A falra hányt borsó esete az erkölcsi tőkével

„Björnstjerne Björnson olyan európai híresség, akit meghallgatnak, ha bármilyen európai kérdésben felemeli a szavát. Most a magyarországi tót kérdésről hallatta szavát. A koalíciós sajtó ráüzen: – Az úr nem ismeri a mi viszonyainkat, fogja be a száját! Aki nem az ő szájuk íze szerint beszél, lehet akármilyen európai híresség: letorkolják. A mi viszonyainkat csak az ismeri, aki tőlünk kér és kap információkat. Egy hatodrangú francia újságíró, akit ők hívnak meg, szaktekintély, de Björnson fogja be a száját, mert nem ismeri a mi viszonyainkat.” (Ady Endre, Budapesti Napló, 1908. szeptember 8.)

 
– Ez a kiragadott részlet a Kis magyar rágalmazástörténet című írásodból való, és amikor először megláttam belelapozva legújabb könyvedbe (A falra hányt borsó esete az erkölcsi tőkével, Kronosz Kiadó, Pécs, 2022 – a szerk.), amely még további ötvennégy ilyen „színrebontást” tartalmaz, mindjárt egy léha címváltoztatás jutott eszembe: A falra hányt borsó esete Nyerges Andrással. Tudom persze, hogy ez elég olcsó rájátszás Mikszáth regénycímére, de ismerve azt a több évtizedes kutatómunkát, amellyel az elmúlt száz-százötven év újságcikkeivel szembesíted a jelen történéseit, joggal érezheted falra hányt borsónak ezt a munkát. Mert változott-e, változik-e ezektől valami? Vagyis – hogy még egy klasszikust idézzek – „a költő hasztalan vonít”? Mert hiszen költő (is) vagy, költőnek ismertelek meg, még egyetemista korunkban, a 60-as évek első felében. Ugyanakkor jó húsz-huszonöt éve nem publikálsz verseket. Vagy csak elkerülték a figyelmemet a verseid?

– Nem, nem, semmi elkerülés. 1963 és 1996 között hét verseskötetem jelent meg, az utolsónak Esték a körmönfonóban volt a címe, és negyven év termésének általam vélelmezett javát adtam ki. Magánkiadásban, mert hiába voltak olyan támogatóim, mint Szabó Magda vagy Lakatos István, a kuratóriumok egyetlen fityinggel sem segítették könyvem megjelenését. Végül baráti összefogás révén jelent meg. Kérdés persze, hogy egyáltalán miért adtam ki. Mi tagadás, akkortájt makacsul azt reméltem, hogy észrevevődik majd: mennyire más lettem, mint aki az indulásomkor voltam. Egy naiv, lelkes kamasz debütált 1957 augusztusában az akkor még kéthetente megjelenő, lepedő nagyságú ÉS-ben, és adott verseket a fiatal költők az idő tájt szervezett, akkor még Seregszemle címet viselő antológiájához. Aztán ahogy teltek az évek, belőlem kötetről kötetre keserűbb, a környező világgal szemben egyre kritikusabb, a helyzetet egyre siralmasabbnak látó költő lett. Olyan, akinek működését a hatalom mind gyanakvóbban figyelte, publikálnom nehezebb lett, látásmódom miatt a balosság bélyegét ragasztották rám, és – mi tagadás – adtam is okot erre. Egyik kötetemet a lektorok azzal az érvvel minősítették kiadhatatlannak, hogy a „new left” szellemiségét képviselné – ha hagynák. Rám ez úgy hatott, hogy megpróbáltam a magam (és a környező világ) rossz közérzetét immár megújított eszköztárral leképezni. Naiv módon azt hittem, hogy aki netán végigolvassa válogatott verseim kötetét, ezt a hang- és szemléletváltást mindenképp észreveszi. Ha máshogy nem, hát a hazai valóság jellegzetes tüneteként, különös jelenségként értékeli az utamat. Ehhez képest ennek a válogatott kötetnek egyetlen ötsoros „kritika” képezte a teljes visszhangját. Ennek az öt sornak a szerzője pedig nem is próbálta észrevenni, hogy végül is mit közvetítenek ezek a versek, sőt egyáltalán, hogy indulásom óta mennyire megváltoztam. S mivel nem figyelt fel rá, azt a kérdést sem tette fel, hogy ez vajon miért alakult így. Már az úgynevezett „kritika” címe is rosszindulatról árulkodó, hazug állítás volt. Tudniillik azt sugallta, hogy ez a kötet semmi mást nem mutat, csupán azt, hogy milyen, amikor „a publicista verset ír”. (Magam is szoktam könyvkritikát írni, tehát tudom, hogy mielőtt az ember állít valamit, utána is nézhet, vajon igaz-e.) Ehhez képest én 1957 és 1996 között egy huncut sornyi publicisztikát sem írtam. Mellesleg nem is hagyták volna.

