy tűnik, hogy én akkor hallottam először mind a két nevet. Arról beszélt, hogy élt Franciaországban egy emigráns lengyel nemes, egy avantgárd író, többek közt az ő naplója hívta fel Jancsi figyelmét is Simone Weilre, akit Gombrowicz szerint maguk a katolikusok sem értenek. Hogy mire utalt, azt már a jelenlegi Gombrowicz-ismereteim alapján mondom el.

Az ötvenes évek közepén Buenos Airesben meghívták Gombrowiczot egy katolikus összejövetelre, melynek részvevői mintegy „az Igazság birtokában érezték magukat” azzal a Weillel szemben, aki „nehéz, csupa sűrítés, tele belső élményekkel, több gondolatához újra meg újra vissza kell térni”, ám az egybegyűltek, ahogy Gombrowicz a Napló első kötetében leírja, nyilvánvalóan „sokkal alacsonyabb lépcsőfokon álltak, mint Weil”, mégis „felülről nézték őt, annak a kollektív bölcsességnek a magasából, amely természetesen őket dicséri”. Gombrowicz azonban, folytatta Pilinszky, idővel „leszakadt róla” (ez a kifejezés megmaradt bennem, bár ma sem tudom pontosan, mit értett rajta), nem bírta követni.

Mindenesetre mind a két név megragadta a figyelmemet, Simone Weil a maga paradox istenhitével, hisz sosem keresztelkedett meg, úgy lett Pilinszky kedvenc keresztény misztikusa, sőt lényének azzal a részével, „amely nem Istenre tekint”, élete végéig ateista maradt. Az avantgardista nemes, lévén lengyel, bár negyed századon át Argentínában élt, pláne izgalomba hozott, mert addig a nevét sem hallottam, annak ellenére, hogy lengyel szakot végeztem. 1977-ben aztán Párizsban járva (egy hónapot töltöttem ott turista útlevéllel, volt egy régi barátném, aki szállást biztosított), elmentem a St. Louis szigetre a Romanowicz-féle lengyel könyvesboltba, és megvettem a Napló három kötetét, a drámákat meg a Pornográfiát. A könyvkereskedő elbeszélgetett velem, látta, hogy vasfüggöny mögötti jövevénnyel van dolga, tehát kedvezményes árat számolt, sőt kaptam tőle ajándékba két könyvet, a felesége, Zofia Romanowiczowa regényét és a Czesław Miłosz által még 1957-ben készített első lengyel nyelvű Simone Weil-válogatást. Máig megvannak ezek a könyvek, Gombrowicz Naplóját lényegileg ebből a 1971-es párizsi kiadású három kötetből fordítottam le.

A történethez hozzátartozik, hogy Gombrowicz a halála előtt kikötötte, hogy a Napló lengyelországi kiadására csak a cenzúra eltörlése után kerülhet sor, de ez a tilalom nem vonatkozott az egyéb műveire. Így a Naplót a lengyelek 1986-ig csak szamizdatból és becsempészett párizsi példányokból ismerték. A magyarok meg szolidárisak voltak a baráti országgal, egy-két Gombrowicz-regény megjelent, de a Napló – természetesen cenzúrázott – magyar kiadása csak 1984 táján merült fel, magyar szokás szerint olyan formában, hogy az Európa Könyvkiadó, ahol Antall László, a titkosszolgálat stabil embere volt a főszerkesztő, készíttetett Kiss Gy. Csabával a politikai szempontokat tekintetbe vevő válogatást. Kiss Gy. Csaba el is készült a válogatással, és Kerényi Grácia épp belekezdett volna a fordításba, amikor hosszú szövődménnyel járó autóbaleset érte, és 1986-ban elhunyt. 1988-ban megbízott engem az Európa a fordítással, és Kiss Gy. Csaba magánszorgalmú kontrollszerkesztőként odajárt hozzánk, hisz akkor még biztos volt benne, hogy úgyis őt fogják megbízni, vesse össze a fordítást az eredetivel.

A rendszerváltással viszont megszűnt a cenzúra.

