Népszabadság, 1991. december 24.
NÁDAS PÉTER – RICHARD SWARTZ
— Szeretnék visszatérni a prágai éveidhez. Tegnap meglehetősen sokat tudtam meg arról, hogy miként szakadtál el a családodtól, miként oldódtak el a kötődéseid. Valamennyit beszéltél arról is, hogy mit csináltál Prágában. De mi történhetett ott veled, ami aztán az egész későbbi pályafutásodnak ilyen egyenes irányt szabott?
— Már, hogy ne tudtam volna többé Európának ettől a felétől elszakadni?
— Holott kísérletet tettél ilyesmire, amikor megpróbáltál Párizsban letelepedni.
— Félő, hogy csak egyszerű laposságokkal tudok erre a kérdésre válaszolni. Hogy mit fedeztem volna föl Prágában? Bizonyára csupa olyasmit, amit Svédországban is fölfedezhettem volna. Egy olyan életet, amely éppen a lehetőségek korlátozottsága miatt, nem olyan korlátozott, mint amilyennek Svédországban láttam. Egy olyan életet, amely csupaszabb, ám a legjobb esetekben éppen ezért bensőségesebb, és talán szellemibb. Ez mindenképpen felfedezés volt, vagy inkább olyasmi, ami hatott az érzékeimre. Persze mindebbe bele kell számítanunk a pozíciómat, amely a luxus pozíciója volt. Bármikor kiléphettem, vonatra szánhattam, hazamehettem.
— Ami a beállítottságodnak nagyonis megfelelt.
— A tagadó és a kívülálló ember pozíciójának valóban megfelelt. Ha élesbe megy, ha kedvezőbb meglapulni, ha túl kényessé válik a helyzetem, akkor lehetőségem legyen egy oldalajtón elhagyni a színpadot. Ma ezt meggondolkodtatóbbnak látom, mint ahogyan akkoriban láttam. Ma szigorúbb vagyok.
— Miként értelmezhető a szigorúságod?
— A pozíció kényelmét értelmezem. Kitérhettem a felelőssége elől. Egy olyan felelősség elől, amelyet akkoriban túl általánosan és külsődlegesen fogtam fel, amelyet azonban ma másként értelmezek; fölöttébb konkrét felelősségként azért, hogy mi történik a saját életemben. Ezt a felelősséget függesztettem föl a választott pozíciómmal. És nem csak a saját életemet illető felelősséget, hanem a mások életét illetőn legalább ennyire. Mint nyugati ember, ha szabad így mondanom…
— Szabad így mondanod, de gyűlölni fogom ezt a kifejezést.
— Fogd föl provokációnak. Tehát, mint nyugati ember, kapós lettem és népszerű. Nem csak többet engedhettem meg magamnak, mint mások, hanem egyszerűen jobbak voltak az életfeltételeim. És nem csupán a materiális feltételekről beszélek. Például csaknem automatikusan magasabb-rendűnek tekintették a véleményemet; ami nem volt indokolt. És erősebb erotikus vonzást gyakoroltam az ottani emberekre, mint amilyet otthon, hiszen idegen maradtam. Nem pusztán egy idegen, hanem egy idegen, aki nyugatról érkezett. Ez nagyon kényelmes volt és nagyon csábító. Még akkor is, ha némiképpen zavaros lett tőle az erotikus játék. Nem mindig tudtam pontosan, hogy valójában mit akarnak tőlem ezek az asszonyok. Az énemet, az útlevelemet, a személyiségemet? Vagy valamilyen ismeretlen lehetőséget fedeztek föl bennem? Természetesen azt hittem, hogy megfelelő mennyiségű intelligenciával rendelkezem, és képes vagyok követni ezeknek a hozzám közelálló embereknek az indítékait. Hittem abban, hogy meg tudom állapítani, érdeklődésük mennyiben vonatkozik rám, és mennyiben vonatkozik arra, amit másságként reprezentálok. De hogyan lehetne rendesen szétválasztani, ha egyszer azok az emberek, akik szeretetet vagy érdeklődést mutatnak