– Publicisztikát nem, de prózát korábban is írtál, párhuzamosan a versekkel. Előbb regényeket, majd esszét, tárcanovellát. Görgey Gábor mondta, hogy a 70-es, 80-as években az egykori Magyar Nemzet hasábjain heti rotációval négyen élesztettétek fel a háború előtt igen magas szinten művelt tárcanovella műfaját.

– Kétségkívül tagja lettem a nyolcvanas évek elején az akkori Magyar Nemzet tárcaírói négyesfogatának (Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor, Görgey Gábor mellett), de publicisztikát, mármint igazit, oda sem írtam, hiszen a feladat is az volt, hogy havonta egyszer apró, ironikus, groteszkbe hajló kis fintorokkal töltsem ki a rendelkezésre álló helyet. De a válasz helyett elkalandoztunk: az az ötsoros kinyírás, a leplezetlen bántani akarásnak ez a szabadjára engedett produktuma énrám akkor úgy hatott, mint egy főbe kólintás, egyszerűen elapadt tőle a korábban versírásra ösztökélő indulat, úgy is mondhatnám, az efölötti keserűség végképp elnémított. A vers­írás ingere azóta sem tért vissza, szépíróként regényeket írok, ezek felhalmozódott élményanyaga – abban bízom – a nemzedékem hányattatásait örökíti meg, ezért talán (na tessék, megint az illúziók és remények) mások számára is érdekesek lehetnek. Másfelől pedig – és ez a sors kései fintora – a kilencvenes évek elején belőlem valóban publicista lett.

– Nem volt ennek esetleg egzisztenciális oka is?

– De, nagyon is volt. Főképp eleinte. Az idő tájt a feleségem is, én is, munka nélküli újságírók lettünk, épp, amikor megszületett a fiam. Rászántam magam, hogy elmenjek az akkor még szabadelvű Magyar Hírlap szerkesztőségébe, és mutatóba vittem egy „szúrópróbát”. Tetszett, és azontúl hét éven át ilyeneket írtam a lap hétvégi kulturális mellékletébe. Téma, vagyis kinyomoznivaló bőven akadt: a cikkeim sikerét pedig egyebek közt az jelezte, hogy 2000-ben publicisztika kategóriában én kaptam meg a magyar Pulitzer-emlékdíjat. Azután a lap éles politikai irányváltáson ment át, új tulajdonosa szélnek eresztette a szerkesztőséget, és nekem is megüzente, az írásaimmal mostantól menjek máshová. Mentem is, bekéredzkedtem az ÉS-be, ahol már Színrebontás címmel tizenkét évig folytattam ezt a munkát, és mint ebből a könyvből (meg az előző gyűjteményeimből is) kitetszik: ebben a lapban otthonra találtam. S ha már itt tartunk, hiúságom lelepleződéseként hadd dicsekedjek el azzal, hogy eddig öt hasonló könyvem jelent meg, melyekről (és most csak azokat említem, akik sajnálatos módon már nincsenek közöttünk) érdemben írt Ágoston Vilmos, Balassa Péter, Dérczy Péter, Esterházy Péter, Kálmán C. György, Tarján Tamás. Úgy vélték, hogy ez az én sajtótörténeti nyomozómunkám, ami az évek során valósággal szenvedélyemmé vált, tényleg ér valamit, és csak látszólag szól a múltról. Valójában nagyon is mai ügyekre fókuszál, a jelenünk dolgaiban foglalok állást azzal, hogy „véletlenül” a múltnak milyen egymásra kopírozódó epizódjait veszem észre, és mit emelek ki belőlük.

