Nádas Péter: Az emberi élet nem a születéssel kezdődik, és nem a halállal ér véget

„Azért hiszünk a feltámadásban és az újjászületésben, mert olyasmiket hozunk magunkkal a génekkel, a születéssel, ami nem mi magunk vagyunk. Az örökkévalóságba vagyunk beleszőve”

– mondja Nádas Péter író abban a nagyinterjúban, amelyet a Párhuzamos történetek első kötetének (A néma tartomány) lengyelországi megjelenése alkalmából adott a regényt megjelentető Biuro Literackie főszerkesztőjének és tulajdonosának, Artur Bursztának. A beszélgetést – amely eredetileg a biBLioteka Irodalmi Magazinban jelent meg, a Biuro Literackie honlapján – az alábbiakban teljes terjedelmében, a felek hozzájárulásával közöljük.

Közel két évtizeden át dolgozott a Párhuzamos történetek című művén, amely ma már inkább egy kontinensnek tűnik, mint egy regénynek. Az első kötet, A néma tartomány olyan pillanatban ér véget, amikor az olvasó inkább úgy érzi, hogy átlépett egy küszöböt, mint hogy eljutott a történet végére, és maga a narratíva is kezdettől fogva elutasítja a linearitást, feszültségek és kereszteződések hálózatává állva össze. Mit jelent önnek ez az első kötet az egész műben – kaput, térképet, laboratóriumot?

Egészen pontosan tizennyolc éven át dolgoztam a könyvön. De közel sem kronológiai rendben írtam, nem fejezetről fejezetre, ahogy a könyv három kötetében most majd lengyelül is olvasható lesz, hanem a végén kezdtem el írni. Bármilyen tébolyultan hangzik, először a harmadik kötet utolsó fejezetét írtam meg. Aztán az utolsó előtti fejezetet. Az volt a tervem, hogy a megírással visszafelé fogok haladni. Ezt az őrült tervet az utolsó előtti fejezet megírása után feladtam. Egy másik tébolyult tervet követtem, most meg az egyes cselekményszálak mentén haladva, úgymond bokrosan növeltem a személyek cselekvéseit. Így aztán meg tudtam teremteni a keresztkapcsolatok rendszerét, nemcsak a szereplők, hanem helyszínek, érzelmi állapotok, fejlődési alakzatok között a hatásmechanizmusaik fokozati rendszerével együtt. Másként működik egy közvetlen kapcsolat, egy közvetett kapcsolat, egy áttételes kapcsolat, nem beszélve az ismeretlen eredetű, ám érzékelhető kapcsolatok vagy az ismeretlen eredetű észrevetétlen hatások mechanizmusáról vagy az egyszerű tömeghatásról.

Leír egy folyamatot, amelyben a módszer fokozatosan kicsúszik az alkotói intenció alól. Mikor vált világossá, hogy ebben a könyvben már nem ön irányítja a szerkezetet, hanem a szerkezet kezdi irányítani önt?

Elég világos volt, hogy olyasmi, amit világtörténelemnek nevezünk és valamiféle zsinórmérték lehetne, vagy olyasmi, mint a múlt, a jelen és a jövő hármasa, netán olyasmi, amit mértékadó filozófiának tarthatunk, nem létezik. A világ nem állapot, hanem átmenet. Az egymáson heverő jelenségek és események halmazai hatnak. Még csak nem is személyek. Amit a legrégibb görög gondolkodók káosznak neveztek. Káoszt támasztunk a pokoli rendetlenségünkkel vagy akár a mániákus rendrakással, káoszt építünk az esztelen és az értelemtől vezetett cselekményeinkkel. Mi több, az euklideszi geometria vagy a newtoni fizika érvényessége is a körülmények függvényében érvényes. A kvantumfizika nem tudja igazolni Einstein számításait. Nem mintha ne lenne gravitáció, ne lenne síkfelület vagy ne lenne atomi szerkezet.