irántam, talán maguk se tudják, hogy a hozzám fűződő viszonyukban hol lehetnek a határok? Ez aztán idővel egy kicsit bizalmatlanná tett. Előbb velük szemben lettem bizalmatlan, később azonban inkább önmagammal. Mit teszek, mint csinálok én itt? Mások gondját, szenvedését élvezem? Olyan emberekét, akiknek az életében nem veszek részt, és nem is tudok? És ha így teszek, akkor nem erkölcstelen-e, nem tisztességtelen-e az ilyen viselkedés? Ugyanakkor a tökéletes meghittség állapotában éltem, úgy éreztem, akárha semmi baj nem történhetne velem. Semmi nem volt égető vagy sürgős. Mintha az időmet szüntették volna meg, s ez kezdetben szép volt. A napok hasonlítottak egymásra, és meglehetősen szépek voltak az eseményei. Ez volt benne a megnyugtató. Ennek az időszaknak a végén azonban meg kellett értenem, hogy egy olyan garatban vagyok, mely gyöngéden magába emészt; a felelőtlenség narkotikus állapotába kerültem. S amit kezdetben úgy fogtam fel, mint valami gyógyírt minden bajomra, mint valamit, ami megnyugatott, végül kellemetlenné tette az életet. Az ismerős alapszituációm, ami azt jelenti, hogy meg kell mentenem magam; különben tönkre megyek.
— Tegnap azt mondtad, hogy játékkal mentetted magad. Most meg mivel? Amiről most beszélsz, azok inkább morális természetű dolgok, míg a korábbiaknak inkább egzisztenciális karakterük volt. Milyen eszközökhöz folyamodtál, mivel és hogyan mentetted ki magad ebből a garatból?
— Siralmasan. Prágában várakozásokat ébresztettem egy asszonyban. Ebben az életkorban megtörténik az ilyesmi, huszonhat éves voltam. A szerepek adottak, a nő, aki azon van, és a férfi, aki nem veszi egészen komolyan a dolgot, vagy éppen csalárdkodik. És aztán nem lesz semmi az egészből. Legfeljebb könnyek hullanak. Normális körülmények között ez a játék része a normáknak. Csakhogy ebben az esetben, ez nem így volt. S amikor észrevettem, hogy nem így van, már elkéstem. Sokáig, még később is sokáig szenvedtem attól, hogy morálisan nem tudtam megfelelni a helyzetnek. Amikor láttam, hogy ez az asszony és a családja… Mert a családja is erőszakoskodott, valóságosan, ezt kell mondanom, mert így volt; amikor tehát láttam, hogy sarokba vagyok szorítva, akkor félbeszakítottam a tanulmányaimat, és egyszerűen hazautaztam. De ezt a hazatérést nem csak ez az asszony kényszerítette ki, ez csupán fontos része volt a jóval szélesebb és komplexebb, kényszerítő egésznek; ez adta hozzá az emberi indítékot.
— Ha Svédországban kerültél volna hasonló szituációba, akkor is morális vereségként értékelted volna ezt a megoldást? Vagy akkor nem foglalkoztál volna ennyit a morállal?
— Nem. Éppen ezt mondom. Ott nem foghattam volna fel morális vereségként. Ez egy olyan vereség volt, amely Svédországban nem lehetett volna ugyanilyen; ott ugyanis két olyan személy játékának kellett volna maradnia, akik azonos feltételek között élnek, ugyanabban a világban.
— Na igen, de a szociális feszültségek lehetősége ott sem kizárható.
— Rendben, lehetséges, hogy túlrajzolom ezt a szituációt. Mégis ez hívta fel először a figyelmemet arra, hogy ezek a különbségek a két világ között, nem csak materiális és intellektuális természetűek, hanem sokkal mélyebbre eresztik le a gyökereiket, egészen a legbensőségesebb emberi rétegekbe, le a moralitás fundamentumába. Vagy olyan érthetetlen lenne?
