Jövő, múlt, szülővárosom

„Jeges, jeget vegyenek! Jeges!”

Ajtók nyílása, vödrök zörrenése, női papucsok magas sarkának szapora kopogása a körfolyosókon, álmos körbeköszönések, pongyolák, becsavart, kendőbe kötött hajak. A lakások ajtói ilyenkor nyitva maradnak, vagy éppen csak betéve. Emelkedő lift zümmögése, széttört jéghasábokkal teli vödrök koccanása a lépcsőfordulókból, ajtók csukódása, csönd.

 „Ószeres! Használt ruhát, cipőt, rongyot, holmit; mindent veszek! Ószeres!” Csönd. A kintorna dallama, a papírba csavart fillérek tompa puffanása az udvarok sárga keramitkövén. Aztán megint a csönd. „Babiákné, liftet! Babiákné!” Babiákné azonban nem jön, nem válaszol. „Babiákné, mennyit kell még magára várnom?” Földszinti barlangjának hagymától illatos mélyéről párolog föl a hangja. „Tehetek én arról, hogy mindig fönn hagyják?” És most már kürtöl az öblös udvaron. „Annyit nem tudnak megtenni, hogy becsuknák? Naponta hússzor másszak az ötödikre?”

 „Babiákné, mikör jönnek a gázosok?”

Ilyen nyári reggelek nincsenek többé. Valamikor a hatvanas évek közepén elsüllyedt a városom; eddig tartott ki a múltja. Nem jön a drótos tót, az udvaron megfoltozni a kilukadt lábost, nem jön a köszörűs, hogy kiélezze az eltompult késeket, az üveges se jön a lapos puttonyával. Nem siratom, csak mondom. Nem jönnek kosaras asszonyok tojással Pomázról, tejföllel Budakesziről, túróval Csömörről. A város elszigetelte magát a tápláló világtól, szükségleteit elszemélytelenített kapcsolatrendszereken keresztül elégíti ki; s amit kap, olyan. Nincsen többé ismerős kofa. A pincér nevét nem tudom. Nénikém, aki Párizsban élt, és az Ile Saint-Louis-n volt lakása, azt meséli, hogy a húszas évek végén még minden reggel kecskéket hajtottak át a Pont Marie-n. „Csak lementem, és annyit fejtek, amennyi kellett.” Párizsban sincsenek többé kecskék.

Ahol nincsen személyes kapcsolat, ahol a személyes kötődést mesterséges és ismeretségre nem alkalmas rendszerek helyettesítik, ott a személyes igények is eltompulnak, mondhatnám, elbutulnak, s kapcsolat, igény és ismeret híján rítusok sincsenek. A városok rítusa biztosan más, mint a vallásoké, de mindkettőből történelem előtti időkre lehet visszalátni. Lehet a híveknek háttal, és lehet a hívekkel szemben misézni, ám az oltárt legfeljebb kétezer évben egyszer lehet elmozdítani a helyéről. Mint ahogyan az utcáknak, a tereknek és a ligeteknek is ott kell lenniük, ahol vannak. A városi rítusok jellege századról századra változik, de napról napra biztosan nem változhatik. A szomszédaimmal kizárólag olyan tartós egyezmények keretében tudok együtt élni, melyek lényegük szerint nem változékonyak. Ha mégis, akkor nem tudtunk a káoszon kifogni. Nem Babiáknét jöttem temetni. Csak mondom, hogy a névtáblákat, a kilincseket, a bádogpárkányokat és a küszöbpántokat harminc éve senki nem szidolozta ki. Ha a presszó kocsmát, a kapualj vizeldét jelent, akkor nem találok szavakat. Ha szülővárosomban élnék, akkor új foglalatosság után kéne néznem.

Bécsben mindenesetre van törzsasztal, s ez változatlanul azt jelenti, hogy betévedt vendég oda le nem ülhet. Párizs minden reggel elvégezi kőtelező ébredési rítusát, kéjesen nyújtózkodik, hosszan ásít, mosakszik, s csak aztán kezd napot. Kirakat, tükör, üvegpult ragyog a szemközti péknél, ahol megvásárolhatom a szertartáshoz elengedhetetlenül szükséges croissant-omat. A hét utolsó napján pedig minden városnegyedben van piac. A piac, kérem szépen, egy nagy tér vagy éppen egy széles utca. Nem kell hozzá se központi bódédizájn, se beruházó. Amikor a piacosok elvonulnak az ernyőikkel és a kecskelábú asztalokkal, akkor a kövezet söpörhető és lemosható. Az antikvitás óta ez így van a városokban. Budapest járdáit jó harminc évvel ezelőtt locsolták föl a vidékies nyolcasokkal, s ma már kevesen tudják, hogy mire voltak jók ezek a nyolcasok.