Valóban, minden megváltozott. Kiss Gy. Csabából politikus lett, megszűnt a tilalmi lista, így Gombrowicz is lekerült róla, az Európánál már akkor el voltam úszva a határidő betartásával, ez jó ürügyül szolgált, hogy a kiadó szerződést bontson, hisz az állami kiadót amúgy is privatizálták, már csak olyan könyvek kiadására vállalkozott, amelyek nem jelentettek ráfizetést. Gombrowiczról meg a kutya se gondolta, hogy ebben az új szisztémában is megállja a helyét. Ráadásul én négy évre elmentem Varsóba a Magyar Kulturális Intézet igazgatójának, s a véletlen úgy hozta, hogy megismertem Szigeti Lászlót, aki másnap délelőtt már ott ült az én irodámban, és a jövendő együttműködésünket terveztük. Ő hozta ki 2000-ben a Gombrowicz Napló első kötetét, és csak rajtam múlt, hogy annak akkor nem volt folytatása. De Csordás Gábor már ezt megelőzően bejelentkezett, hogy az 1989-ben beindított Jelenkor Kiadó Kis Európa sorozatában megjelentetné a Naplót. Az ám, ha lett volna, mit. Abból az időből őrzöm Csordás emlékezetes mondását, „ja, te ezt posztumusz műnek szánod”. Majdnem igaza lett, ha nem támadnak más pártfogóim, akik mindent megtetettek, hogy még életemben megjelenjen a Napló három kötete. Elsősorban Laurinyecz Imre a Felczak Alapítványtól, mely keresett egy partnerkiadót, hogy kihozza a végre befejezett fordítást, Pálfalvi Lajos, aki kontrollszerkesztette a mostani kiadást, és aki rég lefordíthatta volna a hiányzó két kötetet, ha nincs benne kollegialitás, és nem utolsó sorban, ha nem kapom meg Szabó Piroskát, a világ egyik legalaposabb, legszőrszálhasogatóbb szerkesztőjét, hogy sorról sorra többször is átrágja velem a művet. Ez mind annak köszönhető, hogy az alapítvány a Gondolat Kiadó mellett döntött, és április végén meg is volt az (első) könyvbemutató a WFA székhelyén, majd május 30-án még egy könyvbemutató az Írók Boltjában Szabó Piroskával és Csordás Gáborral.

Gombrowicz, szemben a lengyel emigráció túlnyomó részt Angliában letelepedett tagjaival, 1939-től Argentínában élt. Akárha ez a döntése szerves részét képezné a különállás életfilozófiájának. Te miként látod ezt a választást?

Se döntés nem volt, se választás. Az, hogy Gombrowicz negyedszázadot Argentínában élt, a véletlenen múlt. Ezzel együtt igazad van. Mindnyájunkra jellemző, hogy az életben milyen véletlenek érnek, és a véletlenek szerves részét alkotják az életünknek. Gombrowicz esetében ráadásul elég speciális véletlenről volt szó. 1939 augusztusában első útjára készült egy óceánjáró, a Bolesław Chrobry nagy lengyel királyról elnevezett Chrobry. Az ország akkori technikai fejlettsége mellett önmagában szenzáció volt, hogy a lengyelek képesek voltak ezt a hajót megépíteni. A Chrobry indulása előtt meghirdették, hogy az óceánjáró első útjára bizonyos számú utast hajlandó ingyen oda-vissza utaztatni. Több író is jelentkezett a kalandra. Gombrowicz később nem csinált belőle titkot, hogy a robbanásveszélyes háborús feszültség hozzájárult ahhoz, hogy az óceánt átszelő útra vállalkozott. És valóban, mire a Chrobry Dél-Amerikában partot ért, már kitört a világháború, a Chrobry nem is tért vissza Lengyelországba, kényszerhelyzet volt, nem választás.