– Azt hallottam, hogy a Pécsett működő Kronosz Kiadó, amely 2015 óta már hét könyvedet jelentette meg, olyasmire készül, ami mostanság szokatlan vállalkozás: tizenkét kötetből álló életműsorozatot ad ki a munkáidból, és ebben versek, drámák, hangjátékok, szatirikus karcolatok éppen úgy helyet kapnak, mint a regényeid, továbbá tetemes helyet követelnek maguknak a cikkgyűjtemények is. 

– Bevallom, engem lepett meg a legjobban, mikor erről a tervről értesültem.  Az ember régi memoárokból, írók levelezéséből tudja, álmélkodó irigységgel olvas arról, hogy azelőtt léteztek olyan legendás könyvkiadók (például a Kner, Teván, Cserépfalvi és mások), amelyek valóságos szimbiózisban működtek kedvenc íróikkal. De én ezekre a példákra mindig csak a soha újra meg nem valósuló legendákként gondoltam, eszembe se jutott, hogy velem is történhet ilyen csoda. Aztán megismertem a Kronoszt és vezetőjét, Erőss Zsoltot, és kiderült, hogy a Kronosz legalább annyira szellemi műhely, mint nyomda és kiadó.

– Életműsorozatod, úgy tudom, nemcsak azt dokumentálja majd, hogy több műfajú író vagy, de szúrópróbáid, színrebontásaid és esszéid túlnyomó többsége a múlt aktuális és kritikus hangvételű szembesítése a jelen valóságával. Ha a te írásaidat olvassa az ember, az a furcsa érzés kerülgeti, hogy ami régen történt, kísértetiesen hasonlít a jelen eseményeihez. Hogy mai világunk bizonyos alakjai, reagálásaik, beidegződéseik, politikai gyakorlatuk, sőt olykor még a szóhasználatuk is hajdani dolgokat idéz fel kísértetiesen. Az olvasó számára ez legtöbbször mellbevágó felismeréssel jár, például A falra hányt borsó kötet olvasói előtt is. Eltöprengtem azon, vajon ennek a hatásnak az eléréséhez hány ezer újságot kellett átböngészned.

– Nem számoltam – de most már „könnyű” a dolgom, mert megszűnt az úgynevezett Zárolt Anyagok Tára, ami 1989 előtt szinte lehetetlenné tette az ilyen kutatómunkát. Még egyetemistaként, szakdolgozatom írása közben tapasztaltam meg, hogy különféle bibliográfiák révén hiába van tudomásom egyes írástudókat és politikusokat kompromittáló publikációkról, hiába viszek támogató papírt például Bóka László professzoromtól arról, hogy szükséges volna megnéznem mondjuk az Egyedül Vagyunk nevű szélsőjobboldali folyóirat bizonyos számait, a könyvtárak nem adhattak ki semmi olyasmit, ami a Zárolt Anyagok Tárában volt elásva. Mellesleg utólag sem értem ezt a fajta pártállami logikát, ugyan miért óvták a lelepleződéstől azt a világot, ami ellen – állítólag – foggal-körömmel harcoltak? Más kérdés (ezt egyik regényemben már megírtam), hogy volt olyan antikvárius ismerősöm, aki (az állását kockáztatva) megszerezte nekem e lapok némelyikét, benne a pártállami kultúrpolitika egyik-másik kedvencének kompromittáló írásával, és az effélék megismerése a kutatószenvedélyem lángját csak följebb csavarta. Mindenesetre akkor, amikor már lehetett, felajzott vadászként vetettem rá magam az egyes történészek által megvetéssel kezelt régi sajtóra – és nemcsak a folyóiratokra, mert azt tapasztaltam, hogy a napisajtóból is izgalmas tények tömkelege hámozható ki, mivel az ott nyilatkozók könnyebben elszólták magukat, ennek révén pedig tetten érhetőbb volt a történések rejtett lényege is. Egy idő után már valósággal személyes ismerőseimmé, nyomravezetőimmé lettek e lapok munkatársai. Így fordulhat elő, hogy ami a jelenben történik, gyakran eszembe juttat valamit az utóbbi másfél száz év történetéből, és bizony, néha én is megdöbbenek rajta, hogy mekkora a hasonlóság, elképedek bizonyos tévedések megrögzött újrafelbukkanásán. Az effajta szembesülés – félreértések elkerülése végett – korántsem csak a jobboldalra vonatkozik, téves beidegződések, hibás reflexek bőven tarkítják a baloldal múltját is. Hadd hozzam fel példának e mostani kötet címadó opusát, ahol Henri Barbusse és Romain Rolland éles ideológiai pengeváltását próbálom megidézni a múlt század húszas éveiből: ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy talán mégis több öncélú érdekességvadászatnál, talán okulni is lehet(ne) belőle.