A munka szerkezetének kell másnak lennie, mint a regény szerkezetének. Nem mehetek úgy, ahogy a regény vezet. Tudnom kell, hogy miért és milyen források alapján gondolom, amit spontán gondolok. Tébolyom tárgya ez lett. Nagy matematikai és geometriai feladvány, holott osztani vagy szorozni sem tudok. A bokrosan növekvő fejezetek megírását például soha nem ott hagytam abba, ahol előzetes elképzeléseim szerint a fejezetnek egy erős felütéssel vagy egy éles lecsengéssel a maga szerkezeti helyén véget kell érnie. Alkotáspszichológiai okokból jóval tovább írtam a fejezeteket, mint ahol a szerkezet kívánsága szerint be kellett fejeznem.

A szerkezetnek mindig az a kérdése, hogy miből van, és milyen terhelésből mennyit bír el. Nem előbb van-e a gondolkodás szerkezete, s csak utána a gondolkodás. Szerkezeti helye dönt a mondatomról. Én ebben a döntésben felület vagyok, de csak egy foltocska a nálam jóval nagyobb térben. Ugyanakkor az egyes cselekményszálaknak nem azonos sem a dinamikája, sem a hangvétele, ahogy egy fejezeten belül a különböző emberek dinamikája és hangvétele is különböző. Ha azonos akarok vele maradni, akkor nem lehet a szöveg áramlását egyedül a hely kívánsága szerint megszakítani. A dinamikát és a hangvételt kellett kitartanom, ezért kellett tovább írnom, holott a fejezet statikája, azaz a bokrosodási rendszere mást kívánt. Akár évek múltán azon a hangvételi és dinamikai regiszteren tudjam folytatni a szöveget, ahol korábbi szerkezeti helyén elhagytam. Ne veszítsek el egyetlen részletet, témát sem, de ugyanezt az egész szempontjából lássam át.

Így aztán egyszerűen szólva az első kötet végére az olvasónak sejtése lehet a kifejezésmódról, karakteres figurák sorsának egybebonyolódásáról, a regény egészének szövetéről, előrelátásairól, visszapillantásairól, láthat világos felvetőszálakat, amelyek mentén kényelmesen követheti a figurákra váró események szálaiból szőtt és csomózott bonyodalmakat, de addig míg a harmadik kötet zárómondatához nem ér, semmit nem tud felőlük dönteni. Mindenki egyéni életében nagy kérdés, hogy különböző nézetekből mit lát vagy mit sejt előre, s milyen meglepetés éri, miben és kiben csalatkozik. Ebben a kérdésben éppenséggel hűséges tanítványként követem a klasszikus elbeszélés kialakult modelljét. A regény egészének szerkezete mégsem azonos a klasszikus regényszerkezettel.

Volt-e olyan pillanat, amikor ennek a regénynek a szerkezetén való munka már nem pusztán mesterségbeli kérdés volt, hanem a sors kérdésévé vált – az ön saját sorsáé is?

Amikor befejeztem az előző könyvemet, ez pedig az Emlékiratok könyve volt, ami Elżbieta Sobolewska jóvoltából lengyelül szintén olvasható, akkor már készen állt az újabb könyv szerkezeti terve. A cselekmény kötegei legfeljebb azért nem voltak még teljesen készen a fejemben, hogy írás közben meglepjem magam. Az írói munkához a fantázián túl fenn kell tartani a véletlen lehetőségeit. A spontán döntésnek, a váratlan cselekvésnek maradjon helye. Abban a pillanatban az is világos volt, hogy a kialakult szerkezeti tervet csak akkor tudom követni, ha a munkamódszeremet megváltoztatom. Azaz megválok a kronologikus gondolkodástól, és megtérek az asszociatív gondolkodáshoz. Nemcsak elemi részecskék felől, hanem az egész felől nézek mindenre.

Egészen pontosan 1985. április 15-én történt meg velem, dél körül, amikor a munkát befejeztem.

Az Emlékiratok könyve utolsó mondata után leírtam magamnak az oldal aljára a dátumot. Nem tudom, miért. Aztán csak bámultam. Megrázó pillanat volt. Tizenegy évet dolgoztam az Emlékiratok könyvén. Talán szerdai nap volt. Tizenegy éven át minden áldott nap reggel héttől vagy nyolctól délután háromig. Minden szám itt volt a dátumban. A nap, a hónap, mintha mindez egyszer megtörtént volna, a déjà vu típusos érzetével. Korábban foglalkoztam számmisztikával, mint annyi minden mással, ami a munkámhoz éppen szükségesnek látszott, de ezotériára tényleg nem hajlok. Realizmusra vastagon. Mert amint leírtam a dátumot, ott volt az orrom előtt apám öngyilkosságának valamennyi száma: 1958. április 15.