De Gombrowicz világéletében különálló volt. Már Małoszycében, a szülői otthonban. Négyen voltak testvérek, három fiú, egy lány, egyedül ő hagyta ott az atyai házat a tanulmányai miatt. A jogra jelentkezett, 1927-ben el is végezte, de nem doktorált le, nem állt be ügyvédbojtárnak, de nem tért vissza a nemesi kúriára, ahol egyébként két francia ajkú nevelőnő alapozta meg francia tudását, hanem varsói irodalmi kávéházakban ücsörgött, sőt apja 1933-ban bekövetkezett halála előtt sikerült rávennie őt, hogy párizsi tanulmányútra útra küldje kis kedvencét. Már a kis Witekről érezni lehetett, hogy íróféle lesz, így az apa, Jan Onufry Gombrowicz, aki nem csak kis birtokán gazdálkodott, de a technikai újdonságok is izgatták, alapított is egy Witoldról elnevezett papírgyárat, azzal a szándékkal, hogy azt majd a legkisebb Gombrowicz-csemete örökli. És különálló volt a háború előtti irodalmi életben is, jellemző, hogy a két irodalmi különccel barátkozott, az extravagáns Witkacyval és a drohobyczi rajztanárral, Bruno Schulzcal, az apró termetű, már-már gnóm zsidóval, aki rajongott érte, miközben a varsói kávéházakban őt hívták zsidókirálynak. Ezt már mind ő meséli el a Naplóban. Hát persze, hogy különálló volt az emigrációban is, nem csak földrajzi okokból, egyszerűen nem akart beilleszkedni abba a hazafias, önelégült, öntömjénező, nemzeti mámorban úszó Polóniába, mely egyszerűen nem volt ínyére. Nem megyek bele a részletekbe, hisz hosszan idézhetném, olvassák el hozzá a Naplót.

Hogyan lett Gombrowicz Naplója a műfajtörténeten túlmutató alkotás?

Szerintem minden valamire való mű túlmutat a műfajtörténeten. Nyilván arra gondolsz, hogy a naplóírásnak – ezen belül az irodalmi naplóírásnak is – megvan a maga hagyománya, műfajtörténete. Gombrowicz ezzel mondhatni radikálisan szakít. Ebben a Naplóban keveredik kitaláció és esztétikai (filozófiai) eszmefuttatás, a hétköznapi gondok és a konkrét szakmai, irodalmi kérdések, valóság és valótlanság. Az első kötetben például megengedi magának azt a játékot, hogy elmesélje, Stockholmban felkereste Gaetano őhercegségét, akinek családja szeretettel fogadta őt, hisz atyai ágon rokonságban ált a hercegi famíliával, és sikerült „szinte meztelenre vetkőztetni őket” felfeszíteni az arisztokrácia hermetikusan zárt titkait. Csak azért, hogy a maga „grófi” szemével leleplezhesse az arisztokrata életforma rejtett örvényeit. Gaetano herceg ugyanis sosem létezett, a kisnemesi származású Gombrowicz sosem járt Stockholmban. Az egész játszma arra jó, hogy mintegy belülről, jól értesülten elmondja a véleményét az arisztokráciáról. Ráadásul, amikor a herceg felhúzza a nadrágját, és elővillan karcsú bokája, „amely nemes volt, akár a bor”, az kísértetiesen hasonlít arra a jelenetre, amikor a harmadik kötetben egy párizsi vendéglőben maga Gombrowicz veti le a gatyáját, „csak úgy a magam módján, ahogy szoktam, megsemmisítő botrányt kavar, pusztán azzal, hogy nem Proust modorában tettem, nem is à la Jean Jacques Rousseau, még csak nem is Montaigne stílusában vagy az egzisztenciális pszichoanalízis jegyében”. Ezek egyszerűen kitalációk, és mind azt a célt szolgálja, hogy valamit, ami számára fontos, elmondjon velük. Például idegenkedését a párizsi értelmiség életstílusától. Ez a magyarázata Sartre-val folytatott végeérhetetlen vitáinak is, miközben érez valami rokonságot Sartre-ral, ami már akkor érezhető, amikor Kot Jeleńskitől megkapja, természetesen franciául, A lét és semmit, és azt olvassa.

