Sajtókisöprés mint tradíció

Az örömtől szinte fuldokolva jelentette be nemrég kormányunk feje, hogy (hála az amerikai elnökváltásnak) nálunk ezentúl minden másképp lesz: „Ki fogjuk söpörni a Soros befolyásolta médiát, a nemzetközi hálózatokkal le fogunk számolni, jogilag fogjuk lehetetlenné tenni a létezésüket, mert a velejéig korrupt, elnyomó hatalmi gépezet eddig az USA költségvetéséből milliárdokat szivattyúzott át álcivil szervezeteknek, megvásárolt újságíróknak, bíróknak és ügyészeknek, politikusoknak, egy hatalmas gépezetnek, amely a liberális véleménydiktatúrát működtette az egész nyugati világban, ideértve Magyarországot is.” Bevallom, e lávaszerűen feltörő indulat hallatán először valamiféle kínos szégyenkezés kerített hatalmába, mintha igazából nem idegen füleknek-szemeknek szánt, viszolyogtató roham kitörésének váltam volna tapintatlanul szem- és fültanújává, annyira különös volt az az egzorcizmusra buzdító s nem éppen a nyilvánosság elé tartozó indulat, amit a kamerák megörökítettek, de aztán, ahogy telt az idő, előbb csak lehiggadtam, majd (némi töprengés után) ráébredtem, hogy én vagyok tévedésben a látottak felől, mert aminek szem- és fültanúja lettem, az épp feltételezéseim ellenkezője volt: egy majd két évszázados hagyomány újjáélesztésének, ápolásának a bejelentése.