A könyvben használtam ugyan önéletrajzi motívumokat, de nem magamról írtam. Apám öngyilkosságának körülményeit átvettem ugyan nyersanyagként az Emlékiratok egyik utolsó fejezetébe, mert botrányosabbat és brutálisabbat nem tudtam volna kitalálni, de az évtizedes munka nem a saját apámról szólt. Még csak nem is rólam. Ahogy franciául mondják, l’absence d’ego. Hanem a korszakról, más szívszaggató emberekről és arról az igazán változatosan működő azonosságról, amely különböző embereket alkalmilag vagy véglegesen a szeretetben vagy a haragban összeköt. Egy bizonyos sorsfelfogásról, illetve sorsfelfogási változatokról. A sorsfelfogás variabilitásáról.

A két dátum számai mégis bekeretezték az évtizednyi munkát, összeértek. Az öngyilkosság a munkámhoz ért. Uramisten, ez meg mit jelent. Bizonyára nem jelent semmit, hiszen a jelentéssel nem bíró jelenségeknek szintén roppant súlya van. Mindannak, amit észlelek, de nem veszek tudomásul, és még nagyobb jelentősége mindannak, amit helyzetem szerint nem észlelek, hatásával mégis elér hozzám, adott esetben jól fejbe ver. S ettől valamiként világos lett, hogy ezen a kivételes napon semminek nem értem a végére, hanem az egészet elölről kell kezdenem. Ezt az egész regényírási rituálét. Tényleg nincs értelme többé zárt szerkezetű regényt írnom. Legfeljebb üzleti értelme lehetne. Kerek meséket jobban lehet eladni az üzletekben. Az a bökkenő, hogy nem ismerem a kezdetet. Nincs értelme lezárnom.

Az európai regény sorsa így alakult, erős felütések és határozott lezárások keretezik a kerek meséket, ebből azonban nem következik, hogy az ember sorsa tényleg úgy alakulna, ahogy a regényírói hagyomány alakítja. Valójában kiszakítja az egészből. Hogy milyen egészből, azt nem egészen tudjuk.

Egyszer egy fiatal férfi, aki korábban nagyon sokat olvasott, azt mondta nekem, hogy ő a regényektől sokáig hagyta magát félrevezetni. Most csak tudományt olvas, regényt nem. Egyidejű sokféleségükben a sorsváltozatok szerkezetét kell átlátnom. Olyan dolgokat kell észlelnünk egy regényben, amelyekről nincsenek szavak leírva. Már korábbi munkáimból tudtam, hogy a valamiről vagy valakiről való hangsúlyos hallgatással miként lehet egy témát úgy bekeríteni, hogy egyetlen szó ne hangozzék el róla.

Az emberi élet nem a születéssel kezdődik, ha van kezdete egyáltalán, s nincs kezdete, s nem a halállal ér véget. De nem azért nem ér véget, mert hiszünk vagy nem hiszünk az újjászületésben vagy a feltámadásban, hanem pontosan fordítva. Azért hiszünk a feltámadásban és az újjászületésben, mert olyasmiket hozunk magunkkal a génekkel, a születéssel, ami nem mi magunk vagyunk. Az örökkévalóságba vagyunk beleszőve. Alkotóelemeink azonosak a világegyetemével, de például egyáltalán nem tudjuk, miként került a golyóbisra annyi víz, amelyből a mi testünk vétetett meg az óceán. S ha ez így van, márpedig fizikailag és kémiailag így van, akkor a regényt ki kell emelnem a kauzalitás önkényuralmi rendszeréből. Annak is meg kell adnom a helyét és a módját, hogy mi mindent nem tudok.