Megjegyzem, volt Gombrowicznak egy hagyományos naplója is, az özvegy nemrég publikálta Kronos címen, csak ebben napra, néha órára beosztva azt jegyezte fel, hogy kivel találkozott, mit olvasott stb. Érdekes például, hogy Rita Labrosse, a későbbi özvegy iránti vonzalmát sokan formális kapcsolatnak, névházasságnak tartották (csak közvetlen Gombrowicz halála előtt házasodtak össze), de ebből a naplóból kiderül, hogy volt köztük szex, bár azt mindig Rita kezdeményezte. Hisz Gombrowiczot, aki agglegényként élte le az életét, homoszexualitással is vádolták, sőt „ferde hajlamát” (Artur Sandauer) ő se titkolja (bár arról a „gyónási titkokat” rejtő Kronos sem tud, hogy homoszexuális kapcsolata lett volna), tetszettek neki a kikötői segéderőként vagy cipőpucoló fiúként boldoguló kreol suhancok, erről a Naplóban is többször beszámol, szóba is elegyedett velük, az „érettségüket” csodálta, amelyhez képest ő, az író „éretlennek” bizonyult. Nem izgatta, hogy a világ általában zavarba jön az ilyen paradox módon értelmezett viszonyoktól, ebben is különálló volt. Az első Kaczyński-kormány például homoszexualitása miatt kiiktatta a középiskolai tantervből Gombrowiczot, holott inkább az a gond vele, hogy különcsége miatt nem illik a kánonba. Jellemző eset: így reagál a hivatal a kívülállásra. Rendkívül szemérmes volt, a strandon se vetkőzött le, ott ült polgári öltözékben, nézte a tengerparton nyüzsgő fürdőruhás figurákat, és az emberi test furcsaságairól tűnődött.

A Napló híres kezdete: Hétfő: Én, Kedd: Én, Szerda: Én, Csütörtök: Én. (Ezt Esterházy is beidézi a Bevezetésben.) Ez a tét, az elkülönülő, akárha a társtalanságra törő énnek, alkotói szubjektumnak az anatómiája. Meg lehet-e ragadni Gombrowicz én-fogalmát Gombrowicz prózáján kívüli eszközökkel?

Az „én” azt is jelenti nála, hogy „nem én”. Idegesíti, taszítja, reménytelenné teszi számára a kapcsolatteremtést, hogy mindnyájan énnek tekintjük magunkat. Ugyanakkor tudomásul is veszi ezt az emberi alaptulajdonságot, ettől teszi ezt a négy ént a Napló hangsúlyos pontjára, a legelejére. Ez a Napló végig az énről beszél, mindent önmagán át ítél meg, és el is várja, hogy ezt elfogadjuk. A regényei is énregények, noha harmadik személyben vannak írva. 

Mindezzel összefügg a Napló minduntalan visszatérő, a formát, vagyis a legszélesebben vett kultúra önkifejezését illető radikális kritika, amely a személyes és a személytelen, a szuverén és az uniformizált alternatíváit ütközteti. Miként látod, Gombrowicz milyen ösvényt jelölt ki a maga számára ezek között?

Erről beszéltem az imént, amikor a kreol suhancok iránti vonzalmát említettem. Az alsórendűbb ember valójában az érett, és a felsőbbrendű az éretlen. Ez az alapeszméje. De mit jelent ez valójában? A Napló első kötetében beszámol egy fiatalkori kísérletéről, amelyet önmagán végzett. Elhatározta, hogy gyökeresen szakít lengyel mivoltával, úgy döntött, hogy csakis a saját maga életét fogja élni, és világnézetét a „szélsőséges individualizmus” alapján bontja ki. „De valójában kicsoda az az »én«, akire támaszkodni akartam? Nem a múlt és nem a jelen alakított-e azzá, aki voltam, nem a lengyel fejlődés következménye voltam-e?”, teszi fel később önmagának a kérdést. És a kísérlet folytán mindjárt visszájára fordította a helyzetet, megpróbálta a lengyel determináltságból megteremteni a maga sajátos indeterminizmusát. Rájött, hogy a lengyel „éretlenség”, „elégtelenség” új nézőpontot biztosít számára, és lehetővé teszi, hogy újszerűen közelítse meg a formát, „melyet az emberek állandóan teremtenek, és soha nem elégedettek vele”. Sőt, bizonyos kritikai többletet is felfedezett ebben magának, idézem: „Meg kell mutatni, hogy mind olyanok, mint mi, vagyis felszínre kell hozni a civilizált ember elégtelenségét, melyet a rajta túlnövő kultúrával szemben érez.” Az elégtelenség (ez is egy fontos gombrowiczi kategória) ugyanis „nem olyasmi, ami a nagysághoz, a felsőbbrendűséghez társul, csak annak »quid« szubsztanciája”. Magyarán a nagyság végül is elégtelenség. Mert mi egyéb „az úgynevezett ember, ha nem szüntelen erőfeszítés, a mesterségesen felnagyított érettség produktuma, aki azon szorgoskodik, hogy eltussolja a meglevő fogyatékosságokat, és erőnek erejével alkalmazkodjék más kiválóságokhoz, akik ezt az egész hamisítást lehetővé tették számára?” – teszi fel a kérdést Gombrowicz. Azaz a nagyság nem „emberközi” termék-e (ez a kifejezés is ismerős a Napló olvasójának), akár az egész kultúra? Ez esetben pedig, aki a közösségi életben felmagasztosul, személyesen egyre alább kerül, a nagyság, a felsőbbrendűség, a méltóság, a mesterségbeli tudás épp ettől elégtelen, éretlen. „A mesterség így maga az örök kontárkodás! Örök gyengeség és boszorkányság” – kiált fel.

