Medvetánc

Érdemes párban olvasni a szerző memoárját – amelyben az ’56 utáni „írósztrájk” megtörésével gyakran vádolt Tűz-tánc költői antológia történetét is taglalja – és új, Kábépé című szatirikus regényét egy 1960-as évekbeli kreált baloldali veszélyről.

Régi gyanúját írta ki magából a Bitorló a skatulyában című emlékiratában: mivel 1958-ban, 18 évesen, élt a Tűz-tánc kínálta bemutatkozási lehetőséggel, kimaradt az irodalmi kánonból. Nem alaptalan aggály mellőzöttségről beszélni harminc megjelent könyv után?

A hatvanas évek második felétől, noha hivatalosan sosem mondták ki, partvonalon kívülre kerültem, 1970 és 1976 között se könyvem, se alkalmi publikációm nem jelenhetett meg, mintha szilenciumon lennék. Amikor meg végre nyilvánossághoz jutottam, munkáimról a lapok egyöntetűen hallgattak. Akkor estem ki az irodalmi köztudatból. Pechemre épp az idő tájt kezdtem rátalálni arra a hangra, látásmódra, ami igazán csak az enyém. Máig azokat az éveket nyögöm. Vagyis belőlem utólag lett igazán tűz-táncos, akkor, amikor ezért már csak megbélyegzés és kiközösítés járt.

De hogyhogy nem szorítottak ki minden tűz-táncost? Garai Gábor és Váci Mihály még Kossuth-díjat is kapott.

Aki a maga karrierjét kezdte építgetni, abból főszerkesztő, központi bizottsági tag, írószövetségi potentát lett. Én ilyesmire soha nem is vágytam, viszont a többi tűz-táncos szolidaritását jó lett volna érezni, amikor bajban voltam. Memoárom megírására az bujtott fel, hogy a Tűz-táncot illetően máig rengeteg tendenciózus hazugság, slendriánság van forgalomban, legendagyártás folyik dokumentálás helyett. Kevesen élünk már, akik tanúi voltunk a történteknek, épp ezért rászántam magam, hogy filoszként is kutatni kezdjem a témát. A napilapoktól a belügyi jelentésekig minden kapcsolódó anyagot elolvastam, könyvtárakba, levéltárakba jártam, különböző tükrökben néztem meg a történetünk alakulását. Végkövetkeztetésként elmondhatom, hogy sokféle ellentét által szabdalt irodalmi életünknek egyetlen ügyben sikerült közös álláspontra jutnia: a tűz-táncosokat kollektív bűnösökként kezeljük, nem tesszük őket egyénenként mérlegre.

Hogyan került be gimnazistaként ebbe az ultrabalos csoportba?

Publikációs viszketegségben szenvedő diák költőként épp az idő tájt jártam az Élet és Irodalom szerkesztőségében, amikor ezt az antológiát szervezték. Először csak arról volt szó, hogy fiatal szerzők műveit gyűjtik össze. Mondták, adjak verseket. Adtam. De azt már csak a kész kötetben láttam, hogy például a József Attiláról szóló négyrészes költeményem két középső szakaszát kihagyták.

Összeveszett velük?

A legfiatalabb voltam, nem vettek komolyan, de én is elkövettem valamit, ami utólag hibának bizonyult. Aznap, amikor megjelent a Tűz-tánc, otthon nekiveselkedtem, és Szűztánc címmel paródiát írtam az antológiáról. Az előszótól kezdve mindent és mindenkit karikíroztam, este pedig a tűz-táncosok összejövetelén felolvastam. Volt, aki szívből röhögött, mert tudta, hogy paródiát csak jelzésértékű dologról lehet írni, és volt, aki nekem támadt: ahelyett, hogy megtisztelve érezném magam, gúnyt űzök a társaimból. Váci Mihály egy életre vérig sértődött, Garai Gábor viszont fanyar humorral tudomásul vette a fricskát. Mindenesetre sokaknál ab ovo elástam magam, a következő években mégis homlokomon hordtam annak bélyegét, hogy ott voltam a tűz-táncosok között, akik kollektíve bűnösök, támogatták a Kádár-rendszert, helyeselték a diktatúrát. Ehhez képest én még KISZ-tag se voltam, és soha nem környékeztek meg, hogy beléptessenek a pártba. Nyilván világos lehetett, hogy aki ideológiailag ennyire fegyelmezetlen, az jobb, ha kívülről kritizál, és nem belülről bomlaszt.