— Érthető, nagyon is érthető. Azért vágok ilyen buta képet, mert gondolkozom. Azon gondolkodom, vajon gyümölcsöző dolog lenne-e, ha most egy vallomást tennék neked? S ha nehéz szívvel megtenném, akkor vajon még világosabban beszélnénk-e ezekről a kérdésekről, vagy éppen ellenkezőleg, mindketten zavarba jönnénk? Meg kell lennie. Egyszóval, amikor lehetőségem volt a tevékenységedet megfigyelni, sőt, olykor még részt is venni ebben a tevékenységben, akkor mindig is csodáltalak. Vedd szó szerint, csodáltalak. Mintha nem csak megfelelő mennyiségű információval rendelkeznél Európának erről a feléről, hanem mindazt éreznéd is, amit itt éreznek az emberek. Éreznéd, amit érzésként normálisnak tartanak. Az érzékelésnek ez a természetes képessége az én szememben mindig is jótékonyan megkülönböztetett a kollegáidtól, akik éppen ilyen természetes módon nem rendelkeznek vele. Legfeljebb igyekeznek átérezni valamit, amit az újságírás szempontjából szükségesnek látnak, de valójában a legnagyobb idegenkedéssel figyelik ezeknek a vadembereknek az érthetetlen viselkedését. Tehát azt kérdezem, hogy mindaz, ami morális felelősségtudatnak nevezhető, nem ebből az élményedből származik-e? Mintha nem csak csalódást okoztál volna ennek a nőnek és megtévesztetted volna a családját, hanem mindenekelőtt éppen magadban csalódtál volna.
— Így gondolom. Nagyon fájdalmas élmény volt.
— És ha így gondolod, akkor egyet tudnál-e érteni egy olyan következtetéssel, miszerint ez a fájdalmas élmény mégis visszevezetett a megtagadott polgári tradíciókhoz, hiszen meg kellett fogalmaznod az erkölcsi felelősségedet.
— Így értelmeznéd a polgárit?
— Bizonyos erkölcsi elvek szerint kell vezetni az életem. És ezek az erkölcsi elvek egy olyan felelősség tudatán vannak megalapozva, amely egyként érint engem és másokat.
— Ha így értelmezed, és ennek alapján nevezted meg, akkor készséggel aláírhatom.
— Mégis érzékelhető a kétkedésed és a bizalmatlanságod, amikor polgári elvekről beszélek.
— Mert nekem a polgári, valószínűleg az élményeim miatt, inkább valami pejoratívat jelent. Csupán az utóbbi időkben jutottam oda, hogy fölfedezzem a polgáriságnak azokat az előnyös vonásait, amelyek engem is megszólítanak. És azokat a dolgokat, amelyekről te beszélsz, nem lehet minden további nélkül se a polgársággal, se a polgári elvekkel azonosítani. Azt hiszem, hogy ez a felelősségtudat, bár elismerem, hogy Európa különböző féltekéin különböző jelentést kapott, mégis inkább az arisztokrácia sajátja. De még csak nem is fognám föl szociálisan, nem beszélnék róla szociológiai kategóriákban, ahogyan te teszed; nem tehetném. Számomra ez inkább a szív kategóriája.
— A szív, már megbocsáss, nem érez felelősséget.
— Én nem állítanám, hogy ne érezne. Biztosan vannak életfázisok, amikor nem érez, aztán jönnek olyan életfázisok, amikor a szív bizony felelősséget érez.
— Ha így lenne, akkor legalábbis részben másként alakulna a világtörténelem.
— Erről nem nyilatkozhatom.
— Micsoda szerénység.
— A világtörténelem tényei azért néznek ki úgy, ahogy kinéznek, mert túl kevés köze volt hozzájuk a szívnek.