Gombrowicz ars poeticája szerint ugyanis az „éretlen” lengyelnek más a viszonya a formához, a kultúrához, mint az „érett”, „felnőtt” európainak, és épp „alsóbbrendűsége” által többre hivatott, mint az európai. Aligha túlzás, ha ebben Mickiewicz messianizmusa visszhangzik számunkra, aki a lengyelség szenvedésétől várta az emberiség megváltását. „Hovatovább Mózesnek érzem magam” – jegyzi meg ironikusan, sőt itt már anti-Mickiewicznek: „Száz esztendővel ezelőtt a litvániai költő formát adott a lengyel léleknek, én pedig ma, akár Mózes, kivezetem a lengyeleket e forma rabságából.” (Az, hogy Mickiewiczet litvániai költőként aposztrofálja, egyszerre adoráció és irónia; Mickiewicz valóban Litvániában született, ahogy atyai ágon Gombrowicznak is litvániai ősei voltak, ahogy a lengyel nemesek nagy része Litvániából eredeztette magát.)

Gombrowicz útja tehát a lengyelség individualista tagadásától a nemzeti hagyomány parodisztikus-ironikus vállalásáig vezet. Az iróniát és a paródiát nem ő találta fel, ez végig vonul a lengyel irodalmon Mikołaj Reytől máig, de nála ez sajátos hangsúlyt kap. „Hol van az a törvény,, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam?” – kérdi az Yvonne-ban Fülöp, a trónörökös, és szerelmet vall a csúf és ellenszenves Yvonne-nak, de a történet végén, amely előcsalja az udvar acsarkodó tagjaiból, Fülöpből is az ösztönvilágot, hogy végül fenséges szertartás keretében eltegyék láb alól a lányt, mert a királyi udvar létérdeke, hogy megmentse a formát, de ez már paródia. A forma a paródián át megmenthető, de a forma megmentésén hajótörést szenved az egyéni szabadság eszméje.

Említhetnék más példát is. Az Esküvő, amely többszörös színpadi metamorfózis, a szó színpadi demonstrációjának nevezhető, Henryk álmának bűvkörében minden, amit kimondanak, megtörténik, de semmit sem mondanak ki természetes emberi nyelven. Henryknek egész idő alatt az az érzése, hogy misét celebrál, noha nem hisz Istenben. Ahhoz, hogy az álom – a mise – valósággá váljon, legjobb barátjának, Władziónak el kell vesznie, az egyéni szabadság eszméje itt is megtörik a formán: Henryknek nem sikerül megkötnie az álombeli frigyet elveszített menyasszonyával, a darab végén az esküvői menet gyászmenetté alakul.

A Pornográfiában Witold Fryderykkel a háború alatt hazatér a szülői házba, vasárnap hintóval mennek a templomba, ahol elég, hogy Fryderyk csupán elgondolja, hogy Isten nem létezik, és összeomlik az egész vízió: nem állítható helyre a régi Lengyelország.

A Történelem című drámatöredékében Witold mezítláb jön, ahogy apja birtokán a cselédek járnak, ami megdöbbenti a családot, de végül maguk is kénytelenek levetni cipőjüket, amitől megváltozik a viselkedésük.