Biztosan vannak dolgok, amelyek oka megnevezhető, következményei beláthatók, de valamennyi dologról vagy jelenségről ez nem elmondható. Nem nyitva kell hagynom az elbeszélés végét, hanem eleve nyitott szerkezetet kell elképzelnem és követnem. Megnéznem, hogy az oksági és célszerűségi kapcsolatokon kívül milyen másféle kapcsolatrendszerek, hatásformák és áthatások tartják fenn és alakítják az emberi társadalmakat és az egyéni életet.

Egy olyan világról beszél, ahol a sors nem ok-okozati láncként működik, hanem több, egymással egyidejűleg létező változat egyidejűségeként – amely egyetlen emberi élet nézőpontjából gyakran láthatatlan marad. A cím a „párhuzamos történeteket” emeli ki, de a regényben nem egyszerűen több történet egymás mellé helyezéséről van szó. Inkább a világ szerkezetéről: sorsokról, amelyek soha nem keresztezik egymást, mégis megváltoztatják egymás pályáját; egy helyen történt eseményekről, amelyek sok évvel később egy másik helyen vernek visszhangot, néha a szereplők tudta nélkül. Elsősorban a 20. századi emberi létezés leírásaként gondolt erre a „párhuzamosságra” – arra, ahogyan az életrajzok egymásról mit sem tudva léteznek egymás mellett –, vagy inkább eleve kompozíciós kategóriaként, a klasszikus ok-okozati regény lebontásának eszközeként?

A párhuzamosok olyan pályák, amelyek elvileg nem érintkeznek egymással, ám ezzel nem állítanám, hogy ne lennének hatással egymásra a puszta tömegükkel. Párhuzamosság nem csak térre, időre is vonatkozik, ami elvileg azt jelenti, hogy nincs idő. Vonzásnak nem elég, hogy találkozzanak, taszításnak nem elég, hogy egymástól elhajoljanak. A tér velük hajlik, az istenért. Az időbeliségük viszont csak a végesben ér véget, a végtelenben nem. A párhuzamosoknak legfeljebb geometrikus igazságként van jelentőségük. Sorshasonlatként használom. Főleg olyan emberekről írtam a regényemet, akik nem ismerik, félreismerik vagy ismerni vélik egymást. De akár ismerik, akár nem ismerik egymást, párhuzamosan haladnak. A felvetőszálak a klasszikus regényben párhuzamosan futnak, de keresztszálak és szálfedések nélkül nincs szövet. A regényszövet szempontjából egészen egyszerű dolgokat kellett megvizsgálnom. Miként bánok a hasonlóságok, a különbözőségek, az azonosságok rendszerével, s ezek miként hozzák létre az ismétlődéseket.

A legnagyobb hasonlóság a nemiség, ami egyben a legnagyobb különbség. Nők és férfiak. Mi az ismétlődő és mi az új egy elemben, helyesebben szólva egy variánsban. Mi minek a milyen értelmű variációja. Anyámra és apámra hasonlítok, de nem vagyok azonos velük. Abban a környezetben, amelyben megszülettem és felnövekedtem, ezt vagy azt, így vagy úgy csinálják. Ebből azonban szükségszerűen nem következik, hogy én mit teszek. Miben követem a többieket, miben különbözöm, miben térek el, miként ütközöm, hová térek ki, s így tovább.

Az anyanyelvemen gondolkodom, de miként használom, azaz miként gondolkodom valami olyasmiről, ami közel sem egyetlen anyanyelven létezik a világon. Miként gondolkodom más nyelveken. Vagy miként gondolkodom a nyelv előtti vagy a nyelven túli élményeken. S akkor meg kell még vizsgálni az áthatások rendszerét, a hatás és a visszahatás működési szabályait mikró méretekben és makró méretekben. Egyetlen regény sem adja ki a sors teljes szerkezeti képét, a sorselképzelésnek mindig maradnak vakfoltjai, de minden valamirevaló regény a sors képzetének hasonlata, s így egyik sorsfelfogáshoz sem kell magát lekötnie.

