Unortodox finánc unfair hagyományt ápol

1879 októberében a Magyarország nevű lap hozta nyilvánosságra, hogy Szapáry Gyula gróf (a pénzügyminiszter) meglehetős haszonnal nagyobb mennyiségű földteher-mentesítési kötvényt adott el a tőzsdén. Ő, a No.1. finánc, csak néhány nappal később jelentette be ezt a parlamentben. Éppen úgy, mint a kötvényeknek a birtokosaikra nézve kedvezőtlen értékcsökkenését. Szapáry tagadta, hogy ez unfair eljárás lett volna, majd cáfolni is próbálta, akadt azonban egy Pázmándy nevű képviselő, aki bizonyítékokkal szolgált, miszerint valóban sor került ilyen machinációra. A Magyarország közzétette az úgynevezett Tarnóczy-emlékiratot, amely leleplezte, hogy ebben az ügyben érintettként, sőt érdekeltként nagyon is benne van a miniszterelnök bátyja, aki egyúttal a pénzügyminiszter sógora. A lap kommentárja ehhez (1879. december 14-én) így hangzott: „A Tisza-kormány minden politikai erkölcsöt eltipró, nemzetmegalázó és országrontó korszakában nem engedjük meggyökerezni azt a sötét hitet, hogy Magyarországon a politikai erkölcstelenség büntetlenül garázdálkodhatik.” Itt jegyzem meg: régi hibám, hogy valamely frissen elibém kerülő jelenséget (mint most a Nemzeti Bank alapítványaira elherdált milliárdok történetét) képtelen vagyok önmagában felfogni, ehelyett azon morfondírozom, hogy a történtek nem valamiféle hagyomány ápolását jelentik-e.

Eszembe jut például, amit 1879. november 5-én az Egyetértés Szapáry botrány címmel a bécsi Neue Freie Presse levelezőjének tudósításaként közölt a pénzügyminiszter 11 600 forintnyi illegális kötvényeladásáról. Igazából nem is tudom, 2025-ben miért hoz izgalomba ez a hajdani botrány, de talán azért, mert nem szenzációhajhász bulvárlapokban olvastam róla, hanem komoly, szavahihető orgánumokban, mint például a Pesti Hírlap, az Ellenőr, a Magyarország vagy a Pesti Napló. Búvárkodásom még más, szintén kényelmetlen párhuzamokkal is szembesített, például azzal, hogy az akkori miniszterelnök, Tisza Kálmán is egy legyűrhetetlen többségű párt vezéreként már tizennégy éve volt a kormány feje. Mi tagadás, olyan érzés kezdett kerülgetni, hogy az unfair pénzügyi machinációk elkövetőinek ma csak a nevük más.

2. Elképesztett, hogy a sajtó 1879-ben „új szabadelvű korrupcióról” mert beszélni, s az ügy részleteinek ismertetésétől sem riadt vissza: „Tisza Kálmán neve ismét egy országos botránnyal gazdagabb. A kisbirtokosok földhitelintézeténél sikkasztások fordultak elő, s az állami segéllyel dotált Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete is inficiálva van, mert belekeveredett az ügybe Szapáry pénzügyminiszter két sógora is, Westphalen és Festetics grófok, akik együttesen 200 000 forintnál több kötvényt adtak el. Szapáry a budapesti Escompte Banknál nagyobb mennyiségű földtehermentesítési kötvényt második kibocsátású keleti vasúti elsőbbségi kötvényekkel cserélt fel.” Csoda-e, ha ezek után akkor így hangzott a konklúzió: „Eljutottunk az állami tönk szélére.” Nem tagadom, ezt az „állami tönk” fordulatot szerfelett időtállónak érzem. Kísértésbe ejtett e cikk következő fordulata is: „a barbarus szó (»engedelmeskedés«) magyarra lefordítva azt jelenti: kormánypárt”. Ezek után persze már a kommentárban olvasható szókimondó megjegyzéseken se csodálkoztam: „Csodálatos a mi finánczpolitikánk rendszere. Akárhogy puffasztjuk a bevételi többletet, utána dagad a deficzit telhetetlen gyomra.” A Pesti Hírlap ugyanekkor azt merte kérdezni: „Vajon való-e, hogy a pénzügyminiszter a pénzügyi expozé előterjesztése előtti napokban Waitzenkorn és fia, budapesti pénzváltó cégnél, valamint a magyar leszámítoló banknál oly hitelpapírokat adott el, melyek törlesztésének meghosszabbítását a pénzügyi expozéban, sőt külön törvényjavaslatokban is javasolta? Vajon igaz-e, hogy a pénzügyminiszter hozzátartozói közül többen ugyanily nemű értékpapírokat ugyanezen időben s nagy összegekben adtak el?”