*

Nevezetesen azé a tradícióé, amit például gróf Jósika Samu 1848. március 30-i levelében olvasunk: „Legnagyobb bajt nekünk a már most minden féket kivetkeztetett hírlapok okoznak.” Vagy ennek a hagyománynak másik alapköve, gróf Dessewffy Emil 1848 novemberében készült memoranduma: „Magyarországon az egész sajtó a radikálisok kezén van. Szerkesztőik mind megértek az akasztófára. A sajtóval szemben a megfélemlítés módszerét kell alkalmazni. A lázító újságok terjesztését meg kell akadályozni.” (Dessewffy egyébként listát is mellékelt tervezetéhez a kivégzendő szerkesztőkről és hírlapírókról, ám szerencsére ez egyelőre nem soroltatott a követendő tradíciók közé.) Éppen hogy elismerésünkre méltó, ha a XXI. században megint akad valaki, aki a sajtót illetően ezt a felfogást éleszti újjá. Az sem kevésbé bámulatos, hogy arra is a tradíció kínál példát, máig hasznosítható  tanácsot, miként járjon el egy (még hatalmi helyzetében is) védekezésre kényszerülő kormány, ha a hatalompárti sajtó hiányából sorozatos konfliktushelyzetek adódnak. Sassy Árpád írta meg (korántsem oktató célzattal) az Arany Trombita 1869. augusztus 7-i számában, hogy miként lehet efféle (ma is létező) konfliktushelyzeteket megoldani. Szerintem épp az alábbi, Sassy által vázolt minta érvényesül, amikor manapság a Hazafias Népfront egykori lapja révén tudja hangját hallatni, álláspontját érvényre juttatni a hatalom. Sassy leírásában, 1869-ben ez a metódus így festett: „A kormány tudja, hogy a sajtó támadásait csak úgy fel nem venni nemigen lehet. Tehát mit tett? Felfogadott egy sereg zsoldos írót, akiknek se isten, se haza, csak pénz kell, és ezekkel védelmezteti álláspontját. Ezek azon nyomorult koncért, mit odadob nekik a kormány, elhallgatják meggyőződésüket és bekötött szemmel rohannak a kormány után, árkon-bokron át, mindenütt éljenezve. A kormány azt hiszi, hogy a közvéleményt ezzel túl lehet ordíttatni. Azt hiszi, ha ő nem hallja zsoldosai zajától a közvéleményt, mely ellene nyilatkozik, az nem is létezik.” Mielőtt bárki félreértene, sietek leszögezni, hogy szó sincs arról, mintha a későbbi évekből ne maradtak volna ezt a hagyományt gyarapító megnyilvánulások. Illik emlékeznünk Rákosi Jenőre, aki 1908. november 18-án a Budapesti Hírlap hasábjain A métely ellen címmel hagyta örökül XXI. századi utódai számára, adott esetben mi a teendőjük: „Kíméletlenül ki kell irtani a mételyt, amíg nem késő. Türelmünk sokáig tartott, tovább talán a kelleténél. Elég volt. Végre meg kell mutatnia a magyar társadalomnak, hogy a maga megmentésére képes föllépni a szervezettség félelmetes erejével és kiüldözi nemcsak otthonából, hanem szórakozása és üdülése minden helyéről ezt a hivalkodó és tolakodó gyalázatosságot. Nem akarunk világ csúfja lenni és nem fogunk rászolgálni a veszett hitre, melyet mindig éber elleneink költenek erkölcseinkről. Példaadást követelünk, amely visszakergeti a kloákába a gonosz és nemtelen indulatokból élő írókat egész pereputtyostul.” Éppennyire álmélkodhatunk azon, hogy Bartha Miklósnak már 1898. június 26-án sikerült lelepleznie valamit, ami ellen még a mai kormányzat is hadakozni kénytelen: „Egész Nyugat-Európát elárasztják szemenszedett hírekkel felőlünk, rendszerrel űzik saját hazájuk erkölcsi alapjainak aláaknázását. Elfordítják tőlünk a művelt népek rokonszenvét. Utálatos hírben tüntetik fel a magyar fajt és annak vezető hivatását. Elnyomatást hazudnak és üldöztetésről írnak meseszerű regéket. Személyes kirándulást tesznek ma Párizsba, holnap Bécsbe, tegnapelőtt Brüsszelbe” – azaz „valóságos összeesküvés foly Magyarország ellen”. És ezzel a tétellel még csak nem is állt egyedül. 1916-ban páter Bangha Béla írta meg, hogy „a sajtó azért nőtt óriási, fojtogató problémává, mert a szabadsága, mint minden modern »szabadság«, elsősorban a lelkiismeretleneknek, a lelkiismerettel visszaélőknek kedvez”. Szinte már csak hab a tortán, hogy ez a hagyomány megtévesztően hasonlít ahhoz a világhoz, mint amelynek kedvéért (jelenleg is) ápolják, hiszen például az 1913-as helyzetről november 12-i számában így írt a Magyarország: „A kormány és pártja meg akarja tartani a maga számára az éltető levegőt, a korrupcziót, és ezért a szabad sajtót meg kell fojtani. Gondoskodni kell arról, hogy a kés mindig a kormány kezében legyen, amelyet a független sajtóorgánumok nyakára lehessen tenni. Nem is elégszenek meg egy késsel: a kések egész sokaságára van szükség, hogy a nagy ellenséggel, a szabad sajtóval elbánhassanak.”