— Hiszen éppen ezt állítom. Te mégis úgy beszélsz a szív felelősségéről, mintha nem is lenne történelem. Vagy ha lenne, akkor a szív szorozna vagy osztana benne. Nekem legalábbis semmi nem ad alkalmat arra, hogy higgyek az ilyesmiben. A történelmi utópiák áldozataként éltem át a saját történetem, s ezért nincsen semmi, amitől jobban idegenkedhetnék, mint az emberi eszközökkel alakítható történelem ideájától; legyen az alakítás eszköze akár a szív, akár az értelem. De nem kéne megnéznünk, hogy miért éppen ebben a kérdésben koccantunk össze? Nem úgy van-e, hogy a polgár, a polgári vagy a polgáriság fogalmain merőben különböző dolgokat értünk? Mint ahogy az is valószínű, hogy neked a történelem nem csak az erőszak véres eseményeinek szégyenteljes halmazát jelenti, mint ahogy nekem, hanem talán ugyanezeknek az eseményeknek az alternatív lehetőségeit is láthatod. Holott a fogalmainknak ugyanabból a forrásból kell származnia, már csak azért is, mert ezeknek a fogalmaknak nincsen egy harmadik, sőt egy második forrása sem. De éppen ez érdekel. Érdekelne, hogy miért kell nekem például a polgárit vagy a polgáriságot úgy fölfognom, mint valami egyértelmű pozitivumot, habár tudom, hogy számodra beláthatatlan mennyiségű negatív tartalommal terhes.
— Mert azt keresed, ami itt nincs jelen, azt keresed, amit itt megsemmisítettek, s ami az életet jobbá, szebbé, felelősségteljesebbé vagy erkölcsösebbé tehetné.
— Vágyakozhatnék-e másra? Prágában te csak azért érezhetted fölényben magad, mert fölényben voltál. Nem részesedtél azokból a feltételekből, amelyektől ez a lány el akart távolodni, ő azonban nem vágyakozhatott másra, mint azokra a feltételekre, amelyekből te részesedtél.
— Igen.
— Magától értetődő.
— De hát mire vágyakozhatott?
— Erre a kérdésre te válaszolj.
— Gondolom, hogy szeretett. Ám vágyakozhatott arra is, aminek a reprezentánsa voltam a szemében: gazdagságra, a maga szempontjából, szabadságra, a maga szempontjából, mozgékonyságra és könnyedségre, csupa olyasmire, amit a szó európai értelmében normális életnek nevezhetünk. És a saját szempontjából bizonyára nem alaptalanul feltételezte, hogy reprezentálom ezeket a dolgokat. Egy ilyen normálisnak nevezhető élet azonban egyrészt nem adódik automatikusan, másrészt se könnyebben, se könnyedebben nem kapcsolódik a morálhoz és a morális kritériumokhoz, mint egy olyan élet, amelyben ezek a dolgok nincsenek jelen. Ezt éppen az én helyzetem mutatta meg, meglehetősen élesen.
— Mert nem tudtad eldönteni, hogy kinek vagy minek szól az érdeklődése; a saját személyednek-e, vagy egy dolgokat reprezentáló személynek. Az ember nem szereti, ha tárgynak tekintik. Másfelől olyanná váltál a szemében, mintha eleve magasabbrendű lennél, ami viszont a kölcsönösséget zárja ki.
— Nem, nem.
— Vagy egyszerűen arról volt szó, hogy ez a lány jobban szeretett téged, mint ahogyan te szeretted őt. Nem hiszem, hogy lenne más verzió.