Találónak tűnik hát Mrożek hasonlata, akinek Gombrowiczról az önmagát operáló sebész jut eszébe: amikor Gombrowicz érdeklődése a történelem felé fordul, nem azt vizsgálja, hogyan alakítják a (nagy) egyéniségek a történelmet, és hogyan alakítja a történelem az egyéniséget, hanem azt, hogyan alakítja az ember önmagát a történelem kínálta formákkal szemben. Neki  azonban – szemben Ionescóval, Genet-vel vagy akár Beckett-tel – szüksége van  a történelemre, mert műveiben a cselekmény és a hősök fejlődésének pszichológiai motivációját újfajta „lélektani” motiváció helyettesíti: Gombrowicz mint formára, azokra a civilizációs  sémákra hivatkozik, amelyek az olvasók tudatában élnek. Gombrowicz mindig felfedez valamit a hőseiben, ami formátlan.  Ezért érzi Jeleński a Gombrowicz-művek fő konfliktusának, „ami arra tör az emberben, hogy végül alakot, formát öltsön, és a között, ami ellenszegül a formának, nem akar alakot felvenni”. Ez egy ösvény? Inkább tudatosan vállalt adottság.

Gombrowicz lengyelségkritikája, bárminemű nacionalizmuskritikája talán így ragadható meg: A lengyelségem csak akkor lehetséges, ha megtagadom azt, de mindenestül. Pilinszkyt parafrazeálva: lengyel vagyok, mert nem vagyok lengyel. Hogyan gondolható mindez el; a feladott önazonosság és közösségi identitás nélkül mire támaszkodik, hol veti meg a lábát Gombrowicz?

„Legalább annyira antilengyel vagyok, mint lengyel” – Gombrowicz már-már szállóigévé lett mondása önmagában is érzékletesen jelzi, amit állítasz, illetve kérdezel. Azt mondja Dominique de Roux-nak: „Engem honfitársaim közül sokan tősgyökeres lengyel írónak tartanak, kivételesen lengyelnek, de azt hiszem, én egyszerre vagyok nagyon antilengyel és lengyel, hisz a lengyelség számomra nem megfontolás vagy akarati döntés kérdése, hanem szükségszerű sorsom.” És azt mondja a lengyeleknek: ne ess térdre Lengyelország előtt, ne dicsőítsd a Hazát, mert ha a Hazát felmagasztalod, azzal csak megalázod. Te fontosabb vagy nekem, mint Mickiewicz vagy Chopin, a jelen fontosabb, mint a múlt. A halottak betömik az élők száját. „Jegyezzétek meg jól, rólam nem szabad unalmasan, szokványosan, középszerűen beszélni. Határozottan megtiltom. Ha rólam esik szó, megkövetelem az ünnepélyes szavakat. Azokat, akik unalmasan és józanul beszélnek rólam, borzalmasan megbüntetem: meghalok az ajkukon, és a holttestem betömi kinyílt szájukat” – mondja, és valóban nehéz róla szokványosan beszélni, hisz élete és munkássága csupa paradoxon. Örök debütáns volt, állandóan újra és újra el kellett ismertetnie a világgal írói mivoltát, mégis elérte, amit akart. A két háború közt a vidéki nemes ifjú azért küzdött, hogy elhiggyék róla, hogy varsói értelmiségi és az irodalmi élet megbecsült szereplője, az emigrációban, ahol eleinte se pénze nem volt, se a nyelvet nem ismerte, és örülnie kellett, ha végre banktisztviselő lehetett, el kellett fogadtatnia magát íróként, maga köré gyűjtötte hát a fiatalokat, és együtt ültették át spanyolra a Ferdydurkét, sőt talált egy mecénást, aki kifizette a spanyol kiadás költségeit. Amikor elhagyta Argentínát, már tanulmányokat írtak az ottani irodalomra tett hatásáról. Az ötvenes években elkezdett Párizsban, az Instytut Literackinál, a legjelentősebb emigráns kiadónál publikálni, el kellett fogadtatnia az emigrációval, hogy ő is része az emigráns irodalomnak, és persze hogy Angliából nézve lekezelték. A végén megkapta a Wiadomości Literackie díját a Naplóra, amely emigráns társainak legjobban szúrta a szemét. És visszatérve Európába, újra kellett bizonyítania, előbb a francia értelmiség számára, amelynek a hatvanas években bestseller szerzője lett, hogy a halála után aztán odahaza is teljesen elfogadják tősgyökeres lengyel írónak.

