Jelen, 2021. május 30.
NÁDASDY ÁDÁM
Hozzászólás Révész Sándor cikkéhez
Révész Sándor szenvedélyes cikkének („A hejesírás hejtelensége avagy a szarnyaló galamb”) indulata rokonszenves, mondanivalójával alapjában egyetértek. Mégis – mivel nyelvész vagyok – hadd pontosítsak egy-két dolgot.
Révésznek teljesen igaza van, amikor leszögezi: „A helyesírás és helyes beszéd társadalmi távolságképző eszköz.” Valóban így van, sőt mondjuk ki: ezek a dolgok éppen erre valók – ugyanúgy, mint az illemszabályok, az alkalomhoz illő öltözködés, sőt általában a műveltség. A helyesírás és helyes beszéd: illemszabályok. És ahogy az öltözködés szabályai nagyot lazultak az utóbbi évtizedekben (gyerekkoromban felnőtt férfi nem járt városi utcán rövid nadrágban, nyári hőségben sem), a nyelvhelyesség szabályai is sokat lazultak. Ezt lehet jó vagy rossz szemmel nézni, de azt tudni kell: ezeknek az előírásoknak (tehát például mi jobb: „egyelőre” vagy „egyenlőre”, „könyörgök” vagy „könyörgöm”) nyelvtudományos alapjuk nincs, a választás alapja egyszerűen konvenció.
A helyesség kérdése eleve csak akkor merülhet föl, ha a nyelvközösség valamire kétféle formát használ, s a műveltek az egyiket stigmatizálják, nemkívánatosnak („nem kívánatosnak”?) minősítik. A stigmatizációnak nyelvészeti alapja nincs, hiszen fordítva is alakulhatott volna, lehetne ma a „nem tudom, föl-e hozták” a nem-stigmatizált forma, és a „nem tudom, fölhozták-e” a stigmatizált. Nyelvészetileg nem lehet egyebet mondani, mint hogy mindkettő egy-egy szabályt követ (csak más szabályt), és mindkettőt széles körben használják magyar anyanyelvűek.
Ez a példa azonban nem helyesírási probléma, hiszen a „nem tudom, föl-e hozták” helyesírási szempontból kifogástalanul van leírva, ha ezt akarom leírni. Révész némely példája ilyen (ami/amely, suksük), ami nem jó, mert egybemossa a helyesírást a nyelvhelyességgel. Az írás feladata annyi, hogy megjelenítse, amit mondok (vagy mondanék, ha hangosan tenném). Meg lehet kívánni – ha olyan társadalmi-kulturális helyzetben írok –, hogy betartsam az Akadémia szabályait, ahogy más illemszabályokat is. Tehát írjam azt, hogy „helyes papagáj” és ne azt, hogy „hejes papagály” – privát körben persze írhatom, ahogy háziköntösben is fogadhatom a jóbarátaimat. Ám vigyázat: ha azt írom: „mi ezt nem értsük”, abban nincs helyesírási hiba – itt arról van szó, hogy az „ért” igét olyan szabály szerint ragoztam, ami nem felel meg a művelt normának (suksükölés, ami stigmatizálva van). Az „értsük” helyesírási szempontból kifogástalan (lásd pl. „azt akarta, hogy értsük”), csak itt a használata norma-alatti. Ha viszont azt írom: „mi ezt nem ércsük”, abban helyesírási hiba van, mert az „ért” igének ilyen alakja a helyesírás szerint nincs.
A helyesírás – főleg a szavak szintjén – sok hagyományos, illogikus dolgot tartalmaz. Ez a legtöbb nyelvben így van, amely hosszabb írásos történetre tekint vissza. A magyarban ilyen az „ly”, tehát „folyó” (= fojó, ami a szabályosan várható írás volna, lásd „tojó”), de számos más szót sem a betűk szokásos hangértéke szerint írunk le: mindjárt (= mingyárt), joghurt (= jokhurt vagy jokurt), állomás (= álomás), óvónő (= ovónő), watt (= vatt), egyesült (= eggyesült), Celsius (= celziusz) stb. Ezekről nem tudok mást mondani, mint hogy aki műveltnek akar látszani, tanulja meg, ahogy a gimnazista Révész Sándor megtanulta. Ugyanakkor mélyen egyetértek a felnőtt Révész Sándorral, hogy ha valaki ezt nem tudja vagy nem akarja megtanulni, azt nem szabad megbélyegezni, kinevetni vagy megszégyeníteni, mert az olyan, mintha valakit megbélyegeznék azért, mert valamilyen vallású vagy fajú, vagy mert migránsként érkezett az országba. Ez bizony embertelen, sőt erkölcstelen dolog.
