Bukott produkció, új betanulásban

Ha úgy vesszük, Tisza Kálmán miniszterelnöksége a hazai politika „sikerdarabja” volt 1875 és 1890 között, elvégre tizenöt évig tartották műsoron. Mi sem érthetőbb, mint az, ha valaki ezt nemcsak ismételhetőnek, de minden ízében történő követését a siker garanciájának véli. Legfeljebb azzal a problémával kell szembenéznie, hogy a régi szüzsé alkalmas-e egy szériahosszúságú repríz előállítására. Közben ugyanis eltelt száznegyvenvalahány év, s talán problémás, vajon a hajdan bevált szüzsé alkalmas-e az újrázásra. Szerencsénkre akad, ami segíthet ennek eldöntésében. Arra a kérdésre, hogy valójában milyen volt a mintául választott produkció, eligazít bennünket Tisza Kálmán korának sajtója. Ezek az orgánumok eléggé szemléletesen közvetítik, milyen a minta, melynek követését a kései utód (ki tudja, talán ösztönösen) alkalmasnak véli a siker megismétlésére. A Pesti Hírlap például 1879. április 28-i számában úgy látja: „Magyarországon mindenki panaszkodik és mindenki engedelmeskedik. Az emberek szidják a kormányt és keresik kegyeit. Tisza Kálmánnak sikerült behozni a hazugság meghonosított rendszerét, és elterjeszteni a politikai élet minden rétegében. Ennek erejével győzött és győz a hatalmas miniszter és sikere utánzókra talált szerte-széjjel. Kiválogat magának szervilis embereket és kétes existenciákat, mert az ilyenek hűségére számíthat a leggaládabb politika mellett is. Kiről tudva van, hogy ellenzéki nézeteket vall, az el van veszve.” Fentieket olvasva leszögezhetjük: a mozaiknak ez a kockája jelenleg követésre talált. Habár ez igaz egy másikra is: „A szolgalelkűség jövedelmi forrás” – ezt írta a Pesti Hírlap 1879. április 28-án. S vajon mi a helyzet azzal, amiről az Egyetértés írt 1879. augusztus 22-i számában? E lap azt állítja, hogy „a kormánypárt legnagyobb része anyagi függésben van a miniszterelnöktől”, amire a folytatás még rá is erősít: „Ha haszonhajtó állami kiküldetésekről van szó, azokat mindig Tisza Kálmán emberei kapják.” Elismerően füttyentek, mert a siker eme fontos feltételének a mai pályázó maradéktalanul megfelel. Az egyetlen bökkenő számomra, vajon hogyan lehet e lap fejlécén 145 évvel ezelőtti évszám?

2)
A cikket a folytatás még felfoghatatlanabbá teszi: „Magyarországon a kormányzat egész rendszere a korrupczió bélyegét viseli magán.” Vajon nem én kevertem (merő szórakozottságból) a régi lapok közé mostaniakat? Azt remélve, hogy sorozatosan talán mégsem követtem el ilyesmit, tovább vizslatom archív dokumentumaimat, és rá is bukkanok a Budapesti Hírlap 1890. július 16-i számára, melynek vezércikke adalék lehet ahhoz, végül is tizenkilencedik vagy huszonegyedik századi-e a cikkekben felvázolt körkép. „Fejtől büdösödik a hal, tartja a példabeszéd, de a rothadás hamar terjed, és az egész testet megbomlasztja. A korrupció addig volt kormányrendszer, hogy most már nem csoda, ha mindenfelé kifakadnak a fekélyek a magyar állam testén. A közigazgatás maga az állam, tehát közigazgatási kérdés kigyógyítani az államot a korrupcióból. A közigazgatás Magyarországon a vármegye és a község. A nép s különösen a parasztok, iparosok és a szegényebb intelligencia nem bír befolyással a vármegyeházán, nem ismer sem minisztériumot, sem vármegyét, legfeljebb még az adóhivatalt és a járásbírót. Mindazonáltal azokért, amik a községekben történnek, nemcsak a falusi elöljáróságok és a szolgabírák felelősek, hanem a vármegye nagy urai is, a főispán és alispán, mivelhogy ők kötelesek az ellenőrzést gyakorolni és a megye területén a közigazgatást vezetni. A falusi klikk és a megyei klikk igen szép egyetértésben hunynak szemet a mindenféle visszaélések felett, s engedik a korrupciót gazdálkodni. Ezért jobb a polgárnak Magyarországon magát csendesen meghúznia és becsületes szegénységben meghalni, ha klikkhez szegődni nem kíván.” Ehhez érve meg kell állnom, hogy újra ellenőrizzem a dátumot, elvégre képtelenségszámba megy, ha a fenti mondatokat nem mostanában írták.