A hagyományőrzés gesztusának méltatása mellett parányi tévesztés okán mégis megtorpanunk egy pillanatra, mert sajnálatos, hogy a NER vezére éppen a Balatonfüredre kihelyezett frakcióülésen hirdette meg a sajtókisöprés hagyományának újjáélesztését, ezzel tudniillik némiképp sérült a gesztus, hiszen az invokáló szózatok talán legsúlyosabbika a Balaton átellenes partján, a fővezér belovagolásakor, Siófokon hangzott el 1919 októberében. Igaz persze, hogy ez a mellékkörülmény eltörpül a lényeghez képest: „Én is híve vagyok az emberi jogoknak, s közöttük a sajtószabadságnak. Nem hallgathatom azonban el, hogy Magyarország mai boldogtalanságának, sötét és terhes helyzetének létrehozásában nem csekély szerepe volt a magyar sajtónak.” Ilyen súlyú kijelentések után elképesztőnek mondható, hogy milyen sokáig s makacsul tartotta magát a küzdelem célpontja. Az Új Nemzedék például még 1926-ban is kénytelen volt leleplezni, hogy „a Budapestről irányított emigráció propagandája napról napra, elhelyezett tendenciózus hírekkel tudatosan learatja a maga politikai vetését. A hírhedt bécsi Abend Magyarországra vonatkozó híreit rendszeresen átveszi néhány párizsi lap. Tudósításaikból hozzáértők számára nyomban kitűnik, hogy információjuk Magyarországból származik. A Párizsban székelő emigráció propagandaszervezete gondoskodik róla, hogy magyar politikusok kétértelműen magyarázható megnyilatkozásait a külföldre juttassa, baloldali hangszereléssel alkalmassá téve arra, hogy az országnak ártsanak vele.” Nem csoda, ha még Miskolczy Ágostnak, a helyettes főügyésznek is le kellett rántania a leplet arról, amit „a hazugságok láncolatából összeszőtt propagandának” minősített a Budapesti Hírlap 1926. január 17-i számában: „Az a propaganda, mely a magyar nemzet megsemmisítésére tör, minden ellenségünket csatasorba állította egy képtelenül hazug tétel bebizonyítása végett: elhitetni a világgal, hogy a magyar nemzet becsülete beszennyeződött a frankhamisítók bűnügyével.” Pekár Gyula sem tehetett mást, ő is azt sulykolta a közvéleménybe (Új Nemzedék, 1932. március 15.), hogy „állandóan folyik a támadás, ismétlődnek a nemzetköziség áfiumával házaló szellemi üzérek merényletei a legkülönfélébb maszkok alatt, hol az ún. haladás, hol a sovinizmust tiltó pacifizmus, hol a magyar dacot lemosolygó kozmopolitizmus jegyében. Kérdem, magyarok azok, akik ily munkával akarnak, más nyelveken is megjelent műveikkel egyidejűleg ama nyugat előtt is érdemeket szerezni?”

*

