Népszabadság, 1995. március 22.
NÁDAS PÉTER
A Fritz 1974. januári, és az Egy szomorújáték 1994. februári bemutatója között húsz év telt el. Pina Bausch e húsz év alatt közel harminc, egész estét betöltő művet mutatott be a wuppertali Táncszínház együttesével, s ezt követően aztán a világ számtalan nagyvárosában, vendégjátékokon. Az együttes évente átlagosan hetven előadást tart, ebből harmincat a városban, mely otthont ad neki, és költségvetését részben városi, részben tartományi eszközökből biztosítja, negyvenet pedig vendégjátékokon, melyek bevétele teljes egészében a várost illeti. A Táncszínház még csak nem is egy épület. Önálló telefonszámuk nincs. Van egy próbatermük, s a wuppertali Operában, illetve a Schauspielhausban lépnek föl.
A tavalyi évad végén, májusban és júniusban, Pina Bausch együttese tizenegy művet mutatott be az elmúlt húsz év munkáiból. Ezen a retrospektíven öt előadásukat láthattam. Két, egymást követő estén a Kékszakállú majd néhány nap múltán a Two cigarettes in the dark, a Szegfűk és a Palermo, Palermo című műveket. Az előadásokról jegyzeteket készítettem. Mivel azonban nem egyszerűen színházról van szó, hanem táncszínházról, s minden bizonnyal a korszak legjelentősebb táncművészéről, talán nincsen olyan szöveg, mely kellőképpen szerény lehetne, vagy legalábbis ne tolakodna sután a tánc elé.
Two cigarettes in the dark
Raimund Hoghe három hónapos próba után azt jegyzi fel a naplójába, hogy Pina Bausch még mindig szeretne egy kicsit tovább keresni. Másfél héttel a premier előtt nincsen még befejezett darab, csupán fragmentumok, töredékek, első kis jelenethalmazok, címszavak hosszú sora, amelyek viszont nincsenek belefűzve még semmiféle összefüggésbe. Különböző lehetőségeket próbál az egyes részek összefűzésére, s olyan átmeneteket teremt, amelyek valamilyen formához vezethetik. Gyakran még az is eldöntetlen, hogy milyen zene legyen. Így aztán bizonyos jelenetek olykor klasszikus zenével, máskor „sweetheart-dallamokkal” mennek. Csak látni, mi változik meg tőle — mondja Pina Bausch, miközben ismét kísérletet tesz, hogy különböző elemeket valamivel összefűzzön. A legkülönbözőbb variációkon megy át, hogy aztán a színpadon gyorsan elvesse mindazt, amit előre kikombinált. „Ez itt nem stimmel” — állapítja meg egy sikertelen kísérlete közben, és ismét rápillant arra a három asztalra, amelyeken jegyzeteit kiterítette, tovább keres. „Hiszen még úton vagyok.”
Ez a darab nem is több, nem is más, mint olyan jelenetek füzére, melyeknek nincsen egymáshoz közük, illetve ha van, akkor az esetleges.
S ezzel aztán részvétlenül és mély részvéttel, hihetetlen szomorúsággal és minduntalan felcsillanó humorral, a nagy liberális társadalmak egyik legismertebb és legkínosabb nyavalyáját állítja elibénk a színpadra. A személyek végzetes elszigeteltségét, a hierarchikus tagolódás és a kapcsolatok értelmes rendjének hiányát, a világ megmagyarázhatatlanságát, a dolgok és a jelenségek egyediségének rettenetes súlyát és megkerülhetetlenségét, a megnyilvánulások szépségét, felelősségét, hatástalanságát és értelmetlenségét. Ebben a darabban mindenki és mindig valami olyasmit csinál, amit a másik nem csinál, s még ő sem csinált soha, és nem is fog csinálni. Ebben a darabban az első pillanat uralkodik. A sehonnan sehová vezető úton vagyunk. És semmi más nincsen, mint ami van. Ebben a darabban a táncosok gesztusai nem válaszolnak egymásnak, és még önmaguknak sem válaszolnak, s ezért nincsenek visszatérések, nem ismétlődik semmi sem.