Vannak aztán a helyesírásnak ugyancsak hagyományos, de önmagukban logikus részei, például hogy a „londoni” kisbetűs, de a „New York-i” nagybetűs és kötőjeles. Ezt a szabályzat elmagyarázza, elvei világosak. Csak hát – ahogy Révész mondja – „attól, hogy valami logikus, még nem biztos, hogy értelmes”. A szabályzat sok pontja fölösleges pedantériának érződik, még ha meg is van a logikája. Az én körömbeli (művelt!) emberek ezt a szabálytípust nem érzik szigorúan betartandónak, tehát simán írunk „newyorki barátom”-at, meg „dunaparti lakás”-t – míg az előző típusban nem szoktunk eltérni a helyesírástól (folyó, mindjárt, joghurt, állomás stb.). Különösen lazán kezeljük a hétköznapi írásban az egybeírás-különírás kérdését, talán mert itt tér el a legjobban a szabályzat a spontán nyelvérzéktől, és az ember szívesebben támaszkodik a saját intuíciójára. Én például egybe szoktam írni a „nyitvatart, bérbead” igéket, ugyanúgy, mint az igekötőseket: visszatart, odaad – miközben a szabályzat azt az elvet követi, hogy írjuk külön az igei alaptagú, jelölt határozós alakulatokat. A terminológia ijesztően hangzik, de megmagyarázom: igei alaptagú, mert a „nyitva tart, bérbe ad” fő eleme (alaptagja) az ige: „tart, ad”; az előtte álló szó, a „nyit+va, bér+be” határozó pedig jelölve van toldalékkal (-va, -be). A szabályzat filozófiája, hogy ezek világosan különüljenek el az igekötős igéktől, bármennyire is nem különülnek el nyelvileg. Vagyis egy jórészt nyelven kívüli, logikus, bár laikus szemmel nézve öncélú okoskodást érvényesít.
Ámde jön a probléma: egy másik elv szerint, ha jelentésváltozás van, akkor a dolgot egybeírjuk (hidegkonyha kontra hideg konyha), ami rendben van; no de mekkora legyen a jelentésváltozás? Ezt én is sokszor fáradt vagyok mérlegelni: vajon „jól esik” vagy „jólesik” (az ügyes korcsolyázó jól esik, nem üti meg magát)? Cserben hagy vagy cserbenhagy? Én ezeket egybe szoktam írni, nekem úgy természetes, mint ahogy nekem egy szó a növényvédőszer meg az összekötőhíd (a szabályzat külön akarja). Ráadásul maga a szabályzat tartalmaz kivételeket, amiket a kialakult szokással indokol: „mérőműszer, bevásárlóközpont” (pedig, mint be is vallja, a saját logikája szerint ezeket külön kellene írni). Szóval sokszor a szabályzatkészítőknek mást sugallt a kialakult szokása, mint nekem – ezért is nem érzem kötelezőnek, hogy kövessem őket. A helyesírási szabályzat nem jogszabály, mint a KRESZ, hanem az Akadémia ajánlása, tehát be nem tartásáért senkit sem lehet felelősségre vonni vagy szabálysértésért megbírságolni.
Révész indulatát jórészt az is fűti, hogy helyesírás és nyelvhelyesség címén sokan basáskodni akarnak az emberen. Ezt nehezen tűröm én is. A gépemen a nyelvi ellenőrző program figyelmeztet, hogy „hgoy” helyett „hogy”-ot írjak. Köszönöm. De azt is jelzi, hogy őszerinte a „fölmegy” helyett „felmegy”-et kéne írnom. Mi köze ennek a nyelvhelyességhez (és pláne a helyesíráshoz)? Minden kézikönyv és szótár (ideértve az Akadémia helyesírási szabályzatát) egyenértékűnek, a művelt használatba tartozónak mondja a „föl” alakot. Sajnos az ellenőrző program készítői itt a saját ízlésüket, hogy ne mondjam: előítéletüket kódolták bele a gépbe. Ráadásul minden jó stiliszta elmondja, hogy ahol csak lehet, használjuk inkább az „ö”-s változatot (föl, fölösleges, tejföl, szög, gyönge stb.), mert a magyarban eluralkodik a sok „e” hang.
