Voksvadászat mint tradíció

Amikor hírét vettem, hogy a politikai hatalmat birtokló párt megint átrajzoltatja a választási körzetek határait, s teszi ezt azzal az alig titkolt céllal, hogy a főváros kettővel kevesebb mandátumot szerezhessen a következő választáson, először csak álmélkodtam ezen a leleményességen, meghökkenésemet azonban hamar felváltotta valami fura déjà vu-érzet, és némi kutakodás után rá is jöttem, hogy ezt mi okozza: a most hatalmon lévők nem találtak ki semmi újat, éppen csak (meglehet, ösztönösen) követtek egy bizonyos hagyományt. Tudniillik 1914. február 1-én már megjelent egy (a mostanihoz kísértetiesen hasonlító) közlemény, mely azt tudatta, hogy a belügyminiszter (ki más tölthette volna be ezt a posztot, mint a kormányfő sógora) „Sándor János ma beterjeszti a kerületek új beosztásáról szóló törvényjavaslatot”. Ez a bejelentés erős visszhangot keltett, például a Magyarország nevű napilap szerint az új törvény „a dolgozó honpolgárok millióit fosztja meg attól az elemi honpolgári jogtól, hogy az ország sorsának intézésébe a maguk szavazatával beleszólhassanak”. A cikk írója, sejtve, hogy a rendelet kiötlői megpróbálnak majd valódi szándékuk mögé elvont, mi több: fennkölt motivációt festeni háttérnek, leszögezte: „Nem nehéz kitalálni, hogy mindezt a pártérdek kívánta így. A kerületek új beosztása tisztán a Nemzeti Munkapárt érdekei szerint fog megtörténni. Geográfiai összefüggés, nemzeti érdek, érzelmi kapcsolat, szociális egyformaság mind alárendeltetnek annak az egyetlenegy, döntő szempontnak, hogy minél több munkapárti mandátum kerüljön ki a belügyminiszter fúró-faragó, gyúró-gyömöszölő munkájából. A választókerületek új beosztásával természetesen pártszempontból akarják szétosztani az országot.”

Nem tagadom, e cikk olvasása közben világosodott meg az elmém, és emiatt fogott el az az érzés, hogy ami most van készülőben, egyszer már (és szinte hajszálra ugyanígy) megtörtént. Fontos körülmény, hogy a cikket Holló Lajos írta, aki nemcsak ennek a lapnak a főszerkesztője volt, hanem a Függetlenségi Párt parlamenti képviselője is, ha úgy tetszik, érintettje az elkövetkező voksolásnak. Igen ám, de hiába tudom mindezt, a fent idézetteket olvasva folyamatosan és kényszerűen arra kell gondolnom, mégis van ebben valami képtelenség, hiszen több mint egy évszázaddal ezelőtt az ország polgárai nem találhatták szemben magukat ugyanazzal, mint amivel mi, most. Márpedig tény, hogy az akkori kormány motivációja kísértetiesen hasonlít a mostaniéhoz. Holló Lajos okfejtése ugyanis éppen ilyenekre utal: „Minden csökkent, ami az ország jólétére mutatna, minden emelkedett, ami a romlást jelenti. Vasútnak, dohányjövedéknek, fogyasztási adóknak ijesztően leszállt a jövedelme; végrehajtásoknak, csődöknek megduplázódott a számuk. Az államháztartás egyensúlya teljesen megbomlott. Óriási deficitje van a magyar költségvetésnek.” Mialatt ezt olvasom, kényszerképzet kerít hatalmába: mintha a cikk szerzője (amolyan botcsinálta látnokként) már 1914-ben ismerhette volna a kétezer-húszas évtized állapotait, szerinte ugyanis így fest a törvényjavaslat háttere: „Ez az ideges, lázas sietség bizonyára abból az érzetből fakad, hogy a munkapárti uralom napjai meg vannak számlálva. Az ország erősen el van határozva, hogy amint szóhoz jut, véget vet ennek a rendszernek, mely annyi szégyent hozott a nemzetre és annyi kárt okozott az országnak. A munkapárti uralom sorsa tehát szorosan össze van forrva a mostani képviselőház életével. Mivel pedig ennek a panamában fogant és korrupcióban született képviselőháznak másfél esztendő alatt kell kifundálnia, megcsinálnia, végrehajtania mindazt, amitől élete meghosszabbítását remélheti, nagy a láz, az idegesség, a sietség…”

Mielőtt végképp megborzonganék a két helyzet hasonlóságától, az is eszembe jut, hogy a voksvadászat tradíciója már jóval korábban is produkált eseteket. Csupán egy a sok közül az, ami a dédesi választáson történt, melyről a Jókai Mór szerkesztette Nemzet így számolt be: „Az ellenzék bizalmi férfiai kijelentették, hogy az elkövetett szabálytalanságok következtében a választási jegyzőkönyvet nem írják alá.” Ugyanebben az évben akadt egy, ehhez kísértetiesen hasonlító másik ügy is, melyről a Pesti Napló 1892 januárjában ilyen kommentárral számolt be: „Budapest harmadik kerületében, amikor az ellenzéki jelölt győzelme kezdett egyre valószínűbbé válni, rendőrkapitányi utasításra körülzárták a választási területet.” A Pesti Napló így foglalt állást: „Vissza kellene vonni azt a szerencsétlen rendeletet, amely felzavarta a jogrendet és megdöntötte a kormányhatalom iránti tiszteletet.” Az akkor még ellenzéki Budapesti Hírlapnak is volt voksvadászati szenzációja: Kaas Ivor Hogyan buktam én meg című beszámolóját közölte a lap, amely ennek a tradíciónak egy speciális válfajáról számolt be: „A mameluk vármegyék, melyek emberemlékezet óta kormánypárti képviselőket küldenek, ezúttal is hívek maradtak tradícióikhoz. Alig léptem fel, a hivatalos presszió egész erővel működni kezdett. Mindenkit, aki állásánál fogva a kormánytól vagy a megyétől függ, hivatalvesztéssel fenyegettek, ha nem szavaz ellenem. A választást megelőző napon már tudták, hogy kisebbségben vannak. Nem maradt egyéb hátra, mint a nyílt erőszak. Az én választóimat bekísérték a kormánypárt táborába, ahol katonaság által körülfogva őriztettek, míg ellenem le nem szavaztak.” Kaas Ivor élménybeszámolóját olvasva újfent hatalmába kerített az az érzés, hogy 1892 szelleme még ma is kísért (ha nem is a fizikai erőszak alkalmazásában), tudniillik kevéssé valószínű, hogy a mai kormánytöbbséghez (már csak a tradíció kedvéért is) ne volnának hűek a mai mameluk vármegyék.