Ha pedig most valaki azt hiszi, hogy panaszkodom, mintákat keresek, összehasonlítgatok, netán mellékes kérdésekről beszélek, akkor téved. Aki egy város életfeltételeivel foglalkozik, annak változatlanul a piacon kell elkezdenie a vizsgálódásait. Azon a helyen és abban az eredeti értelemben, ahol és ahogyan elkezdődött. A város polgára számára a piac nem a közgazdák mutatószámait jelenti. Róma délelőtt a Campo dei Fiorin van. Pontosan azon a helyen, ahol Giordano Brunót elégették. A városi polgárnak a piac nem csak azt jelenti, hogy bizalmával megajándékozott árusától vette a húst, a halat, a sajtot, a kenyeret, a gyümölcsöt, mindent, mi szemének és szájának ingere, és még csak nem is azt jelenti, hogy polgár bizony nem bízza magát feltétel nélkül személytelen rendszerekre, hanem legfőképpen azt jelenti, hogy ilyenkor a város közösen, rituálisan, több száz évének mélységében néz vissza önmagára, és kinéz azokra a tágasabb viszonossági rendszerekre, amelyeket éltet, s amelyekből él; beszélget velük. Délben csönd ereszkedik Rómára, századra század, és semmi nem változott, ma is a szent szieszta tengelyén függ a nap. A Campo dei Fiorit estére lemossák, kiülnek, esznek, zajonganak, mozdulni nem lehet a téren; Bruno örülhet. A város, minden ellenkező híresztelés és igyekvés ellenére nem épületek halmaza, nem építészeti technikák és esztétikák produkcióinak színtere, Párizs nem La Défense, Róma nem EUR, hanem többszázados helyi szokások, rítusok és gesztusok önszabályozó rendszere. Ezeket az önszabályozó rendszereket elég nehéz kiölni, de nem lehetetlen. Bontani kell, és a területet jó vastagon fölszórni sóval.

A városokról készített légi felvételeknek nincsen relevanciája. Aki ilyesmik alapján tervezné városának jövőjét, bármilyen hasznos mintákat és nemes esztétikai elképzeléseket követve dolgozik e térbeli viszonylatokkal, durva kézzel fogja összerontani városának időbeli távlatát. Aki egy város jövőjével foglalkozik, annak félre kéne tennie a szívének oly kedves maketteket. A vatikáni múzeumnak van egy furcsa, kissé félreeső részlege. Miként a spájzban a befőttek, antik márványportrék sorakoznak a végeláthatatlan polcokon. Mindenki idejött a Campo dei Fiori-ról. Nem telt el év, egyetlen pillanat se telt el. Nem változott se homlok, se tartás, se tekintet, se az orr hajlata. Itt látható, hogy ennek a városnak ennyi az ideje. Más városoknak nem ennyi. De aki városának jövőjével foglalkozik, annak mindenesetre tudnia kell, hogy mennyi múltja van annak, aminek bármennyi jövőt akar.

Budapest építészeti szubsztanciája és életének módja között ma nincsen kapcsolat. Ha a körutak épületeit nézem, akkor a kelenföldi lakótelep lakóit látom. És a budai hegyekre hányt villák éppen stilisztikai szempontból nem különböznek semmiben a pestimrei, kispesti vagy az erzsébeti egyen-családiházak nyomorúságától. Nyomorúságuk közös vonása, hogy olyan életformákat illető vágyakat táplált velük építő és építtető, amelyekhez nem volt se tere, se anyaga, se eszköze. Az egyik ház vidékre vágyik, s ha másként nem megy, akkor utólagosan kell megtoldani sufnikkal, ólakkal, bódékkal és fészerekkel, a másik ház pedig azt szeretné elhitetni, hogy lakóinak jobb lenne más országok más tájain élniük, vagy éppen az őshazában. Az építészeti szubsztancia és az életmód kölcsönösségének hiánya miatt, ma nincsen a városnak olyan negyede, mely ne lenne provizórikus jellegű. Így végül is elárulja valós természetét; nincsenek polgárai, lakói ágyrajárók. Nappalainak neuraszténiás igyekvését kellemesen kiegészítik halott éjszakái. Reggel nem ébred, hanem fölriad, és fésületlenül, mosdatlanul kezdi elölről. Budapesten nem tudhatom, hogy mi a reggeli, csak azt tudhatom, hogy valakik valamit lehörpölnek, és magukba tömnek, miközben egymást riogatják. Elkésel. Elkések.