Egy könyvemben ezt írtam: „tabula rasa (letörült tábla)”. A kiadó korrektora kijavította volna „letörölt táblá”-ra, ha nem tiltakozom, és nem tolom az orra alá a szabályzatot, melyben az áll: „töröl vagy törül”. Lehet, hogy neki jobban tetszik a „töröl”, de ne nyúljon az én nyelvhasználatomhoz, ha az beletartozik a művelt normába mint alternatíva. Ugyanő egyébként igen hasznosan kijavított néhány igazi hibát, amit köszönettel vettem, hiszen ez a dolga; de sajnos a korrektorok nehezen állják meg, hogy a feladatuknál maradjanak, és bele akarnak avatkozni a nyelvhasználatomba. Én például használom a „médiák” (= sajtó, rádió stb.) kifejezést, amit minduntalan ki akarnak javítani a „média” alakra, ami nevetséges, mert én tudok eléggé külföldiül ahhoz, hogy tudjam: számos idegen többes számú szót használunk a magyarban többesbe téve, pl. fóliá+k (latin folia ’levelek’), keksz+ek (angol cakes ’sütemények’), nem is beszélve a kedves régi Alpesekről.
Egy másik történetem még szebb. Sajtó alá rendeztem Katona József Bánk bánját, és párhuzamos mai fordítással láttam el, melyben a szokatlan szavak, alakok megfelelőjeként a ma használatosakat adtam meg (cinterem = temető, fazékok = fazekuk stb.). Katona alig ismeri az ikes igét, őnála Gertrudis királyné azt mondja: „leereszkedek hozzád”. Ezt nem akartam a mai szövegben másképp adni, hiszen az úgy tűnne, mintha Katonát kijavítanám. Ugyanazt írtam tehát: „leereszkedek hozzád”. És lásd: a korrektornak már lendült a keze, és kijavította „leereszkedem”-re. Csakhogy én se ma léptem le a falvédőről: a lap aljára odakészítettem egy lábjegyzetet, melyben elmondtam, miért tartom meg a nem-ikes alakot. A korrektor a lap aljára érve felocsúdott és visszavonta a javítását. Nos, Révésszel együtt kérdezem: amíg azt hitte, hogy csak úgy magamtól írtam, hogy „leereszkedek”, honnan vette a bátorságot, hogy kijavítsa a nyelvhasználatomat? Hiszen az olyan, mintha az arcképembe beleretusálna. Sajnos sok korrektor, lektor, szöveggondozó nem mérlegel, nem nézi azt sem, hogy ki a szerző (mondjuk idős nyelvészprofesszor, aki nyilván tudatosan használja ezt vagy azt az alakot) – nem, ő javít, legyalul, uniformizál. Emberek, ne hagyjátok!
Persze sokan egyenesen azt kívánják, hogy mások beleretusáljanak a nyelvi (vagy akár a fotós) arcképükbe – ahogy beülnek a fodrászhoz, behunyják a szemüket, aztán csináljon, amit jónak lát. Megértem ezt is. Van sok ember, aki nem tud vagy nem akar törődni ilyen külalaki dolgokkal, és rábízza a korrektorra (ám szóljon bele nyelvhasználati kérdésekbe is), hogy „tegye rendbe” a szöveget. Persze, helyes, ha van ilyen szakember és igénybe lehet venni professzionális segítségét – de hátrébb az agarakkal: ha én ezt kifejezetten nem kérem, akkor ne csinálják a szövegemmel.
Utóirat: cikkemben az előbb használtam a „jóbarátaimat” alakot, amit én mindig így, egybeírva használok, mert így is mondom ki. Nézzük meg, kedves olvasó, hogy úgy hagyta-e a Jelen korrektora, avagy a szabályzatot rám kényszerítve, szétválasztotta két szóba.