Világos: az újságok ráncba szedése még 1935-ben is annyira fontos teendő maradt, hogy a miniszterelnök (akit akkor Gömbös Gyulának hívtak) kénytelen volt közölni: „Azt a káros szellemet, melyet ma a közéletben erőteljesebben tapasztalunk, mint bármikor máskor, amely gúnyol, fúr, farag, intrikál, összesküvést sző, tekintélyt rombol – ki fogjuk küszöbölni! Ha azt látjuk, hogy állandó gyűlölettel, taktikázással, összeesküvésekkel és hátmögötti intrikákkal állunk szemben, akkor férfimódra ököllel csapunk azok közé, akik ezt a stílust kultiválják” (Új Magyarság, 1935. augusztus 13.). És hozzátett még valamit, amit akár szellemi utóda is elmondhatott volna (rémlik, mondta is): „Nem engedjük, hogy a magyar lelket továbbra is mételyezzék azok, akiknek nincs közük ehhez a nemzethez!” Sejteni engedte, hogy az érintettek milyen kifogásokkal élnek majd, tehát (mint gyakorlott párbajozó) elővágással élt: „Nem kérünk leckét senkitől. Ne hivatkozzanak ezek az urak az alkotmányra! Én az alkotmány szellemét a nemzeti örökkévalóság biztosításában látom, s azt mi inkább vagyunk hivatva hirdetni!” Magáról a problémáról így nyilatkozott: „Jelenleg egész Európában Magyarországnak van a legliberálisabb sajtótörvénye, amely visszaélésre ad alkalmat. Elhatároztuk tehát a sajtó reformját főként abban a vonatkozásban, hogy a visszaélések lehetőségét megszüntessük. Szükség van a családi élet és az erkölcs fokozottabb védelmére!” Jellemző a sajtófertőzés súlyos voltára, hogy bár intelmekben továbbra sem volt hiány, a helyzet mégsem javult, ezért volt kénytelen a Nyilaskeresztes Párt helyettes vezére, Hubay Kálmán 1938 júniusában szóvá tenni a T. Házban: „Meg kell említenem az Œuvre hírhedt külpolitikusának, Tabouis asszonynak a cikkét, aki az új Imrédy-kormányról írt szemérmetlen tudósítást. És nemcsak a francia sajtóban, hanem angol lapokban is terjednek a rágalmak. A nemzetközi demokrata és liberális sajtó egyre inkább igyekszik benyálazni, megrágalmazni és rosszindulatúan megvádolni a magyar kormányt. Itthoni hírforrással és itthoni információval, de külföldi fedezékek biztonságából lövöldözi a mérgezett nyilakat azok felé, akik nacionalista alapon szemben állanak minden destruktív törekvéssel. A Budapestről elindult, de a külföldi sajtóban elhelyezett és Budapestre visszaérkezett híreket a budapesti hisztéria következtében egy-két nap múlva már mint konkrétumokat és mint valóságot tárgyalják. Ezek a rágalmak nagyon is közös forrásból származnak. Lehetetlen, hogy a magyar közvéleményt francia és angol szövegen keresztül destruálják, és denunciálják a magyar kormányt.” Ugyanezért érzett indíttatást Oláh György is 1938-ban, hogy az Új Magyarság hasábjain leszögezze: „A nemzeti közvélemény egyáltalán nem riad meg, ha a sajtószabadság liberális értelmezésébe itt-ott belenyirkálnak.” Nem csoda, ha szavait még ma is biztatásként foghatják fel a kiseprűzés (=belenyirkálás) hagyományának őrzői, akik számára a „sajtókisöprés” már évtizedekkel ezelőtt is sürgős feladatnak tűnt: aligha véletlen, hogy a vitéz Jaross Andor szerkesztette Nemzetőr 1942. március 6-i száma is így fogalmazta meg, mi következik: Nagytakarítás a sajtófronton.

