Stíluselemzés

Amikor a demokrácia jóvoltából titkos tervek kerülnek napvilágra, mindenki zsigerekig ható izgalmat érez. Ha azt állítottad magadról, hogy nyílt lapokkal játszol, akkor most lássuk a kártyáidat. Vagy egy másik hasonlattal élve: mindenki tudja, hogy nemcsak a színpadon, hanem a színfalak mögött is játék folyik, ám a demokráciák játékszabálya szerint mégis minden politikai áramlatnak és erőnek el kell hitetnie magáról, hogy nem folytat ilyen játékokat, mert a titkos játékok a demokratikus szisztémák kötelező nyíltságát hozhatják veszélybe; a saját jól felfogott érdekükben, minden pillanatban késznek kell lenniük, hogy kártyáikat megmutassák vagy betekintést engedjenek a színfalak mögé.

Amikor a titkos játékok dokumentumai napvilágra kerülnek, akkor a demokráciák politikai öntudata megerősödik. A titok lelepleződése igazolja a szisztéma egészséges működését, az átláthatóság elemi szükségességét, nem beszélve arról, hogy ezeknek a titkos dokumentumoknak a szellemi színvonala és a stílusa, visszamenőleg is biztosítja a nyílt játék szellemi előnyét és igazolja stiláris fölényét. A titkos iratok így aztán éppen annyira izgalmasak, amennyire a demokráciát veszélyeztetik, de olvasmánynak halálosan unalmasak.

A Magyar Rádió átalakításáról készített tervezet sem kivétel. Izgatottan vártam, hogy olvashassam a leleplezett titok dokumentumát, s amikor végre a kezembe került, alig vártam, hogy ásító unalmának a végére érjek. Amikor végre a végére értem, megrántottam a vállamat. Végül is húsz éven át nem hallgattam magyar rádiót, s ettől még nem voltam tájékozatlanabb, mint amilyen most vagyok. Televíziós készülékem pedig egyáltalán nem volt. Legfeljebb most se lesz, rádiót se hallgatok, és nem publikálok se itt, se ott.

A dolog persze nem ilyen egyszerű. Diktatúrában indokolt a polgári vállrándítás, hiszen olyan terepet vagy olyan tárgyat kell keresnem, amelyet a diktatúra éber figyelme elkerült, s ezért viszonylagos nyugalomban munkálkodhatok. A diktatúrából, ha az ember valamilyen statisztikai véletlen folytán éppen életben marad, akkor nem csak ki lehet, hanem egyenesen ki kell vonulnia, s ha nem feledkezik meg erről a viszonylagosságról, akkor még az erkölcsi önbecsülését is viszonylag sikeresen megőrizheti. Olyan demokrácia azonban nehezen elképzelhető, amelyből az emberek a vállukat vonogatva tömegesen kivonulnak, hogy valamilyen viszonylagosan elfogadható tárgyat keressenek a tevékenységükhöz, mert akkor ez már nem demokrácia. Aki a demokráciából vonul ki, nagyon könnyen diktatúrában találja magát, még akkor is, ha nem szavazott rá. Jó, de akkor mit tegyek?

Hivatásom szabálya szerint az utolsó leheletemig elemezzek és kommentáljak halálos unalmat árasztó titkos dokumentumokat? S vajon egy idő után tudok-e újat mondani olyan tárgyakról, amelyek éppen attól ennyire unalmasak, mert nincsen egyetlen ép mondatuk? És ha valamely erkölcsi parancsnak engedelmeskedve mégis legyőzném halálos unalmamat, legyőzném azt a kellemetlen beidegződöttségemet, hogy undorral hátat fordítsak egy ilyen nyilvánossá tett titoknak, s úgy döntenék, hogy mégis beszélek, akkor kinek is beszélek? Azoknak, akik a színfalak mögött a titkos dokumentumokat készítik? Vagy azoknak, akik éppen azért viszik az ilyen titkos dokumentumokat a nyilvánosság elé, mert féltik a demokráciát? Azoknak az igazán keveseknek papoljak a demokratikus minimumról, akik diktatúrát óhajtanak? Vagy azon hiszékenyekkel próbáljam megértetni, hogy a demokráciának nincsen reformja, akik valamilyen nehezen tisztázható hegemóniának vagy tekintélyuralmi elvnek a segítségével óhajtanák megreformálni a magyar demokráciát? Netán azoknak a tisztábban látó kormánypárti férfiaknak, akik ebben a nehezen követhető reformkisérletben a diktatórikus szándék praktikus térnyerését látják?

Miközben olvastam ezt a titkos dokumentumot, egyszer csak azon kaptam magam, hogy elképzelem azokat a tisztes nőket és derék férfiakat, akik elkészítették. Ha a mondatok hibásak, ha stilisztikailag nem értékelhetők, akkor ez még messze nem jelenti azt, hogy ne állna mögöttük élő és lélegző személy. Jelentheti az ellenkezőjét: az élő és lélegző személy éppen azért tüntetné el mentalitásának valamennyi vonását, s ezzel szándéka szerint valamennyi árulkodó stílusjegyét, hogy személye teljes homályban maradjon, s így aztán nem is tud leírni mást, mint hibás mondatot. Ennek a dokumentumnak már az első mondatát olyannyira megterheli a titkossága, hogy a súly alatt szükségszerűen összerogy. Nem csak grammatikailag, nemcsak stilárisan. Oly tisztázatlan benne a point de vue, magyarán a beszélő személye, helyzete, nézőpontja, szemlélete, hogy aztán már szinte lehetetlen vagy nagyon nehéz a további mondatok elolvasása. Szó szerint nem idézném ezt a mondatot, mert csak kivételes esetekben idézek olyan mondatot, amely mások ízlését sértheti.