3. Másféle, de éppennyire megdöbbentő állítások sora várt rám az Ellenőr hasábjain: „Inkább csak gúnnyal önkormányzatnak nevezett községi ügyeink gondja megérdemli, hogy pár szóval világot derítsünk reá, felhívjuk a figyelmet, mert az administrácziónak ez az oldala, az öncsalás sajátságos vegyületével az országos humbugűzésnek egy nemét tünteti fel, azon mesterségben, hogyan kell s lehet, az állami adók emelése mellett, bizonyos kiadási tételeknek az állami budget javára megtartásával, az administráczió teendőit vagy kiadásait, némely az országos budgetből a községi pótadók rovására áteső amatirozni, s így tulajdonképen kétszeres adóemelést létrehozni? Ez odáig terjedt, hogy a kiadási összeget megtakarította az állami budget javára, az administrácziót óriási kiadásaival áthárította a községi költségvetés terhére, s így az állam megtartotta – sőt emelte – a meglevő adók jövedelmét önmagának, habár az administráczió bizonyos részeinél, a kiadás szükségesen nem is forgott, miután az administráczió azon részét a községeknek adta át, melyek azután ennek fedezetére a községi pótadók emelését kényszerültek alkalmazni, s ez oly annyira, hogy mint sok helyen az egyenes adók alterum-taritumját érik el a honboldogító Tisza–Szapáry kormány uralma alatt.” Újra meg újra meg kellett néznem a lapon olvasható dátumot. Vajon tényleg nem 2025 áll-e a fejlécén? A folytatás azonban tovább erősítette gyanakvásomat: „Önkormányzat alatt nem azt értettük, hogy a kormány az eddigi bevételt is megtartsa magának, a kiadás terhét pedig ezenkívül, vagy e mellett hárítsa a községek terhére. Annyi józan észt fel kell tenni minden emberről, hogy az ily deczentralizácziót nem megtakarításnak, hanem mesterséges adóemelésnek fog tartani, s annak is tartja. Jól tessék megjegyezni, a községi pótadók óriási emelkedése 1875 óta datálható, mióta Tisza kormányának rendszere, állami megtakarítás ürügye alatt, bizonyos állami természetű teendők végrehajtását a községi pótadó rovására decentralizálta, látszólagosan, mert ha decentralizációról lehet szó, ez tulajdonképp az ezzel járó terhek községivé alakítására értendő. Azok a községi terhekre szállott administratív közegek tulajdonképen, miniszteri adóvégrehajtó bábok és maschinák, így van kijátszva az önkormányzat szelleme.”

4. A T. Ház vitájában maga Tisza Kálmán is megszólalt, aki szerint Szapáry nem vád alá helyezést, hanem elismerést érdemel, amiért olyan zilált viszonyok közt, mint a mostaniak, vállalkozik rá, hogy a pénzügyi csapást az országról elhárítsa. „Ez inkább dicséretet érdemlő tett!” A lap parlamenti tudósítója nem mulasztja el megjegyezni: „Zajos helyeslés a jobboldalon.” Ezek után már megedződve olvastam el Eötvös Károly nyilatkozatát, aki szerint „a kormány politikája pénzügyi nyomorba döntötte az országot, a deficit százmillió”. Ő végül azt is megkérdezte: „Ez vajon sikernek számít-e?” ATisza Kálmántól kapott választól azután (nem csoda), Eötvös még inkább kikelt magából: „A kormány feje azt válaszolja, hogy a dolog marad ott, hol volt és nincs semmi mondanivalója?” Ez volt az, amit másnapi száma címlapján így minősített az Egyetértés: „Ez már szemtelenség.” E lap szerint „a Szapáry-ügy és az adóemelési javaslatok kérdése a bomlás kezdetét indította meg”. Tisza Kálmán válaszához (1880. január 22-én) a Pesti Hírlapnak is volt néhány szava: „Nekiáll hirdetni, hogy ő az orvos, ő az államférfi zseni, ő a messiás. Még mindig honmentőnek tartja magát. De hát hogy akarja rendezni belügyeinket? Ideája sincs róla, mit kellene tenni. Hogyan fogja megszüntetni a deficitet? Minden parlamenti bajaink és állambetegségünk fészke a rossz pártviszonyokban van. A többség egy homladozó kormánypárt, melynek elvei, megfontolt eszközei nincsenek, csak annyi a programja, hogy: Tiszával uralkodunk. A Tisza-kormány minden politikai erkölcsöt eltipró, nemzetmegalázó és országrontó korszakában nem engedjük meggyökereztetni azt a sötét hitet, hogy Magyarországon a politikai erkölcstelenség büntetlenül garázdálkodhatik.” Asbóth János kritikai szelleme azt a ma is érvényes, vállalható, sőt vállalandó tételt mondta ki a Magyarország 1879. december 14-i számában, hogy „eszméletlen, tehetség és tekintély nélküli, csakis a hatalomvágy által vezetett kormány, corrupcionális eszközökkel szerzett és fenntartott többség, népet zsaroló, országot pusztító, minden nagyobb szabású akciót megbénító kormányrendszer, koldussá, reménytelenné tett nép, rendetlenül, összevissza kormányzott ország, minden férfiasságot, önzetlenséget nélkülöző szervilizmus, és minden liberalismust, valódi alkotmányosságot lábbal tipró önkény, mindez külön-külön, de még inkább együtt véve nem csinálhat sehol a világon egyebet, mint forradalmi propagandát”.