Ha tehát a „párhuzamosság” az ön számára elsősorban a sors metaforája, és nem a cselekmény elrendezésének alapelve, akkor különösen érdekessé válik az a pillanat, amikor ez az absztrakt szerkezet először talál egy konkrét, megragadható kapcsolódási pontot. Az első kötet egy 1989-es berlini jelenettel kezdődik: hó, egy holttest, egy fiatal férfi, akinek tekintete egész asszociációs hálózatot, visszaemlékezéseket, lehetséges kapcsolódásokat indít el. Ez a nyitány nagyon filmes, ugyanakkor erősen metafizikus is: egy holttest a korszakok határán, egy városban, amely éppen visszanyeri korábban megszakított vonalait. Ez a jelenet volt az a kép, amely elindította az egész Párhuzamos történeteket – az a pont, ahonnan a regény „kinőtt” –, vagy később jelent meg, amikor már azt kereste, hogyan vezesse be az olvasót egy akkorra már kialakult szerkezetbe?

A Párhuzamos történeteket 1985 nyarán kezdtem írni, de hét év múltán, megint csak április 15-én, egy budapesti kórházi ágyán este fél kilenckor meghaltam, ami a munkát egy időre megszakította. Három és fél percig tartott, amíg az orvosoknak sikerült reanimálniuk. Igen örültek a nagy sikernek. A három és fél perc elegendő volt ahhoz, hogy az agysejtjeim ne haljanak el, ugyanakkor azonos volt a végtelenség és határtalanság érzetével, valamivel, amiről van ugyan fogalmunk, vannak vallási képzeteink, elképzelni vagy követni mégsem tudjuk, hiszen teljes gőzzel éljük a magunk véges életét. Például meghalunk.

Habár a végtelenből egyáltalán nem jó a végeshez visszatérni. Néhány hónap eltelt, míg ismét dolgozni kezdtem. Míg hozzászoktattam magam ehhez a végességhez, amiben a többiekkel osztozunk. Akkor viszont világos lett, hogy miként kell a regényt egy olyan jelentettel, de úgy is mondhatnám, egy olyan motívummal, a végtelenre átszerkesztenem, amelyről az olvasónál bizonyára többet tudok, de én sem tudok mindent, és ezért a nyomozóval és az egyik szereplőmmel az igazság kiderítése érdekében szorgalmasan menetelünk valamiből kifelé a semmibe.

Kideríthetnénk az igazságot, ha van ilyen, ki kell derítenünk, de nem tudjuk kideríteni. Nyomozóként szerelmesek lehetnénk a gyilkosság tanújába, ebbe a kissé ostoba diákba, csakhogy átlássuk a helyzetet, de nem leszünk szerelmesek. Meglehet, a gyilkosság tanúja a gyilkos. Miatta halt meg az áldozat. Tébolyba futunk, a saját tébolyunkba. Az ember úgy érzi, hogy még egy centi, s az igazságot megleli, de a végzet szippantja be. Habár erre is kíváncsi lenne. Mindennél kíváncsibb a végesség végzetére.

Ez a határhelyzet, valamint annak kényszere, hogy formává legyen átültethető, elvezet az írás technikájának kérdéséhez. A néma tartományban feltűnő a világ rendkívüli sűrűsége: a rengeteg szereplő, a visszatérő motívumok, azok a kapcsolatok, amelyeket az olvasó még nem ért, és amelyek csak a következő kötetekben válnak világossá. Hogyan dolgozott ezen a többfókuszú narratíván a mesterség szintjén? Jegyzetfüzetekkel, kapcsolati térképekkel, jelenetváltozatokkal – vagy épp ellenkezőleg: hagyta, hogy a szerkezet organikusan alakuljon, előre rögzített rendszer nélkül?

Óriási mennyiségű jegyzettel, állandó jegyzetelésben, adategyeztetésben, ábrákkal, statisztikai számításokkal éltem együtt. Ezeket állandóan rendeztem, szortíroztam, szétrakodtam, csoportosítottam az asztalaimon és a polcokon. Mindenre rálátásom legyen bármikor. Ne felejtsem el. Bejelölt és kijegyzetelt vagy széljegyzetelt könyvek, albumok, kivágatok, fényképek és fénymásolatok tömegét halmoztam fel magam körül. Közben egy akadémiai évre fellow voltam a berlini Wissenschaftskollegban, ami azzal a privilégiummal jár, hogy bármilyen könyvet vagy nyomtatványt, amire szükséged van, negyvennyolc órán belül az asztalodra teszi a könyvtáros.