3)
Kezdem azt gondolni: talán közelebb visz a rejtély megfejtéséhez, ha nem politikai vonatkozású, hanem a mindennapi élettel foglalkozó beszámolókat keresek. És íme, találok is ilyet ennek a lapnak az 1890. április 9-i számában. Ott így fest a látlelet: „Gazdag földön is lehet a nép szegény, ha a viszonyok rosszak s az állam politikája gazdaságilag hibás, mert a nép szegénységét fokozza. Látjuk a népet elmenekülni, mert nem bír idehaza szokott módja szerint megélni, mert a legszárazabb mindennapi kenyeret sem tudják megkeresni; a szegénység hajtja leginkább az embereket, hogy boldogabb hazát keressenek más országban. Boldog nép nehezen válik meg tulajdonától s otthonától, sajnálni nagyon lehet a boldogtalanokat, kik kivándorlásra szánják el magukat, hogy egy kínos jelent egy bizonytalan jövővel cseréljenek fel. De ha ezt beismerjük, a kormány politikáját föl nem menthetjük azon szemrehányástól, hogy hibás közgazdasággal, nemkülönben zsaroló és rendetlen közigazgatással Magyarországon az életet megnehezíté és megdrágítá.” Végül csalódottan teszem le a leletet, de mégsem adom fel, csak ettől kezdve inkább a közhangulatról, az állampolgári közérzetről szóló beszámolókat keresek, hátha azokban nem kell efféle áthallásos motívumokkal szembesülnöm. Azt remélem, a Pesti Hírlap 1879. április 28-i száma megfelel ennek az elvárásnak: „A kormány képviselői állomásokat osztogat kegyenceinek és mindig rendelkezik a kerületek többségével, melyeket hivatalos presszió és pénz, vagyis vesztegetés által szerez meg magának. Kiválogat szervilis embereket és kétes existenciákat, mert az ilyenek hűségére a leggaládabb politika mellett is számíthat. Kinek tizenhárom próbás kormánypártisága nem bizonyos, tanárrá nem nevezik ki, állami intézetnél nem alkalmaznak gyanús embert, akármilyen tudós is. Alapítványi helyet, állami stipendiumot bajosan kap olyan fiú, kiről tudva van, hogy apja ellenzéki.”

4)
Mit ad isten, a véletlen más egyebet is elibém sodor: például a Pesti Hírlap 1880. január 5-i számát, amely a miniszterelnök újévi beszédét helyezi górcső alá, ekképpen: „Igaza van Tisza Kálmánnak: legsürgősebb teendőnk belügyeink rendezése. Mi volt tehát a politikánk? Tizenhárom évi rendetlenség. Ennyi ideig dolgoztunk azon, hogy nem tettünk semmit. Vagyis tizenhárom esztendeig csináltunk rosszat. Meg is látszik a magyar államon ezen gazdálkodás. Százmillióval emeltük a rendes kiadásokat, és édeskeveset értünk el vele. Vasutakat építettünk, annyi az, amire hivatkozhatunk, a többi fél munka vagy félszegség. A közigazgatás olyan, mint az öszvér megyébe oltott állami adminisztráció. Senki sem mondja, hogy jó, és annak sem tetszik, aki csinálta: Tisza Kálmánnak. Polgáraitól az állam rettenetes sokat követel, és cserébe nem nyújt semmit. Tizenhárom esztendőt elmulasztottunk.” Püff neki, dühöngök, megint egy olyan cikk, amely firtathatóvá teszi keletkezésének dátumát. De hát min csodálkozom én, mikor ugyanennek a lapnak az 1879. április 28-i száma egyik kommentárjában ezt olvasom: „Csoda-e, ha a politikusok alja tolakodik a kormány körül s viszi a szót a törvényhozás termében, pártban és bizottságokban?” Erre tesz rá egy lapáttal az Ellenőr parlamenti tudósítása, mely szerint 1879. december 7-én Eötvös Károly képviselő szerint „a kormány politikája pénzügyi nyomorba döntötte az országot, a deficit százmillió”, és nem átallotta végül azt kérdezni: „ez vajon siker-e?” A Pesti Napló így beszél 1877. december 5-én: „Miniszter ellenzék nélkül, kormánypárt elv nélkül, uralom siker nélkül. A hatalom impotenciájának képe ez. Magyarország az a szerencsétlen ország, mely felett uralkodik. Neve: Tisza Kálmán.”