–  Vannak műfajok, amelyek meghatározott társadalmi rendszerekhez, berendezkedésekhez kötöttek. És ha azok a berendezkedések megváltoznak vagy végleg eltűnnek, a hozzájuk kötődő irodalmi műfajok sem művelhetők tovább. A művek persze hiteles tanúkként tovább élnek; ilyenek például a nagy területszerző hadjáratokat leíró hőseposzok vagy a lovagkort lezáró kalandregények. Az emberi természet hány évig szolgáltathat muníciót az olyan könyvek megírásához, mint például „A falra hányt borsó esete…”?

– Az az igazság, hogy a huszadik századon naptárilag már túl vagyunk, de a problémáin még korántsem. Az ügyefogyott demokrácia és a magát demokráciának álcázó diktatúra küzdelmét például a történelem máig nem tette ad acta. Újra meg újra előkerülnek rég a szemétre vetettnek képzelt lózungok, a hazalom gátlástalanul működteti a tömegszédítés legsötétebb módszereit, a demagógia ma is a „parasztvakítás” régi oskolájába jár, birtoklói kísértetiesen ugyanazt művelik, amit kompromittálódott elődeik. Az autokráciákban a szégyenérzet megint nem divat, vezetőik gátlástalanul megteszik mindazt, amiről jóhiszeműen úgy vélnénk, a világ már túl van ezen. Néha érnek olyasfajta meglepetések is, hogy szinte tátva marad tőlük a szám: a XIX. század második felében is megesett például, hogy a kormány előzőleg gazdaggá tett híveivel titokban felvásároltatta az ellenzéki sajtó egy részét, s azontúl valóságos sajtókórus üdvözölte minden megnyilatkozását. Talán az is érdekes, hogy kinél bukkantam ennek nyomára: a még hírlapíróként működő Benedek Elek (a későbbi „apó”) írta meg a lapjában, hogy a sajtót illetően milyen manőverről hall rebesgetni – nekem akkor már utána kellett járnom (még a parlamenti ülések jegyzőkönyveit is átböngésztem), hogy mi és hogyan történt, és bőven találtam az ügynek a jelennel való hasonlóságát (sajnos) megerősítő passzusokat. De hogy mondjak más, ennél közelebbi példát is (azok kedvéért, akiknél esetleg ettől esik le a tantusz), ideidézem Gömbös Gyula ama vélekedését, miszerint „elég, ha egy okos ember van az országban”. Száz szónak is egy a vége: egyrészt hasznosnak érzem ezt a munkát, másfelől meg élvezem is, de azért nem ment el a józan eszem: felkutatott történelmi leleteimből éppen az derül ki, hogy igazából nem vagyunk túl semmin. A példák sorát a végtelenségig szaporíthatnám, de tudom: változást várni ezektől az általam kikurkászott leletektől – nem több, mint illúzió.