Van viszont a kerületátszabó törvényjavaslat visszhangjának egyéb furcsasága is. Az Alföldi Ellenzék nevű, Szentesen megjelenő orgánum, melyre már annak idején se lehetett volna ráfogni, hogy a nagyvárosi polgárság szócsöve, ezzel a címmel közölte véleményét: „Javaslat az ország ellen”, folytatásként pedig ezt fejtegette: „a törvényjavaslat – ha lehetséges – még a választójogi törvénynél is nyíltabban és szemérmetlenebbül fejezi ki Tiszáék ama törekvését, hogy a hatalmat mindenáron, minden törvénytelen eszközzel is biztosítsák maguknak…” A részletek így festenek a lap tálalásában: „A kormány természetesen azért fukar, hogy minél szűkmarkúbban bánhasson el a városokkal, azokkal a centrumokkal, melyek a titkos szavazás és az erősebben kifejlett öntudat révén leginkább fenyegetik a munkapártot. Az új kerületi beosztás az ellenzéki kerületek megsemmisítésére törekszik.” Ehhez képest már nem is meglepő, hogy Népszava úgy látta: „A Tisza számára megbízhatatlan, magasabb kultúrájú, tehát ellenzéki elemek háttérbe szorítása természetes. Előtérbe tolják a város kárára a falut.” Ennél érdekesebb már csak az lehetett, amit a lap kérdésként tett fel: „Kinek van haszna egyáltalán ebből a kerületi beosztásból?” Az Est sem maradt ki a sorból: az 1906 és 1910 között belügyminiszteri posztot betöltő gróf Andrássy Gyulát kérdezte az új kerületi javaslatról, aki azt szintén mélységesen helytelenítette, mondván: „teljesen Sándor belügyminiszter kénye-kedve szerint, pártpolitikai érdek szerint oszthatók be a kerületek”. A Világ hasábjain Ignotus jelentette ki, hogy „a törvényjavaslat tendenciája nyilvánvaló: a legerősebb és legbiztosabb pozíciókból is kiszorítani az ellenzéket, és úgy megtizedelni, hogy minden akcióra képtelenné váljon. És ebből nemcsak a legféktelenebb személyi gyűlölség csillan elő, hanem az a vágy is, hogy végre-valahára ne csak pénzzel, presszióval is lehessen meghamisítani a közvéleményt.”

Ignotus szavait olvasva megint rám tör a déjà vu. A korábban ellenzéki, majd önfenntartási okokból kormánypártivá vedlett Budapesti Hírlap volt az egyetlen orgánum, amely 1914. február 1-én úgy látta, hogy „bár a kulturális és gazdasági fejlődés foka szerint a fővárosnak több kerület is jutna, a vidékről a főváros által fölszívott erőtöbbletet a javaslat részben visszaadja a vidéknek politikai jogok alakjában. Mostanában tanulságos lesz a politikus urakat figyelni, mert aki nagyon lármázik, az arra jött rá, hogy róla megfeledkeztek.” Számomra most, ebben az olvasói lelkiállapotban az is (jelenünkre utalóan) kísérteties, amit a Pesti Hírlap 1892. január 27-i számában olvasok: „Idén nem volt szükség politikai eszmékre, elég volt a gyűlölet felszítása. S ha így megy, legközelebb elegendő lesz programmbeszélő verkliket készíteni s azokkal daráltatni le a műszavakat. A választások után majd elkezdődik a félremagyarázott szavak helyreigazítása és a szabadelvűség megint át fog változni »uraságoktól levetett ruhává«, mellyel a szegény emberek, az egyszerű választópolgárok fognak ruházkodni.”

Gondolataim újra meg újra visszatérnek Holló Lajos eszmefuttatásához: „Mint egy nagy memento mori áll a munkapárt szeme előtt az a nap, amikor a mostani képviselőház megbízatása lejár. Ezért kell nekik most lázas, ideges sietséggel úgy előkészíteni a dolgukat, hogy az ítélet súlyát elfordíthassák árva fejükről. Miért nem mondják ki egy törvényben, hogy a mostani törvényhozás örökéletű? Ezzel egy csapásra el volna hárítva az a veszedelem, amely olyan gyorsan közeledik, és amely olyan lázas sietségre kényszeríti őket. A nemzet le akar velük számolni? Nos, hát el kell venni tőle törvényes úton az alkalmat arra, hogy leszámolhasson. Miért is nem következetesek az urak? Ha már annyi értékes jogát elrabolták ennek a nemzetnek, miért nem fosztják meg az időközi képviselőválasztás jogától is?”

Holló Lajos keserű sorait olvasva bennem is felötlik a keserű kérdés: tényleg – miért nem? Mi tartja vissza őket?