— Bizonyára az utóbbi igaz. Nekem ez nem volt más, mint szerelmeskedés, és nem is gondolkodtam sokat róla. Ezt nevezem banális szituációnak. És ezzel el is intézhetnénk a dolgot. Az ilyen történeteknek se szeri, se száma a világban. De nem vettem számításba a két világ közötti különbségeket, s ezen a ponton kapcsolódott a morál a történetünkhöz. Márpedig ha egyszer privilegizált helyzetben vagyok, akkor valakivel szemben, aki nincsen ilyen privilegizált helyzetben, nem tehetek ilyesmit. És ezt nem azért tudom, mert nyugatról jövök, és nem azért, mert én egy polgár vagyok, hanem azért tudom, mert így érzem, azért tudom, mert én vagyok én. És egy ilyen felelősség érzékeléséhez, még akkor is, ha csődöt mondtam, és csak lassan, talán nem is olyan lassan, de mégis túl későn fogtam föl ésszel, egy ilyen felelősség érzékeléséhez bárhol és bárki eljuthat, azt hiszem. Olyan körülmények között, amelyeket te talán a polgársággal hoznál kapcsolatba, ez bizonnyal egyszerűbb és könnyebb, mint olyan körülmények közepette, ahol a polgárságnak nincsen sok szava, ahol minden szét van verve, uniformizálva és proletarizálva van. Ez igaz. De éppen a példám mutatja, hogy az identitás nem szükségszerű. A körülmények a segítségünkre lehetnek, de nem kell föltétlenül így lennie. Lehet éppen fordítva is.
— Nagyon fontos kijelentést tettél. Azt mondtad, hogy én vagyok én. Ezen a kijelentésen keresztül talán az egész problematika jobban átvilágítható vagy átlátható. Azokban a társadalmakban, amelyekben mi élünk, mondjuk a cseh lány és én, egy olyan gondolkodási módnak, amelynek a végső célja és a legfőbb instanciája az önnön magával azonos én, nincsenek olyan lehetőségei, vagy legalábbis ezek a lehetőségek nincsenek olyan jól strukturált formákban jelen, mint azokban a társadalmakban, amelyek egyikébe te beleszülettél. Habár te is éppen azért léptél ki, menekültél el abból a másik társadalomból, hogy megtaláld magad, de csupán ebben a másik társadalomban, és a morális elképzeléseid csődjén keresztül vagy éppen a csőd helyzetében találtad meg az identitásodat.
— Hogyan másként találhatnám meg az énemet, mint éppen egy vereségen keresztül?
— Én se gondolom, hogy másként megtalálható lenne, s ebben az értelemben valóban lehetségessé válik, hogy ne ismerjem el a határokat és ne a társadalmi körülmények határozzák meg a moralitásomat; ebben igazat kell adnom neked. Csupán a technika és a módszer különböző, a magatartás morális tartalmának azonban a határoktól és a körülményektől, sőt a törekvés technikáitól és módszereitől is függetlenül, azonosnak kell maradnia. De ne beszéljünk most extrém esetekről, ne beszéljünk azokról, akiknek van erejük és tehetségük fölismerni ezt, hanem beszéljünk inkább azokról, akik egyszerűen Európa másik felére vágyakoznak, mert ezek a másféle technikák és módszerek úgy jelennek meg a látóterükben, mint a fuldoklónak a mentőkötél. Ha ebben a világban nem tudom megnyilvánítani a személyiségemet, akkor ott van az a másik, amelyben persze megnyilváníthatom. Csakhogy ebbe a reális vágyakozásba éppen az a mindkét világra egyként jellemző sajátosság nincsen bekalkulálva, hogy az énem ott is csupán egy jól megrágott és rendesen beismert morális vereségen keresztül fölismerhető vagy megtalálható. Amit itt szeretnék elkerülni, ott elszenvedem. Amiről itt hazudtam, ott kell bevallanom. Azt mondom, hogy jó, itt nem bírom tovább, elmegyek oda, de a saját csődöm nem lesz része az előkalkulációknak…
— És aztán úgy jön el, mint egy katasztrófa.
— Igen, a személyiség katasztrófája se így, se úgy, se itt, se ott, nem elkerülhető. Aki azt állítja, hogy elkerülte, az legfeljebb jól becsapta önmagát és indokolatlan reményeket keltett hiszékeny embertársaiban.
Részlet a szerzők „Párbeszéd – négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben” című készülő könyvéből