HVG, 2023/27. szám, 2023. július 5.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA – NÁDASDY ÁDÁM

Nincsenek könnyű és nehéz, primitív vagy fennkölt nyelvek, állapítja meg a professzor, akinek gyors egymásutánban két kötete, a Milyen nyelv az angol? és a Szmoking és bermuda is megjelent.



– A nyelvészetet általában száraz tudománynak gondolják. Hogy tudott szórakoztató könyvet összeállítani az 1990 óta megjelent lingvisztikai cikkeiből, előadásaiból?

Nagyon kell szeretni azt, amivel foglalkozik az ember. Példaként szolgált Péter Rózsa kamaszkoromban olvasott, Játék a végtelennel című szórakoztató matematikakönyve. Komoly dolgokról tudományos alapon beszélt, de azt játékossággal eladhatóvá tette. Vagyis léteznek könyvek, amelyek emészthető formában, anekdotákkal fűszerezve adnak elő nehéz elméleteket. Komoly tanári gyakorlatom alatt megtanultam, mi az, amit le lehet nyomni a hallgatók torkán.

– Az egyetemen alakult ki a nyelvtudomány iránti érdeklődése, amikor iráni szakra is beiratkozott, hogy Telegdi Zsigmonddal hosszasabban beszélgethessen a témáról?

Akkor én már végeztem angol és olasz szakon. Mind a kettőn elsősorban az irodalomra helyezték a hangsúlyt, és a nyelvészeti képzésemmel nem voltam megelégedve. Olyan professzort kerestem, aki a modern szemléletet is ismeri. Többen említették, hogy Telegdi professzor, aki még a történeti nyelvészeti iskolán nevelkedett, ezt a modernet is jól közvetíti. Így iratkoztam be hozzá, és mivel ő szigorúan véve iráni nyelvészetet tanított, gondoltam, legyen az. Ha asztalos lett volna, akkor beálltam volna inasnak a műhelyébe.

– Jól értem, hogy a történeti nyelvészet és az új megközelítés úgy aránylik egymáshoz, mint a történész munkája a szociológuséhoz?

Igen, a történeti nyelvészet a XX. században szép eredményeket ért el, mondjuk a magyar nyelvről bebizonyította, hogy finnugor eredetű és az uráli nyelvek közé tartozik. De a csecsemő, amikor az anyanyelvét tanulja, nem fér hozzá nyelvészeti információkhoz, vagyis az ő nyelvtudását így nem magyarázom meg. Bizonygathatom annak történeti okait, hogy a víz szóhoz magas magánhangzójú toldalékok kapcsolódnak (vizet), míg a híd szóhoz mélyek (hidat), de Józsikának nem fogja ezt mondani a mamája. Józsika mégis tudja. Ezt hallja, és magában elraktározza. Szép, érdekes a történeti nyelvészet. Akár a régészet. Szívesen olvassuk, hogy amit a szenespincénknek gondoltunk, az eredetileg egy bazilika altemploma volt. Attól az még szenespince, és a szociológust az érdekli, hogy mit tartok benne.

– Eldőlt már az ókori görögök óta folyó vita, hogy az anyanyelv formálja a gondolkodásunkat, vagy fordítva?

Ezt nem lehet pontosan eldönteni. Valószínűleg tudománytalan az elképzelés, hogy hamarabb vannak meg a gondolatok, mint a szó. A kisgyerek azon töpreng, hogy jó lenne egy pohár narancslevet kapni, de nem tudja még elmondani. Egye meg a fene, legyint, akkor megtanulok beszélni. Lehet, hogy fordítva van. Elkezdi próbálgatni egymás mellé rakni a szavakat, és ezáltal a gondolkodása egyre kimunkáltabb lesz. Ma inkább azt szokás mondani, hogy absztrakt értelemben a nyelvek mind egyformák, ahogy az állatok is, mert a szőrösnek és a pikkelyesnek is oxigénre van szüksége. Az emberi csecsemő bármelyik nyelvet megtanulja, ha a szüleitől elragadják, és más országba viszik. Tehát nem a nyelvtudás öröklődik, csak az a képesség, hogy a környezetünk nyelvét megtanuljuk. Ebből arra következtetünk, hogy a gondolkodás is mindenütt egyforma. Persze látványosabb ennek a ma uralkodó elméletnek az ellentéte, miszerint az anyanyelvhez idomul az ember gondolkodása, mintha volna magyar, német vagy angol gondolkodás. Ez nem így van.

– Mit gondol azokról kritikákról, hogy nyelvművelés-ellenesek a nézetei?

