A kilépősdi-belépősdi kupa

Idén ősszel éppen száz éve annak, hogy beneveztünk a kilépősdi-belépősdi néven ismert politikai sportág kupájába, amikor (1925-ben) felvettek bennünket a Népszövetségbe. Friss belépőként először meghökkentünk azon, hogy létezhet a kupának ellenkező előjelű ága is, de sebaj (vélhették elődeink), rajtunk ne múljon, mi majd abban is megmutatjuk, hogy mit tudunk. Effajta eltökéltségünk előjeleként gróf Klebelsberg Kuno 1925. december 17-én így nyilatkozott a Budapesti Hírlapnak: „Nem vagyunk se büszkék, se boldogak, hogy a felvételre jelentkező Magyarországot méltónak találták rá, hogy ott lehessen ebben a hamiskártyások klubjában.” A gróf csak a politikai közvélemény jobboldali részének vélekedését tolmácsolta ezzel, és amit mondott, nem is volt előzmények nélkül való, hiszen a Szózat már 1925. október 15-én azt a hírt közölte, miszerint „[m]ozgalom létesült Magyarországnak a Népszövetségből való kiléptetése érdekében”. E mozgalom élén Gömbös Gyula, a Fajvédő Párt vezére állt, aki illúzióoszlató módon kijelentette: „a Népszövetség először 1921 őszén akarta napirendre tűzni a felvételünket, ám a hazai közvélemény fenntartásokkal élt a szervezetet illetően”. Sőt, már ezt megelőzően is voltak erre utaló jelek: dr. Balanyi György például 1920 szeptemberében fejtegette a Katolikus Szemle hasábjain, hogy „a Népszövetség tisztán a győző hatalmak magánvállalkozása”, mármint azoké, akik bennünket „nem fegyverrel, hanem a lélekmérgezés eszközeivel győztek le”. Balanyi szerint ezek hitették el velünk, „hogy közállapotaink a nyugat ragyogó demokráciáihoz képest tényleg rothadtak”. Szinte érthetetlen, hogy ilyen hangulatkeltés után 1922 szeptemberében a beléptetésünk mégis napirendre vétetett, bár a magyar kormány még ekkor is váltig hangoztatta, hogy „van élet a Népszövetségen kívül is”. Bánffy Miklós külügyminiszter memorandumából egyenesen az derül ki, hogy a kabinet „komoly megfontolás tárgyává tette, felvételi kérvényét visszavonja-e vagy sem”. A közvélemény sértett része ezenfelül amiatt is háborgott, hogy a felvétel nem automatikus, hanem bizonyos procedúra előzi meg. „Elérkeztünk a Magyar Kálváriának ahhoz a szakaszához – írta e tábor legpopulistább lapja, A Nép –, amikor a Népszövetség ítélkezik fölöttünk, az dönti el, méltó-e Magyarország, hogy helyet foglaljon Haiti, Albánia, Costa-Rica, Kuba, Panama és Luxemburg oldalán.” Baljós előzmények után kezdődött tehát a belépősdi, ám a jobboldali sajtó számára ez csak újabb alkalom volt annak hangoztatására, miszerint „nem tartjuk tisztességnek a népszövetségi tagságot. Nem vagyunk se büszkék, se boldogak, hogy a felvételre jelentkező Magyarországot méltónak találták: ott lehessen ebben a nemzetközi kaszinóban, ahol a kisántánt játssza a krupié és Arkansas a portás szerepét.”

Ez a stílus már ekkor megelőlegezte az olyan drukkerek felfogását, akik égre kiáltó sértésnek tekintették, hogy bár a belépősdi révén az ország 250 millió aranykoronányi segítséghez jut, ez a pénz nem automatikusan jár, hanem feltételei vannak, és azok teljesítését a Népszövetség képes lesz elvetemült módon számonkérni. Például, hogy csökkent-e az állami adminisztráció. Mérsékelték-e Magyarországon a forgalmi adót? A hazai jobboldal mindezek ellenőrzését szuverenitásunk elleni gyalázatos merényletnek tartotta. Még felháborítóbb volt, hogy a Népszövetség e feltételek betartását még ellenőrizni is akarta, amely szándék kálváriánk gyűlöletes stációjaként könyveltetett el. Ilyen előzmények után került sorra a belépősdijáték másik fele, a kilépősdi. 1925. október 15-én a Szózat adta hírül, hogy „mozgalom létesült Magyarországnak a Népszövetségből való kiléptetése érdekében”. Ennek élén Gömbös Gyula állt, a Fajvédő Párt vezére, aki nem átallotta kijelenteni: „a mi elvi álláspontunk mindenkor az volt, a Népszövetség nem szolgálja Magyarország eminens érdekeit. Ha tagjai vagyunk, az nekünk nem használ, hanem csak árt!” A Szózat roppant elégedetten számolt be arról, hogy a fenti szavak nem egyedül Gömbös véleményét fejezik ki, a Népszövetségből történő kilépés „gróf Teleki Pál akciója” is, aki Szeged első kerületének képviselőjeként „vasárnap nyíltan felveti annak kérdését, hogy a magyar parlament tegye megfontolás tárgyává, kilépjen-e a Népszövetségből”. Teleki nem sokkal később azt is kifejtette a parlament külügyi bizottságában, hogy „általában a Népszövetségből kevés hasznot látunk”. Azt sem titkolta, hogy a Népszövetséget „ellenséges terepnek fogja fel”.