Egy olyan világban vagyunk, amelyben csupán az a törvény működik, miszerint semmiféle szabályosság nem felfedezhető. Akkor meg a múlt miért lenne érdekes. Félő, hogy nem csak a következő pillanat nem belátható, de valamiként fölfüggesztették a jövőt is. Nincs jövő. Ősi szorongás fogja el az embert egy ilyen jelenben, holott minden nagyon gusztusos, mulatságos, minden felettébb szórakoztató, ízléses, minden kiérlelt, minden mélyen hiteles, minden átélt és érdekes. Ebben a világban természetesen nincsen történet. Nincsen végzet és nincsen sorsa senkinek, s ezért aztán vég sincsen. Ha pedig nem tudjuk, hogy mi mivel végződhetik, akkor nem tudhatjuk, hogy hová is tegyük azt, ami azért van. Ez az utolsó kapaszkodó: a még látható.
A kis individualitások
Mindazonáltal a darabnak mégis van egy szándékolatlan vezérfonala; pillanatra rakódik a pillanat. Két emberi lényen tapad meg a visszatérésekre, ismétlődésekre, szabályosságokra kiéhezett tekintet. Az egyik Jan Minarik, a másik Julie Shanahan. Minarik az alattomos erőszakot, Shanahan az őrületet engedi szabadon ezen az estén. Egyik sem a szerep szerintit, hiszen Pina Bausch színházában nincsenek szerepek, amelyekbe bele lehetne bújni vagy le lehetne vetni. A táncosok a saját őrületüket, a saját erőszakosságukat engedik látni és megérinteni. Minariknak nincsen olyan megnyilvánulása, mely ne súrolná az erőszakot, s ez vagy mások ellen, vagy önmaga ellen, avagy éppen tárgyak ellen irányul. Akárha ő irányítaná ezt az erőszakos világot. Mintha ennek az egész erőszakos játéknak ő lenne a szervezője, mestere. Egy olyan játékot irányítana, amelytől minden még kiszámíthatatlanabbá válhatik. Julie Shanahan viszont teljesen beszámíthatatlan.
Ebben a darabban mindenki, minden pillanatban valami olyasmit művel, aminek az értelme nem felfejthető. Ebben a világban senkinek nincsen teljes, kifejlett személyisége, s ezért önálló, összefüggő, önmaga és mások által logikusan követhető sorsa sem, hanem csak individuális megnyilvánulásai. Ez a világ a kis individualizmusok káosza. Ebben a világban az őrület és az erőszak logikája működik, de az egyik individuális tudattartalom nem kapcsolódik a másik individuális tudattartalomhoz, s ezért egyetlen kollektív tartalmuk, hogy nem kapcsolhatók egymáshoz.
A kis individualitások egymás számára nem értelmezhetők. A kis individualitások legfeljebb szépek önmagukban és önmaguknak. A kis individualitásoknak nincsen egymáshoz közük. A kis individualitásoknak nincsen közös történetük. Miként a pulzárok a csillagos égen, felvillannak és kihunynak. Más szabályosság vagy rendszeresség ebben a világban nem megfigyelhető.
A mozgássérültek nagy processziója
A kaotikus világ egyetlen értelmezhető eleme Peter Pabst díszlete. Három óriási üvegtárlóval veszi körül a játékteret. Mintha egy múzeum rovartani osztályán lennénk. Az egyik tárlóban a víz, a másikban a sivatag, a harmadikban az őserdő a díszlet. Az élő világ halott imitáció. Látunk a díszletben három díszletet, s ezekben a díszletekben, illetve ezen díszletek között történik pillanatról pillanatra valami olyasmi a táncosokkal, aminek ugyan van belső hitele, ereje, szépsége, hatalma, ám se az egyik a másik vonatkozásában, se önmagában nem értelmezhető. A próbanapló tanúsága szerint Pina Bausch címszavakat dolgozott ki.