5)
És tovább: én legfeljebb felszínes hasonlóságot látok abban, hogy a mai sikeraspiráns színre léptekor még azt hirdette, „Ruszkik, haza!”, most pedig a putyini agresszió hallgatólagos támogatásának a „békepártiság” becenevet kölcsönzi. Azt se merném állítani, hogy ez az eljárás egyenértékű a „bihari pontok” szegre akasztásának Tisza Kálmán-i ideológiájával. Tudvalévőleg Tisza „bihari pontjainak” lényege (1868-ban még) az volt, hogy mindenképp lazítani kell az ország Ausztriához fűződő szoros kötelékeit, miniszterelnökként viszont éppen ellenkező irányba fordította a „kormányrudat”. Mi több, az őt emiatt ért szemrehányásokra a pálfordulás megideologizálásával válaszolt: „Állítom, hogy az egyszer kimondott szóhoz minden körülmények között való ragaszkodáshoz nagyfokú önzés kívántatik, még ha e téren vádakkal támadtatunk is meg.” A méltányosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ősbemutató reprízének szorgalmazója ezen a téren is Tisza Kálmán jó tanítványának mutatkozott.

6)
Más kérdés persze, amit a Nemzet 1889. május 3-án szögezett le: „Az államháztartás deficitje permanens, Tisza Kálmán anyagilag és erkölcsileg tönkretette az országot, a nemzet kiábrándult belőle, úgyhogy most önmagát kell konszolidálnia.” A T. Háznak ugyanezen az ülésén Helfy Ignác felrótta „a culturális kiadások jelenlegi vérszegénységét”, mondván: „a közoktatás táplálására csak azon morzsák jutnak, melyek a militarizmus asztaláról lehullanak”. Báró Kaas Ivor pedig így foglalta össze a T. Ház véleményét: „Tisza Kálmánnak már csak egy kötelessége van a haza iránt: lemondani!” 1879. június 11-én az Egyetértés is úgy vélekedett, „Tisza Kálmán levegővel szívta magába a politikai prostituciót, amellyel pártja eltelt. Vezér akart maradni.” Tévednénk viszont, ha azt képzelnénk, hogy az ellenzéknek az idő tájt nem volt ellenzéke – soraiban meglehetősen vérmes belháború zajlott. A Politikai Ujdonságok nevű szintén kormánykritikus bulvárlap például ilyen modorban támadott: „Egy lap ebben (a római császárság politikai fajtalanságáig süllyedő korszakban) szükségét látja a veszettkutyai ugatásnak. Ez a lap, mely képtelen volt a védekezésre olyan botrányok után, aminők Tisza Kálmán kalandor politikájáról lerántották a leplet, most veszetten támad. Honnan ez az őrületes düh? Honnan ez a kannibáli vészrivalgás a Tisza-politika védelmében? Most napnál világosabban kiderült, hogy Tisza Kálmán uralma Magyarországra nézve nemcsak tűrhetetlen, hanem meg­gyalázó is. A nemzet sokáig tűrhet rossz politikát, de olyan politikát, mely már úgy teleszítta magát corruptióval, hogy immár mint a csordultig telt pohárból kifolyik belőle s láthatóvá lesz, az olyan politikát s olyan politika embereit nem tűrheti soká.”

7)
Végezetül: nem hagyhatjuk említés nélkül azt a fajta hasonlóságot az ősbemutató és a repríz szorgalmazói között, amely (úgy tűnik) elmaradhatatlan része ennek a politikai műsornak: a fővárosi népség megfenyegetése. Emiatt láthatta értelmét a Politikai Ujdonságok, hogy 1878. május 22-én ilyen figyelmeztetést közöljön: „Budapest polgárai gondoskodjanak személyes szabadságuk védelméről az erőszak ellen, mert Tisza Kálmán még él és uralkodik.”

8)
A fentieket olvasva megint azon kellett töprengenem, vajon mikori újságokat lapozok. Kételyeim csak akkor foszlottak szét, amikor egy olyan ügy botrányos tálalására bukkantam, melynek firtatása végképp kizárja, hogy e két időszak között létezzen bármilyen átfedés. Manapság semmiképp se fordulhatna elő, hogy a kormányfő valamely építkezés kapcsán azzal gyanúsíttassék: döntését a családi vagyon gyarapításának szándéka motiválta. Bezzeg amikor az új országház építése napirendre került, a Pesti Hírlap 1880. augusztus 17-én nem átallotta ezt sejtetni. „Az ország pénzéből azért vennének milliót egy minden tekintetben célszerűtlen helyen építendő országház építésére, hogy a Tisza család telkeinek értéke emelkedjék.” Még dermesztőbb, hogy a rágalmazást miképp folytatta: „Hivatalos dicsériádákat olvastunk azon telek előnyeiről, melyre az új országházat tervezik, a tömőtérre, a városon egészen kívül, isten háta megett. Oda terveznek két miniszteri palotát is, hogy némileg egy kis gócpontot alkossanak meg. Utánajártunk a dolognak, s azt tapasztaltuk, hogy a tervezett országház telkének isten és emberek előtt összesen azon előnye van, hogy közvetlen közelében fekszik Tisza Kálmánné szül. Degenfeld grófnő, Tisza Lajos és a Tisza család más két tagjának telke. Az ország pénzéből tehát azért vennének milliót egy minden tekintetben célszerűtlen helyen építendő országház építésére, hogy a Tisza család telkeinek értéke emelkedjék. Hja, szemesé a világ, és tisztakezű minisztereknek mindent szabad. A mameluk gépezetet mozgásba lehet tenni, s megszavaztatni az országgyűlés új palotájának elhelyezését a tömőtéren.” Azt kell mondanom, egy szempontból mégis megnyugtató volt számomra ez a cikk: amióta beleütköztem, semmi kétségem afelől, hogy a Tisza Kálmán-szüzsé műsorra tűzése új betanulásban korántsem elveszett ügy.