Tizenhárom évvel később, 1938. január 9-én a nyilas Összetartás genfi tudósítója már azt is leleplezte, hogy „a Népszövetség belső életében a bolsevizmussal kacérkodó szabadkőműves terror érvényesül, és nem kétséges, hogy a Népszövetség dekadens világnézetet képvisel”. Magától értetődik, hogy ilyen előzmények után csak a kilépősdi következhetett. 1939. február 16-án újra Teleki lett a miniszterelnök, s ő ekkor véghez is vitte azt, amit 1925-ben, még Gömbössel karöltve nem sikerült elérnie. 1939. április 12-én diadalmasan jelenthette az Új Magyarság: „Magyarország kilépett a Népszövetségből.” E lap másnapi kommentárja leszögezte: „a Népszövetség elhagyása számunkra nem veszteség, hiszen már úgyis csak a demokráciák vannak benne”. Csáky külügyminiszter valósággal lelkendező expozét mondott a T. Házban arról, hogy a kilépés „önszántunkból történt”, oka pedig az, hogy a Népszövetséget „bizonyos erők kisajátították ún. antifasiszta ideológia érdekében űzött propaganda céljaira. Cselekvési szabadságunkat áldoztuk volna fel, ha a mai, mind jobban kiélesedő helyzetben, a világ két táborra oszlása közben a nemzet önrendelkezési jogát nem biztosítjuk magunknak!” Milotay István lapja szerint „a nemzet lelkéből fakadt örömünnep számunkra a kilépés, ami bizony ránk is fért a békehajhászás kálváriája után”.

Ha furcsa, ha nem, korántsem ez volt az utolsó alkalom, hogy ebbe a kupába nevezzünk be. 1947. október másodikán a Szabad Nép címoldalon jelentette: „hazánk be akar lépni az UNO-ba”. (Az ENSZ nevének nálunk akkor még csak az angol rövidítése, a United Nations Organization volt használatos.) Az MKP lapja egyszersmind azt is tudatta, hogy az UNO Biztonsági Tanácsában heves vita folyik Magyarország felvételéről. A tudósításból kiderült: a taggá fogadtatás veszélye egyelőre még nem fenyeget bennünket, mert az angol delegáció vezetője, sir Alexander Cadogan leszögezte: „Nagybritannia nincs abban a helyzetben, hogy támogassa Magyarország felvételi kérését.” A Magyar Nemzet azt is megírta, hogy a Biztonsági Tanácsban milyen érvek hangzottak el felvételünk ellenében: „Magyarország nem képes eleget tenni az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt kötelezettségeknek.” Az erre adott magyar válasz úgy festett, mintha a Tavares- vagy a Sargentini-jelentés visszakézből történő elutasítása lenne: „Megütközéssel vesszük tudomásul a Biztonsági Tanács döntését. A magyar kormány visszautasítja azt a vádat, hogy nem vagyunk képesek eleget tenni az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt kötelezettségeknek. Sem a türelemnek, sem a jószomszédi együttélésnek a vágyát nem látjuk kifejezésre jutni a Biztonsági Tanács elutasító határozatában. Országunk még az Egyesült Nemzetek tagságának árán sem engedheti meg azt, hogy belügyeibe és intézményeibe beleavatkozzanak.” Ezt követően hosszan tartó patthelyzet alakult ki, mígnem 1954 végén a Biztonsági Tanács 16 állam, Albánia, Jordánia, Írország, Portugália, Magyarország, Olaszország, Ausztria, Románia, Bulgária, Finnország, Ceylon, Nepál, Líbia, Kambodzsa, Laosz és Spanyolország felvételét ajánlotta a közgyűlésnek. A javaslatot nyolc szavazattal elfogadták, de három ország tartózkodott: az Egyesült Államok képviselője, a tajvani csangkajsekista küldött és meglepő módon Belgium delegátusa. (Talán innét eredeztethető a „brüsszeliták” elleni szinte atavisztikus gyűlölködés.) Magyarország végül (1954 decemberében) mégis tagja lett az ENSZ-nek. „Régi és fájó seb gyógyult be ezzel a magyar nemzet testén – írta ekkor a Szabad Nép. – Hazánk felvételének évek óta tartó elgáncsolása szinte rikoltó igazságtalanság volt a világ lelkiismeretének mérlegén. Felvételünk az Egyesült Nemzetek Szervezetébe nem csupán az egy nemzettel népesebb tagságot jelenti, hanem az egész magyar nép vonult be ez alkalommal azok közé a népek közé, akik szívükben hordozzák a felelősséget nemcsak saját népeikért, hanem az egyetemes emberiség jövendőjéért, egy eljövendő igazibb, békességesebb, minden népet megértő és szerető világért is. Köszönet érte minden barátunknak, akik mellénk állottak ebbeli törekvéseinkben. Például a MÁVAG valamennyi dolgozója ígéretet tett rá, hogy munkásságával is országunk békés fejlődését kívánja szolgálni.”