„Mikor mondja az ember, hogy szar? Mondatok, amelyben előfordul az Isten. Ezt a szót használni: anya. Valamit a hassal csinálni. Egy kis szerencse. Teaching somebody. Valaki elveszett. Gyerekjáték. Karmok. A saját fejedet hajítsd el. Szoríts nekem. Egy bohócmozdulat. Valamit keringőre. Hintáztatás. Felölteni egy mozdulatot. Az optimista. Ok és okozat. Megmérni a saját testeden. Egyetlen kézzel simogatni. Ütni a test tagjaival. Lökni önmagunkat. Valami tönkrement.”
Mozdulatok, érzések, jelenségek, melyek a végtelenségig részletezhetők. Ezen az estén Pina Bausch az elemeire szétomlott világot táncolja el. Egy olyan világot, amelyet se idő, se tér, se emberi akarat, se törvény, szabály, eszme, szándék, óhaj nem szervez többé egybe. Az őrület és az erőszak legfeljebb minduntalan visszatér, miként a szél.
És akkor mégis történik valami egészen rejtélyes ebben a természetire már csupán emlékeztető, múzeumi díszletekkel lehatárolt puszta térben. A táncosoktól elveszik a lábukat.
Valahol a színfalak mögött vették el. Lökni önmagunkat, így kell a színtérre ismét kitáncolniuk. Földre kerültek; lótuszülésben ülnek, rendesen, párosan, egymás kezét fogva csusszannak és huppannak ki a két tárló, az őserdő és a sivatag között. Átlósan kelnek át a színpadon, valószínűleg a vizet akarják elérni. Ahhoz azonban, hogy elérhessék, két lépcsőfokon kéne fölmenniük, s a medencére nyíló ajtót is ki kéne nyitniok. Ültében föl is pattog, ugrál az első pár; aztán a második, a harmadik, egymás hátára hágva. S mivel az elsők nem tudják ültükben kinyitni az ajtót, mert hiába igyekeznek, nem érik föl a kilincset, a következők nyomása alatt hol fölkenődnek a falra, hol lecsurognak a falról, s így tovább, a többiek. Nincs megállás. Lábuk nélkül kell tovább táncolniok. Páronként csurognak le a falról, s megy tovább a precesszió. Most a rivaldával párhuzamosan kelnek át a színpadon. Csosszanás, huppanás. Haláltáncot látunk, ez világos, egy olyan halálról, mely nem rémisztő, részvétet se kelt azok iránt, akiknek el kell pusztulniuk, hiszen nem volt közük se egymáshoz, senkihez, semmihez.
Mire az első pár átér a rivaldán és eléri a színpad fehér falát, a lábafosztottak tánca immár olyan feltartóztathatatlan, olyan ritmusos és orgiasztikus, hogy lesz, ami lesz, de látjuk, hogy ennek a precessziónak bizony a falon kell majd végződnie. Egy szép napon arra ébredtem, hogy szörnyű féreggé változtam át. És ekkor a csoda megtörténik, tényleg rovarok lesznek a táncosokból. A gravitációval dacolva, valamennyire felmásznak még a falra is, majd egyenként visszahullanak. A haldokló rovarok halma. Hulltukban sem tehetnek mást, egymásban kell megkapaszkodniok. Az orgiasztikus erőtől hajtva, tagjaikkal immár egymásba fonódva, akadva, huppannak és csosszannak tovább a földön. Még egymás akadályaként is feltartóztathatatlanok.
Immár érdektelen, teljesen mindegy, hogy merre mennek. Mennek. Mintha csak az lenne érdekes, hogy menjenek. Két egymáson átfűzött láb, két egymásba kapaszkodó, egymásnak idegen kar viszi, löki, hintáztatja, csusszantja előre az összesimuló, eggyé vált, idegen törzseket. Keresnek, nem találnak kijáratot.
Nádas Péter
Nádas Péter hétfőn olvasta fel írását a Goethe Intézetben a táncosnő tiszteletére rendezett esten, a teljes szöveg a Holmi áprilisi számában fog megjelenni.