9)
Az is sikerrel kecsegteti a repríz létrehozására pályázót, hogy az életnek egy másik területén is esélyesnek mutatkozik, hiszen őt is foglalkoztatja a gondolat: talán ideje volna a sajtóra szájkosarat tenni, ahogy a nagy előd is tervezte. Oka bőven volt rá: bizonyos lapok, mint például a Magyarország az 1879. december 14-i számával, szinte provokálták is ezt. Ez a lap nem átallotta ezt kérdezni olvasóitól: „Jól van-e, hogy a miniszterelnök szemében sajtóvétség a visszaélések üldözése, ostorozása? Hogy akik ezt teszik, azokat rágalmazóknak tekinti. És miért? Mert a dolgot el akarja tussolni. Azt mondja, feljelentés nem történt. De mikor mond Tisza igazat? Mi magyarázza a kormány eljárását? Az, hogy a szabadelvű matadorok csoportosan ülnek a régi kisbirtokosok földhitelintézetében. Ezen urakat kímélni kell. Talán szabad lopás van Magyarországon?” Máskor pedig (mivel ugyanez az orgánum a korábbi vétkeit megúszta betiltás nélkül), elszemtelenedve képes volt ilyet írni 1880. május 1-i számában: „Tehetség és tekintély nélküli, csakis a hatalomvágy által vezetett kormány, corrupcionális eszközökkel szerzett és fenntartott többség, népet zsaroló, országot pusztító kormányrendszer, minden önzetlenséget nélkülöző szervilizmus, minden liberalismust, valódi alkotmányosságot lábbal tipró önkény” – vajon ezt el lehetett volna tűrni sajtóellenes szankciók áhítása nélkül? A megregulázás késlekedése viszont újabb támadásra bátorította a pimasz újságokat. 1889. január 23-án a Magyarország megint nem átallott ilyesmit közölni: „Tisza Kálmánnak van oka félni a sajtó hatalmától, mely függetlenül gyűjti adatait és függetlenül ítél. Mily könnyű és kényelmes volna az országot kormányozni a mamelukokkal, ha a szabad sajtó nem léteznék! El lehetne palástolni mennyi visszaélést, mennyi botrányt, melyeknek kezelése a kormány tekintélyének és erkölcsi állásának árt! A sajtó nélkül ki tudna a korrupcióról? Ezért kell lakolnia: Tisza megszorítja szabadságát, korlátozza hatáskörét, azaz korlátozná, ha merné. De nem meri, mert tudja, hogy korrupció csak az anyagi érdekek szférájáig terjed hazánkban, szellemi érdekeink még tiszták tőle. Kérdés, van-e elég ürügye a miniszterelnöknek a sajtószabadság elleni merénylethez, s ha van, meri-e végrehajtani? Erőszakosan irányt szabni a szabad emberek gondolkodásának, megbékézni a közszellemet – ezt akarja a kormány? Tisza úrtól kitelik.” Hasonlóképp pimaszkodtak más lapok is: a Pesti Hírlap például 1879-ben azt állította: „Tisza Kálmán uralkodni akar bármi áron… Hiábavaló tévedéseit a kormány szemére vetni, pártja nem hallgat érvre, indokolt vádra, leszavazza az ellenzéket vita nélkül. Tisza vak engedelmességet követel pártjától. Tisza Kálmánra objectív támadások nem veszélyesek, ő azokat könnyen lerázza, pártja meg agyonhallgatja, Tiszának, ha van még erkölcsi érzés a többségben, ily körülmények közt buknia kell.”

10)
És lőn. A sikerdarabot tizenöt évnyi prolongálás után levették a műsorról. Mármint akkor.