HVG, 2023/27. szám, 2023. július 5.
MÁTRAHÁZI ZSUZSA – NÁDASDY ÁDÁM
Hordtam az irhámat címmel szórakoztató és bölcs életképeket felsorakoztató kötetet állított össze a nyelvész, műfordító, költő, akit édesanyja németül ringatott, mégis magyar anyanyelvű lett, és akit kilencévesen lepett meg az első szerelem.
— A könyv kiemelt mondata, amit a családjában tanult: „Az ember ne legyen külföldi, az ember mindenütt otthon van, és ahol nincs, oda nem kell menni.” Érvényes ez Londonban, ahová évek óta „ingázik”, vagyis kétlaki életet él?
Ott annyira vegyes a város, hogy a külföldi, foreigner szót nem is nagyon használják. Van turista, de én az nem vagyok. Arrafelé is élem a mindennapjaimat, ahogy Budapesten is. Legfeljebb azt lehet mondani rólam, hogy international background, de ez is elég erőltetett. A párom pszichiátrián dolgozik, ahol az orvosi kar tele van Liu meg Steingruber doktorokkal, és sok kiváló olasz szakemberrel. Az éttermi kiszolgálók nagyrészt külföldiek. Az ember elcsodálkozik, ha a pincér kifogástalanul beszél angolul. Velem senki sem érezteti, hogy kívülálló lennék, hiszen nagyon jól tudok angolul.
— Nincs akcentusa?
Meg szokták kérdezni, hogy hová valósi vagyok. Néha arra tippelnek, hogy skót lehetek vagy ír. Ott ugyanis az angolt általában nagyon skótosan és íresen beszélik, de néhányan megpróbálnak angol angolul beszélni, és az hallatszik. Oda próbálnak engem rakni, vagy Dél-Afrikába, ahol a kulturált angolul beszélők igyekeznek a brit normához igazodni.
— Nemcsak a történelem miatt tapasztalta meg a családja, hogy muszáj mindenhol otthon lenni, hanem eleve országhatárokon átnyúló sok ága-boga volt a famíliának. Egyáltalán, német vagy magyar az anyanyelve?
Magyar, de anyám okosan németül ringatott bennünket, mondván, a gyerekek az utcán meg az iskolában úgyis megtanulnak magyarul. Ő Prágában született, csehországi osztrák volt, a velünk szintén németül beszélő anyja, a nagymama pedig olasz, de az Adrián született. A másik ágon elmagyarosodott svábok a felmenőim. Apám is jól tudott németül, de azt nyelvórán tanulta.
— Nem csúfolták a társai, amiért szinte tőlük tanult meg magyarul?
Nem. A gyerek hat–tíz éves kor előtt könnyedén, anyanyelveként tanulja meg annak az országnak a nyelvét, ahol él. Az okos magyar emigránsok azt csinálják, hogy otthon magyarul beszélnek a gyerekkel, aki a fogadó állam nyelvét percek alatt jobban fogja tudni, mint a szülei, és akcentusa sem lesz. Míg a felnőtteké megmarad, kivéve, ha parodista adottságuk van.
— Mint írja, kilencévesen jött el az első nagy szerelem. Ki is volt az ara?
Az angol nyelv. De már magánóvodába is egy bizonyos Ida nénihez jártam, aki úgymond tanított a gyerekeknek angolt is. Azért küldött oda nagymama, aki ezeket a családi oktatási ügyeket intézte, mert tudta, hogy Ida néni megbízható úri hölgy. Tanuljon a gyerek angolt, gondolta, baj nem lehet belőle. A mi, sok nyelven beszélő családunkban senki sem tudott angolul. Feltűnt nekem és nekik is, hogy az angol valamennyire hasonlít a némethez. Kérdezték tőlem a felnőttek, hogy hogyan van angolul a zöld. Mondtam: „grín”. Valamelyikük folytatta: hát a sötétzöld? Állítólag rávágtam, hogy „sitít grín”. Ösztönösen észrevettem, hogy a német grünből úgy lesz grín, hogy a magánhangzót i-re cserélem. Így képeztem a „sötét”-ből is egy „angol” szót. Később, kilencévesen a barátom ötlete nyomán jártunk angolra egy szomszéd nénihez. Ott nem sokat tanultunk, de kaland volt. Az angol akkor egzotikusnak számított, távolinak, ismeretlen tájnak, mintha most görögül vagy arabul tanulnék. Sarkkutatónak éreztem magam. Ebből lett az életre szóló „szerelem”.
— Újabb nyelvi leleménnyel szolgál a mostani kötet címében: Hordtam az irhámat. Ezt a szókapcsolatot inkább dühös felszólításként szoktuk használni: „Hordd el az irhádat!” Az ön változata azt jelenti, hogy viseltem az irhámat?
Kicsit kicsavartam a szólást, mintha azt mondanám valakinek, légy szíves, mozgasd a füled botját. Arra utalok, hogy jártam egyik helyről a másikra, folyton mozogtam. Sokszor költöztem életem során, ez általában örvendetes volt, mert jobb, szebb vagy megfelelőbb lakást kaptam, de hát amikor elváltam, szinte elölről kellett kezdeni. Most Londonban megint szedhetjük a sátorfánkat, mert eladják azt a kis lakást, amit eddig béreltünk.