A legenda szerint kis híján megkapta a Nobel-díjat, legalábbis Czesław Miłosz, amikor a Szolidaritás évében Nobel-díjas lett, stockholmi beszédében Gombrowiczot emlegette: neki kellene most itt állnia a rivaldafényben, jobban rászolgált. Hogy eközben hol vetette meg a lábát, mire támaszkodott? Hogy én is Pilinszkyt idézzem: „Uraim, támaszkodjanak a levegőre.” Volt is társa, meg nem is, volt is elismerésben része, meg nem is. Mit lehet erre mondani? Mindenesetre Rita odaszegődött mellé, segítette, hogy legyen utókora, 2025-ben érdemes kiadni a Napló három kötetét, mert róla beszélünk. Vagy mondjam úgy, hogy majd az olvasók eldöntik azzal, hogy megveszik-e a könyvet.

A Napló három kötetének a nagy része Argentínában (Latin-Amerikában), a többi rész Párizsban és Berlinben íródott. Az erős kultúrkritikai élek megmaradtak, de a lendület mintha lankadna. Érdekes, hogy az európai térfélen az otthontalanság atmoszférája jellegzetesebb, mint a másik kontinensen.

Gombrowicz szerint Latin-Amerika tegnap még a Pampák világa volt, az ottani kultúra sokkal fiatalabb, mint az európai, ezért is van oda a kreol suhancoktól, ők ezt az üdeséget és frissességet jelképezik. Miközben arról ábrándoznak, hogy egyszer ők is olyan felnőttek lesznek, mint az európaiak. Amikor Gombrowicz átjön Európába, kiderül, hogy szerelmes volt Argentínába. Párizsban műkutyák ugatnak az éjszakában, nem hagyják, hogy a maga módján vesse le a nadrágját, odavannak Sartre-ért, miközben utálják stb., stb. Párizst nem lehet szeretni, Berlinben meg az megy az agyára, hogy ott a falban a kampó, s arról a világot felégető náci önelégültség és téboly jut eszébe. Azzal, hogy átjött az óceánon, elvesztette az ifjúságát. Berlinben a határon átfújó lengyel szél a halál, az elmúlás üzenetét súgja a fülébe, az évek múlása mindenképp a lendület lankadását hozza. Vence-ban, alig egy évvel a halála előtt Dominique de Roux megkérdi, mik a tervei a jövőre nézve, ő meg az feleli: „A halál.”

Mennyiben egyedülálló a szándékai szerint önmagát így definiálni akaró szerző? Kik a kortársai? És milyen az utóélete?

Inkább arról beszélnék, mi az én viszonyom hozzá. Utóvégre ez is az ő utóélete. Volt idő, amikor annyira belepistultam a Gombrowicz-fordításba, hogy egyszerűen megutáltam őt. Olyanokat mondogattam magamban, hogy az a különbség kettőnk közt, hogy én lefordítom őt, ő viszont sosem fordítana le engem. Ez az ezredforduló táján történt, Szigeti Laci sürgetett, elutaztam Dunaalmásra, és ott reggeltől estig a Naplót fordítottam. Egyszer csak odavágtam az egészet, és elkezdtem novellát írni. Akkor született a Provençe-i nyár, az egyik legerotikusabb elbeszélésem, amely túltesz a Pornográfián is. Ő kívülről nézi a hőseit, egyfajta eszmei magaslatról, én meg azonosulok a figuráimmal.

Most, évtizedek múltán, amikor már engem is megérintett az elmúlás szele, másképp látom őt. Nem kevésbé azért, mert a fél életem neki szenteltem, ráadásul az utóbbi egy-két év valóban intenzív Gombrowicz-kurzus volt. Nem is írok már, abbahagytam. Igen, Gombrowicz a kívülálló, mondhatni, ő a mérce. Előbb-utóbb mindenki kívülálló lesz, én is. Mint Fontane, mint Thomas Mann, mint Simone Weil. És mint Just Béla, ő a legújabb mániám. De ebbe most nem megyek bele, majd máskor.

Jánossy Lajos