A koponyám olyan lett, mint egy nagy teljesítményű komputer adattal feltöltött rendszere.

Tudtam, miért hová nyúljak, hol van melyik cédulám. Az agyi kapacitás jóval nagyobb, mint amennyit az egyén használ, olykor mégis igen nagy lett a feszültség. Vagy éppen az nem jutott eszembe, amire szükségem lenne. Szerencsére állandó felejtésben él az ember, nem csak állandó emlékezésben. Hulljon a férgese.

Ez a munkalogika – a túláradás és a felejtés között – magának a regénynek a szerkezetében találja meg a megfelelőjét. A néma tartomány – és tágabb értelemben az egész Párhuzamos történetek – olvasása közben könnyű pesszimizmusba esni: annyi erőszak, annyi hallgatás, annyi elfojtott történet. És mégis, sok jelenetben, még a legsötétebbekben is, megcsillan a gyengédség, az együttérzés, a közelség iránti vágy. Az irodalom az ön számára ma is olyan tér, ahol az emberről nem kizárólag a történelem mechanizmusainak áldozataként lehet gondolkodni?

Az optimizmus és a pesszimizmus szent dualitásáról a realizmus javára nyugodtan le lehet mondani. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a pesszimizmus fogalma a modernitás egyik legsúlyosabb büntető intézkedése a realitással szemben. Ha nem bízol a jövőben, amelynek mindig szebbnek és gazdagabbnak kell lennie, mint a tegnapodnak, akkor megbélyegezettként ki leszel rekesztve az emberi társadalomból. Ami igen nagy szó. Az ember csordaállat, egyedül életképtelen. Amit ma nem tudunk megoldani, holnap mások megoldják. A bizalmat nem szabad feladni. Nekünk európai embereknek a jövő idő fontosabb, mint a jelen bármely konfliktusa. Az ember uralma alá hajtja a természetet. Meg is tette. Tegnap háborút csinált, ma békét köt. Megöli a zsarnokot. Aki ebben a jövő időért folytatott kollektív küzdelemben nem vesz részt, ki van rekesztve. Bukott ember. Undorodva fordulnak el tőle. A modernizmus ráadásul a siker társadalma. Sikerre vagy kötelezve.

Ezért írtam én ódát a mélabúról.

Depresszió nélkül, kizárólag tettre kész emberektől már rég szétrobbant volna minden emberi társadalom és a földgolyó. Az optimizmus kötelezettsége mögött a skolasztikus teológusok kudarca áll. Kénytelenek voltak máglyán végezni a vitáikat. Egyikük meggyújtotta a máglyát, a másikuk elégett. A búskomorság gondolkodási forma. Az örök tettre készség és az állandó cselekvési kényszer súlyos betegség. Ma sem tudjuk a gonoszt a gondviselésben hol és miként elhelyezni. A szerelem, a szeretet, a szabadság vágya és a szabadság akarása, azaz a fajfenntartás teljes mechanizmusa jóval erősebb az erőszaknál, a háborúknál és mindenféle önkényuralomnál, amely mögött a túlélés és a felhalmozás, azaz a létfenntartási vágy áll. Amivel írd és mondd azt állítom, hogy a fajfenntartás ösztöne még a létfenntartás ösztönénél is erősebb.

Ez a realizmus A néma tartományban határhelyzetekhez is elvezeti önt. A regényben vannak szélsőséges jelenetek – köztük erotikusak is –, amelyeket sok szerző egyszerűen nem írt volna meg: nem a cenzúrától való félelem miatt, hanem saját szégyenérzete vagy az olvasók várható reakciói miatt. Volt-e az írás során valamiféle belső „etikája”, amely kijelölte a határt: meddig szükséges tapasztalatot rögzíteni, és honnantól válna a leírás visszaéléssé a szereplőkkel vagy az olvasóval szemben?