Olyasmi ez, mintha a folklórban azon vitáznánk, hogy helyes-e fekete ruhában gyászolni. Mifelénk igen, de vannak kultúrák, ahol fehérben gyászolnak, és ott nagy megütközést keltene, ha feketében menne valaki a temetésre. Szét kell választani a nyelvet és a nyelvhasználatot, ez utóbbit nagyrészt a közmegegyezés szerinti illemszabályok határozzák meg. A jó magyartanár nyilván megtanítja, hogy a művelt nyelvhasználat azt mondja: mi nem értjük, nem pedig azt, mi nem ércsük. A nyelvész azonban csak a vállát vonogatja, mert azt látja, hogy a magyar anyanyelvűek egyik része így, a másik része úgy beszél. Az, hogy nekik egymásról kölcsönös lesújtó véleményük van, az egyikről azt mondják, hogy bunkó, a másikról, hogy sznob, az a szociolingvisztika körébe tartozik.

– Nem néz ferde szemmel azokra, akik suk-sükölnek, megcserélik a nák-nék személyragot?

Ha az ember tudományosan foglalkozik valamivel, akkor nincsenek értékítéletei. Emlékműveken olvassuk a hősi halál kifejezést, és tragédiák is szólnak erről. Az orvosi egyetemen azonban nagyon nevetséges volna, ha azzal állna elő a professzor, hogy a mai előadásomon a hősi halállal fogok foglalkozni. Ez nem azt jelenti, hogy ő lenézi vagy nem fogadja el azt a fogalmat, csak az éppen nem oda tartozik. A gyerekeimtől én is mindig megkívántam az elegáns nyelvhasználatot. De konzervatív polgári nevelésben részesültem, aminek alapelve, hogy ahány ház, annyi szokás, mindenki csinálja azt, ami neki megfelel. Ha hallok valami átlagostól eltérő nyelvhasználatot, inkább izgalommal csodálkozom rá, hogy jé, ő ezt így mondja?

– Mitől vált az angol szinte elődök nélkül világnyelvvé? Egy időben talán a latin lehetett ilyesmi.

A latin a Római Birodalomban, a császárság idején a hadviselés és a kereskedelem közvetítő szerepe miatt Lisszabontól Triesztig mindenhol kölcsönösen érthető volt. Az 1000-es évek tájára annyira különböztek a belőle kialakult nyelvek, hogy a latint már iskolában kellett tanítani, de a műveltek körében akkor is nemzetközi volt. Eközben Európától délre, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Keleten egészen Indonéziáig, mindenhol, ahol az iszlám kultúra volt, minden művelt ember arabul beszélt. A Dar es-Salaam városnév arabul azt jelenti, hogy a béke kapuja. Ugyanígy a Távol-Keleten Vietnámban, Malajziában, Indonéziában, Japánban mind a mai napig sokan kínaiul tudnak egymással érintkezni. Kétségtelen azonban, hogy az angol talán a globalizáció miatt jókor lépett színre. A második világháború nyertes hatalmai közül kettő, a nagy gyarmatbirodalommal rendelkező Anglia és az USA angol nyelvű ország volt. Hirtelen összeállt a kép, hogy legyen ez a lingua franca, azaz a közvetítő nyelv, olyan, amit azok is használnak, akiknek a származásuk vagy a lakóhelyük miatt nincs közük hozzá.

– Talán az is közrejátszott ebben, hogy „könnyű nyelv” hírében áll?

Nincsenek nehéz meg könnyű nyelvek, ahogy primitív és fennkölt nyelvek sincsenek. Az viszont igaz, hogy létezik relatív nehézség, azaz bizonyos anyanyelvűek számára bizonyos nyelvet megtanulni lehet nehezebb vagy könnyebb. Az olasznak könnyebb a spanyol, a csehnek az orosz, a németnek a holland, mert ezek hasonlítanak egymásra. Annak számára könnyűnek tűnhet az angol, aki azt gondolja, hogy a nyelvtan lelke a szótanban, a bőséges ragozásban rejlik, mint a magyar nyelv esetében. Ilyesmiből valóban kevés van az angolban, viszont bosszút áll azzal, hogy a nyelvtana elsősorban a szórendben nyilvánul meg, és a mondatszerkezet húsba vágó, könnyű félreértésbe bonyolódni miatta. Aztán ott van a kérdés és tagadás, hogy a do segédigét mikor és hogyan kell használni. Az igeidők rendszere is rettentő csiszolt és bonyolult, a legtöbb európai nyelvben nincs ilyen finomság. Az angol nyelvről szóló könyvecskémben igyekeztem ezeken a buktatókon közérthetően átsegíteni az olvasót.

– Hány nyelvet jó tudnia egy nyelvészprofesszornak?

Minél többet. A magyart, angolt, németet, olaszt elég jól tudom, franciául is beszélek vidáman, de hibásan, kicsit lengyelül. Olvasva sok nyelvből megértek mondatokat, például perzsául, jiddisül, ami a német zsidós változata. A spanyol sem nagy kunszt, ha az ember jól tud olaszul, és a szöveget látva még a portugállal és a románnal is elboldogulok. Mint amikor a képzett zenész majdnem minden hangszert képes megszólaltatni. Ha nem is jól és szépen, de legalább tudja, melyik végén kell belefújni.