Népszabadság, 1995. december 23.
NÁDAS PÉTER
Egyszer elutaztunk Hiddensee szigetére. Egyszer átmentünk a város keleti felébe. Egy kimerítő vacsora után egyszer hosszú sétát tettünk, bementünk mindenféle éjszakai lokálba, valakit, valamit keresett, teljesen hiába. Egyszer, mielőtt a ködtől csöpögő Neuschwansteinbe értünk, átutaztunk Weilheimen is. ezen az esőtől és koromtól ázott ronda bányászvároson. Másnap még mindig volt kedvünk utazni, ez egyszer Linderhofnál sem álltunk meg, hanem tovább, át a határon, míg a csodás Plansee-t el nem értük. Itt egyszerre nagyon hideg lett, Garmisch-Partenkirchenben megálltunk, vettünk nekem puha pulóvert, meleg kabátot. Egyszer Hamburgba utaztam, ahol találkoztunk többször is. Egyszer sokáig kellett vámom rá, s a következő alkalommal megint csak sokáig. A mondatoknak egyszer azt kéne megtartani, ami nem ismételhető.
Egyszer a Paris Barban találkoztunk. Ez volt az első találkozás. Egyszer a Bambergi Lovasban. Egyszer Gombosszegre kellett volna eljönnie, ebből azonban nem lett semmi. Egyszer megegyeztünk, hogy a következő alkalommal Velencében találkozunk, ezt azonban ő felejtette el vagy el akarta felejteni. Egyszer reggel kimentünk Reinbekbe, este meg vissza. Mikor már estébe hajlott a meleg délután, egyszer bécsi utcákon őgyelegtünk. Egyszer egy szűk utcácskában, közvetlenül a szállodánk előtt, egy harmadik emeleti ablakból kihajolva, hirtelen a keresztnevemen szólított egy feltűnően szép nő. A kicsi utca egyetlen egyszer visszhangozta így a nevem. Mindig egyszer van az egyetlen egy.
Egyszer a Négy Évszakban vacsoráztunk és reggeliztünk Münchenben. Másodszor az egyszer nincsen. Frankfurtban egyszer inkább csak távolról figyeltük egymást, mindketten óvatosan szemmel tartottuk a másikat. Évek múltán, mikor egyszer már mindez megtörtént, még egyszer megismételtük a frankfurti rituálét. Egyszer az egyik felolvasásomon az első sorban ült, és kifejezetten élvezte, hogy neki még egy ilyen szerzője is van. Egyszer New Yorkból hívott késő este. Egyszer én hívtam fel Straelenből őt. Egyszer egy szállodai szobában, hogy jövök-e. Egyszer valahol Stralsund közelében ugrott ki egy bűzlő pecsenyésnél, s miközben nagysebesen hajtottunk tovább Berlin felé, fél kézzel tépte és gyűrte a szájába, pillanatok alatt felfalt egy fél sült tyúkot. Egyszer gyanútlanul látogatóba mentem, s váratlanul ott állt előttem. Olykor tényleg mélységes zavarba hoztuk egymást, az ember ilyenkor éppen csak őrzi az arcvonásait. Egyszer látnom kellett, amint a fájdalom és a harag az ajkát megreszketteti.
Mikor megmutatták a szobáinkat, és hosszú, bő, selymesen fénylő kabátjában, elegánsan viseltes kalapjával úgy állt ott a fehér vaságy és a fehér mosdó között ebben a szállodának átkeresztelt szakszervezeti üdülőben, mint valami idegen elem, mikor kissé ijedt kérdéseinkre tolakvóan sértett válasz érkezett, miszerint itt tényleg nincsen meleg víz, tényleg nincsen fürdőszoba és tényleg nem fűtenek és tényleg nem is fognak, akkor láttam az arcán, hogy hiába a valamennyire közös nyelv, hiába a hasonló gesztusok, ebben az állandóan sértett, örömtelen, idegen világban nem érezheti otthon önmagát. Mikor a szemét lehunyta, mikor az erős tavaszi fénynek átadta az arcát, mikor könyökünkön támaszkodva hevertünk a jegesen hideg parti homokban és langyos szél fújt a tenger felől, a terveiről mesélt nekem, arról, hogy a jövőt miként képzeli, amivel nem ragadott meg nagyon. Amikor néztem szép homlokát, inkább jelenidejű kínjai törtek át. Amikor kérdezte, hogy itt van-e valahol a ház, amelyben akkoriban laktam, s vajon boldog voltam-e, éppen a ház előtt mentünk el, amelyben rövid időre ugyan, tényleg otthonra találtam, de az ember a boldogságról inkább nem beszél. Mikor egyik éjszakai lokálból a másikba mentünk, lassan megértettem, hogy ezzel a tehetetlen és görcsös kereséssel nem a véletlent hívja ki, hanem a végzetet. Mikor megérkeztünk végre, a hegyek örök ködökbe burkolództak, magány pergett a sziklafalakról, egyenletesen és nyugodalmasan. Mintha tudta volna, hol lehet megtalálni a ködből a kijáratot, addig vezetett, amíg a jóisten a fénylő napsugárral csupaszra nem vetkeztette a havas csúcsokat.
Nádas Péter