Az emlősállatok létezésében vannak jelentős szürke tartományok, mit tesz meg és mit nem tesz egy állati egyed, de az embert illetőn nem tudok olyasmit kitalálni, aminek ne lenne biofizikai vagy bioszociális realitása. A cövek bennem van leverve. Mindenkiben. Mindenkiben kicsit másként. Egyetlen emberi lény képes minden képzeletet meghaladó gonosztettre vagy jótettek sorozatára. Nem tudjuk előre megmondani, ki miben meddig megy el. Utólag azonban mindig kiderül, hogy ezek a végletes tettek jócskán belül maradnak a fiziológiai realitáson. Miként kerülhettem volna meg azokat a súlyos határátlépéseket, amelyeket nem én követtem el, és nem is a rémálmaimban történtek meg. Meg kellett volna kerülnöm Majdaneket, Sobibort, Kolimát vagy Auschwitzot. Pontosan fordítva tettem. Ennek a regénynek a titkos szerkezeti magját, a káoszt, ezek a helységnevek működtetik. Ezek adják a regény szívverését és minden sóhaját.

E háttér előtt az erotika teljesen eltérő tapasztalatként jelenik meg.

Az erotika egészen más dolog. A fajfenntartást össze szokták a létfenntartással mosni, de az erotikus cselekmények, bármi történjék két ember között, a reflektivitás szempontjából egészen másutt helyezkednek el, mint az erőszak, a felhalmozás vagy az önkényuralom tettei. Ha valaki nyereségvágyból meggyilkol egy másikat, embert vagy állatot, akkor egyszerre nagyon sokféle tudati reflexiója működik. Két emberi test szerelmi egyesülése viszont éppenséggel kioltja a reflexiós készséget az emberi tudatban. A másik ember teste ad reflexiós felületet az egyéni tudatomnak. Ilyesmi más helyzetben nem jön létre a természetben. S mivel ez kölcsönös, egyedül nem is tudok emlékezni rá. Felidézni is alig, szóval megnevezni egyáltalán nem. Igazán érdekessé akkor válik, amikor a szerelmesek el akarják egymásnak mesélni, mi történt velük. Ami történt, annak nincsen egyéni nyelve. Reflexiós felület híján nincs emlékezés és nincs közbeszéd.

A szerelmi egyesülésről szóló közbeszéd nyelve jogi, klinikai, obszcén vagy pornográf. De mind a négyféle nyelvhasználat éppen azt téveszti el, amit meg akar nevezni. Barátnők, barátok is összevissza beszélnek róla, dadognak, nevetgélnek, mintha tréfa lenne, vagy a róla való beszéd lenne tréfa, egyedül nem tudják elbeszélni egymásnak a történetet, holott minden szeretkezésnek van története, de ez közös történet, két emberé. A kellemetlen, sikertelen szeretkezésnek a kölcsönösségben még ravaszabb, még szofisztikáltabb a története. A nemi szerveiket és az erotikus zónáikat sem tudják a szereplők megnevezni, sem a barátnők, sem a szerelmesek, s nem azért, mert szemérmesek, a szeméremhez ennek semmi köze nincs, hanem azért, mert a megnevezésükre használt szavaknak nincs a kölcsönösség érzetében megfelelője. Ezért lesz belőle obszcenitás vagy pornográfia. A kölcsönösség a szent, nem a viszonosság.

A néma tartományban ott, ahol a nyelv csődöt mond vagy lehetetlenné válik, egyre nagyobb szerepet kap a csend: a családi csend, a politikai csend, az erotikus csend, a trauma csendje. Úgy érezte, hogy a közép-európai kultúrában – Magyarországon, Németországban, de tágabb értelemben is – a csend nem pusztán a kommunikáció akadálya, hanem az erőszak továbbadásának, öröklődésének egyik módja is?

Freud óta tudjuk, hogy az ismétlésnek és az ismétlődéseknek milyen funkciója és micsoda jelentősége van az egyén pszichikus működésében. A neurózis elmélete a kényszeres ismétlés empirikus tapasztalatára épül. Valaki örökösen igazgatja a haját, derekán a blúzát, húzkodja a nyakkendőjét. Jung óta azt is tudjuk, hogy az ismétlések és ismétlődések nemcsak az egyén tudatában működnek, hanem a rítusok, a mitológiák és a vallásokon keresztül micsoda erejük van a kollektív emlékezetben és a kollektív tudattalanban. Emberi egyedként olyan dolgokra emlékezünk, amelyek a személyes élményeink körén kívül állnak.