Ha azt hinnénk, hogy ezzel véget is ért a kilépősdi–belépősdi bajnokság, tévednénk: 1953. december 30-án a magyar sajtó azt tudatta, hogy népköztársaságunk kormánya megszűntnek tekinti tagságát az UNESCO-ban, az Egyesült Nemzetek úgynevezett nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezetében. Kilépési nyilatkozatában a magyar kormány leszögezte, hogy „az UNESCO megalakulásakor a béke nagy ügyéhez való hozzájárulást tűzte ki céljául, a hozzáfűzött reményeket nem váltotta be. A magyar kormány az UNESCO-ban való részvételét nem tartja többé összeegyeztethetőnek a béke ügyének megvédésére és a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok kiszélesítésére irányuló törekvésével. Amerikai közreműködéssel az UNESCO létrehozott egy úgynevezett Európai Atomkutatási Intézetet – titoista és nyugatnémet részvétellel. A magyar kormány – mint a kilépési nyilatkozat leszögezi – több ízben figyelmeztette az UNESCO-t azokra a veszélyekre, amelyeket ennek ez útnak a követése felidéz. Az UNESCO élén álló politikusok azonban a szervezet válságából nem az eredeti programhoz való visszatérésben keresték a kiutat, hanem még jobban belevetették magukat a hidegháborús mesterkedésekbe. Hazánk nem tarthatta többé összeegyeztethetőnek az UNESCO-ban való részvételt a béke védelmét szolgáló politikával. Hogy mennyire lejáratta magát az UNESCO még a nyugat-európai burzsoá közvélemény előtt is. Ezt fejezik ki egyes angol és francia lapok gúnyos megállapításai is a szervezetről. »Középút a tréfa és a botrány között«, »hóbortos, ostoba vállalkozás«, »szétfolyó, elterpeszkedő szervezet« – állapította meg működéséről a londoni Daily Mail. »Eltékozolt dollárok«, »nevetséges tervek«, »költséges klub«, »felfújt zagyvalék« – csatlakozott e véleményhez az ugyancsak angol Financial Times. A párizsi Le Monde szerint az UNESCO »szép csecsebecse« intellektuelek számára, de a valóságban az UNESCO-t a hidegháborúba nagyon is céltudatosan befektetett dollárok jellemzik s azt a célt szolgálják, hogy bizonyos nemzetközi cégér alatt terjesszék az Egyesült Államok háborús propagandáját. A gyakorlatban a szervezet tevékenységét az UNESCO úgynevezett »Amerikai Országos Bizottsága« irányítja, amely viszont az Egyesült Államok külügyminisztériumának van alárendelve. Az UNESCO »szakértői« gárdája »kulturális misszió« címén információkat gyűjt, és megfigyel.” A krónikának ehhez a szakaszához érve egyfajta hamis ráismerés érzete lett úrrá rajtam: lehetséges volna, ötlött fel a kérdés, hogy az ötvenes évek szemellenzős politikai rögeszméinek egyike-másika új életre kel az Európai Unió tagjává lett Magyarország kormányában? S egyebek közt ezért nem csatlakozunk az Európai Ügyészséghez? Netán a kupa következő szakaszára készülünk? Ezt a rosszhiszemű feltételezést mint képtelenséget elhessegettem magamtól, de mire sikerült, hidegzuhanyként oszlatta szét illúzióimat a külügyminiszter ama bejelentése, miszerint „Magyarország a jövőben nem kíván részt venni a mára politikai eszközzé silányodott Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) munkájában”. Ettől aztán számomra evidenssé vált, hogy a jövőben a két kupa közül melyikbe fogunk benevezni.