Elkéstünk! Nem tudjuk behozni a hátrányt! Lekésnénk valamilyen európai vonatról! Mégis azt mondanám, hogy nincsen hátrány, amit be kéne hozni, és nincsen vonat, amelyet el lehetne érni. Vagy ha van, akkor én vagyok a vonat, az indulás, az érkezés, s ezért rajtam kívül nincsen ember, aki megszabhatná a menetrendemet. Ha a gyomromban rosszul helyezkedik el a reggeli, ha ásítozás közben nem gondoltam vissza az álmaimra, ha borotválatlan az arcom, ha zsíros a hajam, ha elkenődött a rúzs az ajkamon, ha fogorvos tíz éve nem nyúlt a számba, és mégis így fogom mutogatni magam másoknak, akkor magamról késtem le, és nem a vonatról. A budapestiek harminc éve nem pucolták ki a cipőjüket.

Ha arra gondolok, hogy milyen feszültségek közepette és milyen kényszerektől nyügőzötten kell megbeszélni és megtervezni szülővárosom jövőjét, akkor nagyon örülök. Súrlódásoktól kopnak a városfejlesztési rögeszmék, s tán nem hiú ábránd remélnem, hogy a kényszerek szorításából és a súrlódások kínjából önismeret is születhet; ő aztán minden szép eszme szülőanyja. Valaki, aki budapesti választópolgár maradt, és mégse él a városában, nem kiáltozná hát, hogy elkéstünk, hogy huszonnegyedik óra, hanem megkockáztatná azt mondani, hogy pontosan jó idő. És ez a bosszantó alak, aki természetesen én vagyok, végezetül még csöndes javaslataival is előállna, mondván, három mesés feltételnek kéne megfelelniük a nálánál hivatottabbaknak, hogy szülővárosának jövőjét ne baltázzák el teljesen. Az első feltétel praktikus, a második etikai, a harmadik fogalmi természetű lenne.

Egy. Mindenkinek, mielőtt munkához lát, minden napon, önmagától kell megkérdeznie, hogy a tízévenként kicserélhető, az állandó lebontás és felépítés lázálmában égő város-e az ideálja, kezes szolgája-e az építészeti technológiák gigantizmusának, és a tömegtársadalmi szerveződés jámbor kiszolgálója-e. Meg kell kérdeznie, hogy a továbbiakban is ki akarja-e szolgáltatni önmagát és embertársait egy olyan fejlődési elvnek, amelynek a határai épp azon a természeti katasztrófán láthatók, amelyet hatásaival kiváltott. Meg kell kérdeznie, hogy egy lehetséges jövőkép nem azon az új keletű felismerésen alapszik-e, hogy az emberi történelemnek nincsen primátusa a natúrával szemben.

Kettő. „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed maximája képes lehessen mások törvénye lenni.” Kant imperativusa egy olyan hagyományra vonatkozik, amelyben a jövőbeni korrekció lehetősége nem korlátozott. Tekintettel azokra a technológiákra és azokra a szervezési elvekre, amelyek az egész földre, olykor az egész földi atmoszférára kiterjesztik a messzi jövőben is érvényesülő, ismeretlen természetű hatásaikat, a cselekvés etikai vezérfonalának is módosulnia kell, mert a személyes döntés és a közös törvénykezés kölcsönhatása semmiféle biztosítékot nem tartalmaz arra nézvést, hogy a számunkra megengedett vajon megengedi-e az elkövetkező nemzedékek sértetlen létezését, s így a cselekvés kockázata közel sem a mi kockázatunk. Ezért Kant kiegészítendő Jónás imperativusával. „Jelenbéli választásod, akaratod járulékos tárgyként, foglalja magába az ember jövőbeni integritását.”

Három. Nem lehet városfejlesztésről beszélni, és ugyanakkor nem a hangyák megapoliszát remélni. Vagy töröld a szótáradból a fejlődés és a fejlesztés fogalmát, soha többé ki ne ejtsd a szádon, használd helyette a rendezés vagy a rekonstrukció fogalmát, vagy ha ez nem megy, akkor korlátozd kvalitatív jelentéstartalmára; ez lesz az aktív önkorlátozás. Budapest ne lehessen nagyobb, hanem jóval kisebb és jóval jobb.

Semmi más feladatom nem maradt, mint hogy mindezekhez, és nem máshoz, a lehető legbékésebb munkát kívánjam.

Elhangzott a Fővárosí Önkormányzat április 4-én és 5-én megrendezett Budapest Jövője, a jövő Budapestje című városfejlesztési konferenciáján.