— Mondhatjuk memoárnak az időutazásnak is tekinthető kötetet? Bepillanthatunk egy nagypolgári család „ostrom utáni” életébe, mert a felszabadulás szót ki nem ejtették volna. Láthatjuk, mennyire befolyásolja egy kisgyerek szocializációját a társadalmi környezet, és azt is, hogy a rendszer elleni tiltakozásul kezdett Karádi Katalin dalaiért rajongani.
A szövegei és a stílusa lehangoltságot, reménytelenséget sugall, egy csomó száma arról szól, hogy megette az egészet a fene. A szocialista propaganda viszont rettenetes optimizmust sulykolt. Emiatt a barátaimmal szívesen használtuk jelzőként a „fáradt” szót. Például: „Bementünk egy fáradt vendéglőbe.” Ez sokszor csak azt jelentette, hogy normális volt az a hely, és nem jellemezte az a kényszeredett jókedvűség, amit a KISZ-táborban kellett mutatni. Ilyen értelemben Karádi érdekesen fáradt és enervált, vagyis vonzó volt a szemünkben. Kicsit valóban memoár helyett van ez a könyv, mert azt én nem tudnék és nem is akarok írni. Naplót se vezettem soha. Mostanában számos kortársam adja közre az emlékeit, és ezek értékes dolgok. Ehelyett én olyan írásaimat gyűjtöttem össze, amelyek arról szólnak, amit eddig láttam, megéltem.
— Most is vállalja azt az 1997-es véleményét, miszerint nem kell a hatalmon lévőket bukásuk esetére börtönnel fenyegetni, mivel ha csak becsapták a népet, az nem büntetőjogi kategória?
Csak az angol–amerikai olvasmányaimra, tanulmányaimra tudok hagyatkozni. Náluk a jogállamiság néha fontosabb, mint amit mi erkölcsnek nevezünk. Ők nehezen állítják bármiről, hogy ez azért már disznóság. Ha a bíróság kimondta valakiről, hogy ártatlan, akkor az ártatlan. Ezt hívják jognak, amikor nem az erkölcsi ítéletem számít. Ők azt tartják, hogy a levitézlett vezetőket csak akkor szabad felelősségre vonni, ha nagyon-nagyon muszáj. Önmagában az, hogy uralkodott, nem elég. Mindig minden hatalom megrongálja az embert, a lelkét. Vagyis soha nem ártatlan, aki a magas tisztséget gyakorolja. Ez a baj most Magyarországon is. Az arab országokban soha nem hagyják az előző vezetőt csendben elmenni a fenébe. Meg kell ölni, száműzni, börtönbe zárni. Ez nem jó, hiszen azért sem adja át a hatalmát az illető, mert retteg, mi lesz vele utána. Úgy gondolom, inkább hagyjuk futni, és jöjjön a következő, különben az is attól fog félni, hogy bosszút állnak rajta.
— Máig dacol március 15-én a NER-es pillantásokkal, amikor csak azért is felveszi a kokárdát?
Bocsásson meg, hát nekem akarják megmondani, hogy mi a kokárda? Na, ne már! Orbán Viktor még a világon nem volt, amikor én már kokárdát tűztem ki, mert a félig olasz, félig osztrák nagymama ránk szólt: Tessék hordani a kokárda!
— Hogy fogadják az emberek Londonban, amikor megtudják, hogy magyar?
Sajnálkozva néznek az emberre. „Igen? Magyar? És mondja, nagyon nehéz ott maguknak?” Hát, mondom, de a kávé nagyon finom. Mit mondjak? Tényleg nem olyan nehéz, mint amikor nagyon nehéz volt. A kinti megváltozott fogadtatásunk oka a Fidesz és főleg Orbán Viktor kötekedő fellépése. Az emberek nem értik, mi van itt, miért csinálják, vagy mit akarnak. Valójában én se nagyon értem. Az oroszbarátságot nézik nagy ijedelemmel. Gondolom, Orbán Viktor fontoskodik, és azt szeretné, hogy az ő hangja minél messzebbre elhallatsszon. Hallatszik is, csak nem nagyon szép. Nem válik hasznára Magyarországnak.
— A MOME-n tartott diplomaosztó beszédében elmondta, hogy egyszer rakodómunkás volt, és ott megtanulta: dobozolni emelt fővel kell, parancsolni pedig alázattal.
Az ottani hallgatók közül sokan majd gyárigazgatók, stúdióvezetők lesznek, jó nevű belsőépítészek, autótervező dizájnerek. Útravalót akartam adni nekik, mert szerintem attól kevésbé félnek, hogy nem lesznek sikeresek, mint attól, hogy felelős pozícióba kerülnek. Az jobban kikezdi az embert, ha rosszul csinálja. Tanácsoltam, ha jól hasznosul a diplomájuk, akkor szíveskedjenek támogatni a kezdőket vagy azokat, akik nem olyan sikeresek.
— Ön legutóbb azzal segített, hogy Vilma lányával együtt műsorvezetői feladatot vállalt Fischer Ádámnak a CEU-n a Magyar Helsinki Bizottság javára rendezett jótékonysági koncertjén. Beváltotta a hangverseny a hozzá fűzött reményeket?
Remek vegyes műsor volt, kiváló komolyzenészekkel (Fischer Ádám zongorázott!), és szép számú közönséggel. A Helsinki szervezőcsapata szerint kétmillió forint gyűlt össze. Örülök, mert sokra tartom a jogvédő munkájukat.