Üzenet a Népszabadság érzékenyebb munkatársainak

Még nem felejtettem el Rényi Péter Nem babra megy a játék című cikkét (Népszabadság, 1982. december 11.), amely arról szólt, hogy Konrád György ellenzékiségét „az imperialista központok” busás ösztöndíjakkal fizetik meg.

Mutatis mutandis, most Bächer Iván kutat Esterházy Péter zsebében (Népszabadság, 1995. december 30.). Úgy látszik, ennek a típusú populista inszinuációnak a Népszabadságnál töretlen a hagyománya. Bächer érzéketlen írása mindenesetre arról tanúskodik, hogy háborognak a Népszabadság érzékenyebb munkatársai.

Velük ellentétben úgy gondolom, hogy Esterházy mindaddig jogosan írja le a Népszabadságban, hogy utálja a Népszabadságot, amíg a Népszabadság érzékenyebb munkatársai nem értékelik végre a saját lapjukban a saját múltjukat. Nem magyarázni a bizonyítványt, nem bocsánatot kérni. Nyilvánosan tanúságot tenni arról, hogy miként hazudtak, ferdítettek, csúsztattak és inszinuáltak reggel, délben, este, és álmukban, éjszaka. Tanulságos történet lenne.

A történet erkölcsi tanulságai elsősorban nem Konrádnak és nem Esterházynak lennének fontosak, hanem nekik, minden érzékeny munkatársnak külön, személyesen. E tanúságtétel hiányában saját maguk előtt sem lehet sok hitele annak, hogy ők most demokraták.

Esterházy nem azért írhatja meg a Népszabadságban, hogy utálja a Népszabadságot, mintha a Népszabadság szerkesztői valóban olyan mazochisták, figyelmetlenek vagy nagyvonalúak lennének, mint ahogyan Bächer Iván véli, hanem azért, mert sajtószabadság van, ám ebben a Népszabadságnak nincsen érdeme, Konrádnak vagy Esterházynak viszont elévülhetetlen az érdeme. Amíg el nem mondják nekünk a saját történetüket, amíg ezt a történetet meg nem vitatjuk egymás között, addig legfeljebb a saját rossz lelkiismeretük háboroghat.

Jómagam nem azért nem beszéltem ez ideig arról, hogy mennyire utálom a Népszabadság múltját, mintha fátylat akartam volna borítani e múltra, nem lehet, hanem azért, mert bíztam a józan emberi értelemben, melyet az utolsó leheletemig változásra késznek fogok tartani. Bächer Iván populista inszinuációja arról győz meg, hogy most már nemcsak a Népszabadság múltját, de a jelenét kell utálnom, a csökönyös öncsalást, arányérzékének hagyományos hiányát.

Itt most akkor leírom, hogy a Népszabadságnak sok évtizeden át nem azért voltam hűséges olvasója, hogy megtudjam, mi történt, hanem azért, hogy tudjam, mit kell a hazugoknak hivatalosan hazudniuk arról, ami történt.

Nádas Péter