Arról van benne szó, hogy nem megnevezett személyek, egy megadott időponttól kezdve, olyan műsorrendet és szervezeti rendet alakítottak ki a Magyar Rádióban, amely jogellenes. Egy ilyen titkos mondatot elvileg csak egy olyan személy fogalmazhatna meg egy működő demokráciában, aki nem a rádió elnöke, nem a rádió alelnöke, és még csak nem is a főszerkesztője vagy munkatársa, mert ha az lenne, s természetesen törvénytisztelő ember lenne, akkor észlelve a jogellenességet, előbb a főszerkesztőjéhez, a főszerkesztőnek az alelnökéhez, az alelnöknek pedig az elnökéhez kellett volna fordulnia, s ha ez az utóbbi még akkor se orvosolta volna az immár feltárt jogellenességet, akkor az ügyészséghez, hogy találjon a bíróság jogorvoslatot. A mondatban szereplő időmeghatározás azt is kizárná, hogy a mondatot ugyanazon rádió hivatalában lévő alelnöke írja le, ahol magát a jogellenességet elkövették, illetve egy ilyen mondattól azonnal el kéne határolnia magát, ha egy véletlen folytán a nyilvánosságra kerülne, hiszen a megadott időpontban ő maga volt a rádió alelnöke, s így neki is azok közé kell tartoznia, akiket jogellenességgel vádolnak; illetve ha nem tudott róla, akkor súlyos mulasztást követett el.

Természetesen annak a lehetőségét se szeretném kizárni, hogy egy ilyen titkos mondatnak a szerzője valójában a jogtisztelő alelnök legyen, aki jogtisztelő munkatársainak meghitt körében fogalmazta meg titokban ezt a mondatát. Ilyesmi akkor fordulhat elő egy rendes demokráciában, amikor megháborodik az elnök, egyszerűen nem lehet vele szót érteni, s ezt az alelnök a saját gyengesége miatt csak megkésve észleli. Ilyenkor az alelnöknek vagy nyilvánosságra kell hoznia ezt a titkos mondatát, vagy titokban az ügyészségre kell vele elsietnie. Olyan eset azonban nem létezik a demokráciában, hogy az alelnök októberben leírja ezt a mondatot, januárban meglepetésként éri, amikor nyilvánosságra kerül, s közben még az ügyészségre se vitte el.

De még annak a lehetőségét se szeretném kizárni, hogy a jogellenességet észlelő alelnök tulajdonképpen a botrányt szeretné elkerülni, s ezért nem az ügyészséghez fordul, és nem lép a nyilvánosság elé se, hanem fölkeresi a kormányfőt. Akkor azonban fölösleges lenne, hogy az első mondat után még más mondatokat is leírjon, mert egy demokratikusan megválasztott kormány elnöke nem szívesen látna az asztalán egy olyan átalakítási tervet, amely nem a felügyelete alatt álló intézmény elnökétől, hanem alelnökétől származik. Szigorú szavakkal rendreutasítaná az ilyen alelnököt, ám hangsúlyozná, hogy bejelentését komolyan veszi. Magához kéretné az intézmény elnökét, aztán belátása szerint döntene. Ha új kinevezésekre kerülne sor, akkor mindenképpen ejtené a régi alelnököt, hiszen aki egyszer megsértette a szabályokat, az máskor is megsértheti.

Így képzelegtem unalmamban az utolsó mondatig. S amikor már tényleg nem volt semmi reményem, akkor ismét megakadt a szemem a titkos irat dátumán. Budapest, 1992 október. Miért éppen október? S ha egyszer október, akkor melyik napon? Egy ilyen terjedelmes iratot még akkor se lehet egyetlen napon elkészíteni, ha szerzőinek nem titokban kell dolgozniok. Akkor készítették volna, amikor látták, hogy a hatpárti tárgyalások nem vezetnek semmire? De októberben mi értelme volt egy ilyen tervezetet elkészíteni, ha egyszer június óta ők is úgy tudták, hogy a működésüket szabályozó törvényt az Országgyűlésnek november végéig meg kell alkotnia? Vagy ne tudták volna, hogy az 1974-es minisztertanácsi határozat, miszerint a rádiónak és a televíziónak a kormány felügyelete alatt kéne állnia, valójában alkotmányellenes? S ha mondjuk augusztusban bármily jogellenességet észlelek, mi értelme lenne, hogy szeptemberben ne a kormányfőhöz és ne az ügyészségre menjek, hanem októberben egy olyan működési szabályzatot készítsek el és novemberben egy olyan kormánynak terjesszem elő, amely decembertől már nem rendelkezik az általam alelnökként vezetett intézmény felügyeleti jogával? Netán az alelnök már októberben tudta volna, hogy ezt a törvényt még januárban se fogják tető alá hozni a különben igencsak igyekvő tárgyaló felek?

A kérdés még a stíluselemzés tárgyához tartozik. A válasz már nem.

Nádas Péter