Sajnálatos módon hiába volt folyamatos a sajtókisöprés hagyományának ápolása – ez kevésnek bizonyult. Egy másik tradícióvédő előd: vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály kormánybiztos is leleplezte ezt 1942. április 10-én, méghozzá imigyen: „A nemzetközi kapitalista befolyásoktól irányított sajtónak része van a mostani háború kirobbantásában és kiterjesztésében. Annak a sajtónak, amely a liberalizmus, a demokrácia és más hasonlók hangoztatásával az önzésnek, a pénznek, a gazdasági kizsákmányolásnak a szolgája lett és a háborús uszítók eszközévé vált – nincsen helye Európában.” Hiába – még Szálasiék hatalomátvétele után is, e párt Összetartás nevű lapjának 1944. október 19-i száma is kénytelen volt valamiféle kisöprést beharangozni: „Irodalmi, művészi, képzőművészeti, színházi és filmtéren totális mozgósítás következik. Általában az egész alaposan elferdült magyar szellemi élet őszi nagytakarítására kerül sor.”

Ha naivak lennénk, azt gondolhatnánk, hogy 1945 fordulatot jelentett a sajtó, s ezen belül az újságírók megítélését illetően, de elég elolvasnunk a Szabad Nép egyik, 1945. augusztus 24-i cikkét, hogy ráébredjünk, előbbi föltevésünk enyhén szólva is naiv volt. E beszámoló szerint tudniillik „angolszász újságírók járják Magyarországot. Bizonyos elemek visszaéltek az angol rádió riporterének jóhiszeműségével, aki viszont elferdítve mutatta be országunkat az angol rádióban. Arról beszélt, hogy a küszöbön álló választásokat angol mértékkel nem lehet demokratikusnak nevezni, a rendőrségnek befolyása lesz a választás lefolyására. Nem kell sokat találgatni, honnan jön ez az információ, melynek célja, hogy lerontsa Magyarország értékét a külföldi államok szemében. Ha tiszta választásokat akarunk, meg kell akadályozni a külföldi hatalmak célzatos informálását.” Más alkalommal maga Révai József, a lap főszerkesztője hirdette: „New Yorktól Párizsig, Londontól Zürichig az úgynevezett világsajtó a magyar kommunisták úgynevezett »terrorjáról« fog kiabálni. Hadd kiabáljon! A nyugati imperialisták sajtójának semmiféle lármája nem fogja a magyar demokrácia hatóságait visszatartani attól, hogy kemény kézzel járjanak el a földalatti kém- és fasiszta terrorszervezetek ellen! A »világsajtó« az Andrássy út 60.-at rágalmazza – hadd rágalmazza! Nem fog bennünket meglágyítani a kémekkel és gyujtogatókkal, az idegen ügynökökkel és pokolgépes merénylőkkel szemben, ha gazdáik és megbízóik megharagszanak ránk és uszítanak ellenünk. Kibírjuk! A newyorki újságok rágalmait is elviseljük…” És nem állt ezzel  egyedül. Sárospatakon 1947-ben még Rákosi Mátyás is arról beszélt, hogy „a reakciósok egy szegedi népgyűlésre külföldi ujságírókat vittek magukkal, nagy verekedést rendeztek, hogy azt az ujságírók lefényképezhessék, s mindez arra volt jó, hogy külföldön elhíreszteljék, Magyarországon nincs szabadság, rendőruralom van, megfélemlítik az embereket. A külföldi lapok, melyek szemben állnak a magyar demokráciával, közölték is ezeket a rágalmakat.” Augusztusban újfent figyelmeztette a sajtót: „ha csak a rosszat látják, az ilyen kritikusoknak alkalomadtán és megfelelő módon ellátja a baját a demokrácia, mert nem tűri megrágalmazását és tekintélyének rosszindulatú aláásását!” Hogy nem tért el ettől a gyakorlattól Kádár János sem, arról a Népszabadság 1958 májusában közölt tudósítása tanúskodik, mely szerint egy lengyel delegáció előtt kijelentette: „A revizionisták 1956 tavaszán megnyitották a sajtó terét a reakciós burzsoá erők előtt. Még az ellenforradalmi felkelés leverése után is, hosszan tartó küzdelmet kellett folytatni, hogy az általuk támasztott zűrzavart megszüntessük és kisöpörjük onnan a mindent elborító burzsoá szemét halmazát.”

*

Nem tagadom, mindeközben azon is sokat töprengtem, vajon mire és miért gondolhatott a kormánypárt kommunikációs igazgatója, mikor  azt fejtegette, hogy mostantól „Magyarországot a hazaárulókkal és külföldi finanszírozóikkal szemben is meg fogjuk védeni”. Memóriám mélyéről megpróbáltam előbányászni annak okát, hogy mi lehet például a Szabad Európa főbenjáró vétke. Csak nem az, hogy annak idején megírta: mai kormányfőnk bukott miniszterelnökként, 2003-ban, a Keresztényszocialista Internacionálé amszterdami ülésén feljelentette az éppen regnáló magyar kormányt „az emberi jogoknak a burmai meg a kubai gyakorlathoz mérhető” (állítólagos) „megsértéséért”. A mostani kiseprűzés volna a „nemes bosszú”? Rejtély. Ám ha ezt (merő véletlenségből) eltaláltuk is, kérdés marad, mi lehet egy olyan sajtóorgánum, mint a francia L’ Express vétke. Némi kutakodás révén rábukkanni vélek a válaszra: ez a lap írta meg, hogy a kisöprűzés mai meghirdetője annak idején kért és kapott is ösztöndíjat avégett, hogy politikai tanulmányokat folytasson Oxfordban. Ez a francia sajtótermék még az egykori motivációs levélre is rábukkant, noha az érintett „jobban szerette volna, ha ez az anyag az archívumok mélyén marad”. Ma már szinte kínos arról értesülni, hogy folyamodványában Nagy Kiseprűzőnk a magyar civil mozgalmakat is méltatta, és úgy vélekedett, hogy ezek „magas szinten alkalmazzák az új evolucionizmus vívmányait, és majdan ennek következtében válik lehetségessé, hogy a társadalom és az állam szférái szétváljanak egymástól, a civil társadalom pedig a diktatúrától a demokrácia felé tartó átmenet legfőbb elemévé váljon”. Ezek után már csupán egy kérdés marad megválaszolatlan: vajon azt is megírták-e annak idején, hogy kitől „gurultak” a dollárok (körülbelül 10 ezer), ösztöndíj formájában a mi No.1-es kiseprűzőnkhöz? Sajnálom: megírták. Soros Györgytől.