A regény egyik legmeghatóbb aspektusa, ahogyan a szereplők sorsa tükrözi egymást, olykor anélkül, hogy ők maguk „tudnának” róla. Ez a szerkezet az ön részéről kísérlet volt-e annak az alapvető tapasztalatnak a megragadására, hogy az életünket azok a történetek is formálják, amelyek „mellettünk”, a látóterünkön kívül zajlanak?

Szerintem ebben nincs semmiféle kísérleti, ez tapasztalat. Nemcsak olyan emberek írják a történetemet, akiket ismerek, hanem főleg olyanok, akiket nem ismerek, és leginkább olyanok, akikről nem is tudok. S olyan nincs, hogy mindez ne lenne hatással rám egy időben és egy helyen.

Ha – ahogyan ön mondja – a történetek nem külön-külön történnek, és ami bennünket formál, gyakran a tudat hatókörén kívül marad, akkor a lengyel tapasztalatban a test gyakran annak a helyévé válik, ami nem mondható ki. Az ön regényét olvasva az volt az érzésem, hogy Európának ezen a részén a test a történelem utolsó, kétségbeesett tanújává válik. Túlzás lenne ez a megállapítás?

Nem túlzás, hanem egzakt észrevétel. Legfeljebb erről a diagnózisról olyan földrajzi helyeken, ahol a modernista kapitalizmus működése a jaltai megegyezés alapján folytonos maradt, legfeljebb a közvetlen kapcsolatról esemény és test között nem vettek és nem vesznek tudomást. Amikor az antidepresszánsokkal legyőzik a depressziót, a legsikeresebb menedzserek körében felüti fejét a brainstorming. Ez a disszimulánsok társadalma, a miénk a szimulánsoké. De bárhogy is disszimuláljanak vagy szimuláljanak az egyének, az egyén testén kívül nincs természet és nincs történelem.

Sok olvasó számára a Párhuzamos történetek határhelyzetű könyv: egyesek mesterműnek tartják, mások elviselhetetlen „szörnyetegnek”. Ön olyan művet alkotott, amely nem annyira leírja a világot, mint inkább újraszerkeszti azt – gesztusok, emlékek, érintések, pillantások révén. Visszatekintve a mai perspektívából, miután befejezte a trilógiát, és miután különböző nyelveken is „visszaolvasta” magát, úgy érzi, hogy az irodalom még mindig tud mondani valamit az emberről, amit a film, a sorozatok vagy a képzőművészet nem tud? Ha igen, mi az?

Őszintén szólva nem tudom. De olyan még nem történt meg velem, hogy ne vettem volna elő régi könyveket vagy vadonatúj könyveket, amelyekből ne tudtam volna meg valami olyasmit az emberről, amit korábban tényleg nem vettem észre, vagy észleltem, de nem vettem tudomásul, s ennek az új tudásnak ne örülnék. Amikor olvas, akkor egy szerzővel és a saját képzeletével van összezárva az ember. Már a szerző sem volt egyedül, amikor írta a könyvét. Úgymond két képzelet forog és dolgozik egymásban. Ami igen nagy szó, hiszen megszámlálhatatlan ember tapasztalata került beléjük. Ez meg mind szabadon lebeg a világegyetemben.

Beszélgetésünk megerősít abban a meggyőződésemben, hogy az irodalom nem annyira rendet teremt a világban, mint inkább lehetővé teszi, hogy annak összetett, gyakran átláthatatlan szerkezetét lássuk meg – ott, ahol a test, a hallgatás és a sors többet mondanak, mint bármely hivatalos narratíva. Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget, hogy művei lengyel nyelven megjelenhetnek. Számomra ez formáló tapasztalat: egy olyan beszélgetés, amely nem ér véget egyetlen találkozással, hanem újra és újra visszatér a könyvekben és az olvasásokban. Remélem, hogy ezt a beszélgetést személyesen is folytathatjuk – a lengyel tengerparton, már áprilisban.