Az önnel járatott medvetánc hívta elő Kábépé című, új regényét? Ebben egy apparatcsik elhiteti az Öreg becenevű vezetővel, hogy nőne a népszerűsége, ha politikája jobbra tolódna, aminek indoklásául központilag kellene baloldali veszélyt kreálni.

Ez az első olyan regényem, amely nem a saját életemről, megélt keserveimről szól. Még mellékfiguraként sem szerepelek benne. Viszont úgy vélem, elég alaposan ismerem az 1950-es, 1960-as éveket, ezek légkörét, rekvizitumait, mások által még nem ábrázolt szituációit. A regény egyik ihletője Radnóti Sándor A keserű belügyi romantika című, 1988-as esszéje volt. Közhelyeket porlasztott szét, más megvilágításba helyezte a történések hátterét, a bennük részt vevő figurák motivációját. Amikor belefogtam a Kábépé írásába, egyszerre magától értetődő lett, hogy ebben a szellemben közelítek a szereplőimhez. Csak a sablonosan gondolkodó esnék abba a tévhitbe, hogy a belügyesek kivétel nélkül primitív, lelki konfliktusok nélküli sötét gazemberek voltak; köztük is akadtak, akik őszintén hittek az eszmében, meghasonlottak önmagukkal, vívódva vetettek be visszataszító módszereket, illetve fokoztak le embereket puszta eszközökké.

Élő modellek is formálták némelyik figurát?

Azt hiszem, rá lehet ismerni néhány politikai szereplőre, de a baloldali veszélyt előállító balekok és karrieristák között is akad olyan, akit egy ismerősömről mintáztam. Katz Simon modellje átmenetileg melós volt az értelmiségicsemeték között, és ettől szerzett tekintélyt előttünk. Ő hozott embereket a rendezvényekre, röpcédulát készített, plakátot ragasztott. Mint ifjú költő gyakran járt föl hozzám, tanácsokat kért, hogy hol publikálja a verseit, és rendben vannak-e a rímek. Meghatott, hogy épp hozzám fordul. „Pártfogoltam” később egy irodalmi lapnál helyezkedett el, és tíz évig, ahányszor találkoztunk a szerkesztőségben, ahol én szerzőként szorongtam egy-egy írásomért, büszkén a szemembe nézve, fölényes élvezettel közölte, hogy nem adta le a szóban forgó verset, novellát. Később Szőnyei Tamás Titkos írás című könyvéből értesültem róla, hogy ez a fickó beszervezett III/III-as ügynök volt, s ahányszor nálam járt, megírta rólam a jelentését. Ez az emlék ihletett meg, csak a kerettörténethez kellett használnom a fantáziámat. Gondoltam, én, akit máig balosként könyvelnek el, megmutatom, hogy képes vagyok röhögni ennek az oldalnak a komikus ostobaságain is.

Mostanában melyik oldalon áll?

Már soha nem is leszek más, mint baloldali, amennyiben ez az elesettek, elnyomottak iránti szolidaritást jelenti. De rést ütött a világképemen, hogy miközben a funkcionárius- és pártarisztokrácia nagy lábon élt, a melósoknak egyre kevesebb jutott a javakból. Ezt a fajta „baloldaliságot” az előző rendszer kultúrpolitikája nem tolerálta, az elvek könyvkiadóknál, lapoknál ülő végrehajtói még kevésbé tűrték meg. Magam mára abszolút szkeptikus lettem. Végül is 2010 előtt sem volt jó, de azóta még szörnyűbb.

Sok műfajú író, verseskötetei után tárcákkal, kritikákkal, történelmi és irodalmi oknyomozásokkal, például a Színrebontás-sorozattal, valamint tizenhárom regénnyel is bizonyított. Mit gondol, hogyan fogja méltatni az irodalomtörténet ötven év múlva?

Leginkább sehogy. De kiegyeznék azzal, ha a verseim közül például az 1968-ban írt Átmeneti himnuszra emlékeznének, és elismernék, hogy két-három regényemben talán sikerült olyan időszakok, főképp a hazai ötvenes-hatvanas évek krónikásává lennem, amikről más írók így nem beszéltek. Ha a Szigorúan bizalmas történet, a Tévelygések kora, a Barátságszédelgő, A negyvenesek pavilonja és a Voltomiglan című regényeim ötven év múlva is olvasókra találnak, egyetlen szavam se lehet a sorsom ellen.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA