Egyszer már – Utóhang a zürichi beszédhez

Ha egyszer elmondtam, hogy mi mindenről nem akarok beszélni, akkor talán azt is el kell mondanom, hogy mi mindenről kéne, mégsem beszélek. Olyan dolgokról, amelyeket teljesen fölösleges tudnom. Fölösleges ismeretekről, amelyeket az ember így vagy úgy megszerez, félretesz, egyszer talán jó lesz valamire. Lassan úgy nézek ki a sok fölös tudástól, mint a budi és az istálló között a sufni, ahol mindent megtalálsz, amit nem keresel, de semmit, amire szükséged van.

Ami megint egyszer azt jelenti, hogy ennyi év, és semmit, de semmit nem sikerült józan ésszel felérnem. De azért tárolom. Keresem. Nicolas Sombart egyik remek kis könyvében, mert ragyogó és főleg önmagával szemben felelőtlen tudományos dandysége utolsó harmadában, ha jól számolom, hat könyvet írt, ezek nem nagy művek, viszont sziporkáznak az eredetiségtől és a sokrétűen fölösleges tudástól, amit magam is halmozok, csak halmozok. Telhetetlenül elolvastam mindet, azért is, mert nagyon sokat tud az elsüllyedt polgári világ mentalitásáról, ami engem különösen érdekel, s nem csak az árnyoldalairól, hanem az előnyei felől nézve, mondhatni az erényeiről, ami még inkább érdekel, ha már hazánkban letűnt a színről, másutt ugyan él és virul, vagy éppen konfliktusban van önmagával, de önmagával van konfliktusban. Egyszóval Sombart párizsi könyvének, amely egyszerre könnyed hangvételű, felette mondén önarckép és mélyenszántó, bizonyos pontjain meghökkentő tudományos analízis a francia társadalom belső szerkezetéről (Pariser Lehrjahre. Leçons de Sociologie. 1951-1954. Berlin, 2023. Elfenbein Verlag), amiben a szerző Emmanuel Beau de Loménie roppant szociológiai művének kontinuitáselméletére támaszkodik (Les Responsabilités des Dynasties Bourgeoises, Tome 1-5. Paris, 1954. Éditions Denoël), mármint a burzsoá dinasztiák hatalmi struktúráján belül fungáló arisztokrata uralom kontinuitásának elméletére, amint a terror, a direktórium, a restauráció és maga a respublika átmeneti, soha nem végleges állapotaiban áthatják, átjárják bekebelezik egymást, volt egy félrevetett mondata, amire alaposan felkaptam a fejem, miszerint Pauline de Broglie hercegnő, akit egy bizonyos Jean de Pange gróf volt szerencsés feleségül venni, s férjezett nevén, Comtesse Jean de Pange-ként, azaz De Pange grófnéként írta sikeres könyveit, azért írta volna meg Comment j’ai vu 1900 című memoárját (Éditions Bernard Grasset, Paris, 1962.), hogy elhárítsa azokat az információs károkat, amelyeket Marcel Proust regényes fantazmagóriái okoztak a francia arisztokráciának. Vagy legalábbis Párizsban, Jean de Pange grófné emlékirata megjelenésének pillanatában így szólt az antiproustiánus pletyka, ami Sombart fülébe juthatott. Gyorsan fellapoztam hát a Bottin Mondaine-t. Lássuk, ki a merész grófné, aki nekimegy ennek a szegény Proustnak, aki viszont valóban viseli a parvenü, azaz a törekvő és törleszkedő jövevény kínos vonásait, s ilyen értelemben méltó akár a paródiára is. Elég csodálatos évkönyv, ez a Bottin Mondaine. Arra szolgál, hogy bárki tájékozódni tudjon a jelentős francia családok körében. Arisztokraták és burzsoák. Minden bizonnyal kurzuslovagok, parvenük és karrieristák is. Valamennyi dinasztikus rangjukkal, címeikkel, rokonsági kapcsolataikkal, kitüntetéseikkel, városi lakásaik, villáik, nyaralóik, palotáik és vidéki kastélyaik postacímével, adott esetben a telefonszámaikkal vannak benne, mégpedig minden egyes évben újra meg újra. Mindenki, aki él és számít. Tout le monde qui compte. Aki meg nincs benne, nem számít. Az erősen pinceszagú súlyos kötetet az 1974-es esztendőből, sajnos csupán egyetlen év volt megtalálható antikváriusi forgalomban, azóta is kutatok néhány más, engem érdeklő év után, egy mesébe illő gironde-i antikváriustól szereztem be, miközben Emmanuel Beau de Loménie roppant művének köteteit olvastam. Amolyan segédkönyvnek, sorvezetőnek szántam, hogy a francia burzsoázia és a francia arisztokrácia összebonyolódásáról konkrét képzetem legyen. Utánamehessek annak, amit Beau de Loménie megemlít. Természetesen az ő nagyszabású családja is benne van a könyvben. Ez az egyetlen év olyan súlyos volt, úgy bűzlött a penésztől, hogy Balogék egerszegi kötészeti műhelyében két részre kellett bontatnom.

Szép szürke vászonba kötötték, kettőbe. Még új táblái közé helyezve is büdös és súlyos maradt, ám könnyebben kezelhető.

Nagy frigy lett, egész Európát átrétegezte. Most éppen a monarchiákból átrétegzett európai respublikákat rétegezzük át, nem tudom, mivé. Még Skandináviát is átjárta a nagy frigy, reprezentációján, étrendjén, etikettjén hagyta névjegyét, holott a skandináv államokban az arisztokráciának nem volt olyan kitüntetett szerepe, mint másutt mindenütt.

Svájc az egyetlen nagy kivétel, a Habsburgoknak ugyan itt az ősi fészkük, de hierarchiára fogékonyabb népeket keresve jókorán elhúztak innen Bécsbe.

A Proustot illető megjegyzéstől fölvillanyozva meg is rendeltem Comtesse Jean de Pange könyveit. Emlékiratán kívül két könyve volt elérhető. Az egyik egy francia nacionalizmustól átjárt igazán csapnivaló regény (Le beau Jardin, Librairie Plon, Paris, 1923), aminek mégis örültem, mert a Plon több évtizedig kiadóm volt, sok órát töltöttem a kiadó ősrégi kis palotájában a 8 Rue Garancière-en Ivan Nabokov irodájában, csodálatos egy ember, tükröktől, aranyozástól, csillároktól és délutáni napfénytől csillogott az irodája. A másik egy Madame de Staël utolsó és tán legbűvöletesebb szerelméről szóló dokumentáció (Le dernier Amour de Madame de Staël, Genève, La Palatine, 1944). Egy felette tekintélyes és körülrajongott negyvennégy éves asszony beleszeret egy huszonhárom éves sebesült huszárba. És viszont. Fontos adalék a párizsi irodalmi szalonok, azaz a burzsoázia és az arisztokrácia frigyének dinasztikus történetéhez. A nagy történet szalonokban bonyolódott. Madame de Staël a szalonok szalonjának koronázott istennője volt Genfben és Párizsban, hiába öregedett, egyre eszesebb és szerelmesebb.

A szalonok szociológiai története nélkül Proustot vagy akár a Dreyfus-pert inkább csak félreérteni lehet. Magyarul a polihisztor Benedek István írt a témáról több kiadást megért regényesített monográfiát (Párizsi szalonok. Julie de Lespinasse naplója. Magvető, Budapest, 1973). A kanyargó Dordogne egyszer azonban betörhetett az antikvárius pincéibe, mert ugyanolyan odvas illatot árasztottak az újabban érkező könyvek, mint a korábbiak. Ha már szalonok, akkor csapjuk hozzá gyorsan rendelési mániámhoz Comtesse de Noailles memoárját (Le Livre de ma Vie, Hachette, Paris, 1932), ami nem csak büdösen, de lapjaira szétesetten érkezett, olvasásra alkalmatlanul, s így aztán Balogék műhelyének segítsége nélkül még olvasni sem tudtam. Viszont rögtön kiderült, hogy a könyvnek ezt a példányát Hélène Ledreun kapta René Ledreuntől 1933 júliusában, bárkik voltak is ők. Egy hatalmas uradalmi magtárba fészkelte be magát az antikvárius, pincéit, földszintjét, három emeletét töltik meg a vásárlásra felkínált könyvei, az egyik emeletét Racine-ról, a másikat Corneille-ről, a harmadikat Molière-ről nevezték el, hatalmas márványbüsztjeikkel ékesítették az emeleteket, de máskülönben semmi reprezentáció, mindenütt egyszerűen ácsolt, könyvektől rogyadozó polcok és asztalok, az épület lábánál pedig valóban ott kanyarog és öblösödik a nagy folyó valamelyik hol kiszáradásra, hol áradásokra ítélt ága, talán holtág.

Comtesse Jean de Pange műve odvasan is a legnagyszerűbb arisztokrata memoárok közé tartozik. Vagyont fizettem érte, első kiadás. Alkalmas arra, hogy mondataitól rögvest olvadozzon az ember, s ugyanazon mondatok kijózanítsák. Kiderül belőle, hogy nagyanyja, Comtesse Pauline de la Forest d’Armaillé, née Ségur szintén írónő volt, szakmányba írta könyveit, főleg nemes női arcélekkel történeti portrékat, Souvenirs de Jeunesse címmel pedig megírta a maga memoárját. Nosza, lássuk leánykori emlékeivel a nagymamát, akinek Napóleon marsallja, Ségur herceg volt az apja, s kéziratban maradt művét unokája, De Pange grófné, née de Broglie publikálta a Le Correspondant című eminensen liberális katolikus folyóirat 1933. szeptemberi és októberi számaiban, küldjétek, megrendelem. Ebben az évben került hatalomra Hitler. Ez is nagyszerű emlékirat, különösen az unoka memoárjának hátterében, hiszen D’Armaillé grófné egy olyan generáció szülöttje, amelyet még nem érinthetett a burzsoá dinasztiák hatalma. Tudatát és öntudatát az új rend nem szánthatta még át, s ezért képes tudatállapotát így leírni. Nincsen miért átdolgoznia. Mindhalálig azt látja, amit saját osztálya lát. Nem az észlelésünk van késésben, hanem a felfogásunk.

Mondhatom, igen nehéz műfaj ez az arisztokrata emlékirat. Az emberi tudat más rétegében keletkezik, mint a polgári memoár. Arisztokrata nem beszél önmagáról, e nemes tárgyról senkivel nem beszél, nem tanúskodik, nincs közlési kényszere, nem oszt meg, nem tesz vallomást. Sajátjaival minek beszéljen, nélküle is tudják. Elvileg semmi mást nem kell közösen tudniuk a világról, mint dinasztikus leszármazásukat és ezek kapcsolódásait más leszármazási ágakkal és más dinasztiákkal. Ami igen nagy kapacitást és absztrakciós munkát igényel. Nem csak a maguk családját és történeteit ismerik, hanem Európa történetét a kiterjedt családjaikkal. Ami mégis csak más, mint a történelem polgári felfogása, mégpedig nacionális polgári felfogása. A francia arisztokrata memoárnak Saint-Simon herceg adta meg az alaphangját, nálunk Réz Pál fordította csodásan. De vigyázat, az emlékíró herceg nem azonos a szociológus Saint-Simon herceggel, az utópista szocialistával, aki Marx társadalomelméletére is nagy hatást gyakorolt, s mintegy kétszáz évvel később Nicolas Sombart vezérlő elméje és disszertációja tárgya lett a Sorbonne-on. Az emlékíró Saint-Simon herceg nem valakinek nyitja meg magát, rangjabélinek minek nyitná, jobbágynak, munkásnak, zsellérnek, polgárnak eszébe nem jutna kinyitogatni, hanem nyílt embernek született, így él XIV. Lajos udvarában, nincs karakterisztikus oka rá, hogy zárt legyen, mi pedig minden előfeltétel nélkül követjük elfogulatlan tekintetét az észrevétel, a felfogás és a tudomásul vétel hármasságának kognitív állomásain, s így aztán meg is tudjuk tőle, hogy miben áll vagy bukik a francia királyság. Mi is ilyen nyíltak vagyunk, nem tehetünk róla. Mi, emberek, így látunk valamennyien. Habár reggeltől éjszakáig az érdekeink szerint povedálunk és főleg cselekszünk, észlelet és érdek viszont igen ritkán egyezik. A született emberi egyenlőségnek mégis ez az egyetlen alapja és tárgya, az emlős lények szenzualitása. A tudat inputja, s hogy mit tesz vele az output. Kérdés persze, hogy képesek vagyunk-e nyíltan írni a pszichofizikai processzusokról. Ha akarunk, akkor ritkán vagyunk rá képesek. Ha viszont valaki Saint-Simon herceg emlékiratát olvassa, akkor az emberi egyenlőség jegyében megpecsételt nyíltsága jóvoltából szubsztanciálisan érti meg, hogy miért lesz szüksége az emberiségnek a francia forradalomra. Polgári emlékírók a szellemi összefüggések feltárásának erre a szintjére általában nem érnek el.

Valami igen hasonló történik, amikor Jean de Pange grófné emlékiratának szenzualitását követve egy elbeszélő személyt látunk, aki történetesen nagyanyja keresztnevét örökölve Pauline de Broglie hercegnőnek születik. Sehol másutt, a La Boétie utcai palotában, valamint nyári kastélyukban, Saint-Amadourban nyílik rá a tekintete a világra. Ahol is polgármesternek választják a herceget, mert régóta igen tisztelik újdonsült polgártársukat. S nem ő az egyetlen herceg, gróf vagy márki, akit a terroron, a direktóriumon és a restauráción átdarálódott nép jónak lát polgármesternek választani. Emlékszik rá, hogy a herceg született családfő. Pauline de Broglie hercegnő, aki később az igen szerencsés Jean de Pange gróf felesége lett, emlékiratában egyetlen, polgári elmével is felfogható félrevetett mondatában derít fényt rá, hogy a kontinuitás elve miként is működik dans un et autre clan de bonne société très élégante tudatában.

Azaz miként működik ennek vagy annak a klánnak a tudatában az előkelő társaságban. Meglepő, hogy klánnak nevezi a sajátjait, s így kívülről nézve szemléli önmagát velük a saját tudatában.

Ki sem kell mondania, tudják a belső nyelvükön, hogy az éppen történő felől mit kell tartani. La séance continue. Ennyit. Elég ennyit mondani vagy akár gondolni. Egymás pillantásából tudják, hogy a folytatásos színjátékban éppen hol tartanak.

Mikor Broglie herceg este a francia nemzetgyűlésből talpig kormosan hazaérkezik, ahol is egy Vaillant nevű anarchista éppen bombát robbantott, s mindenféle felindultság nélkül előadja a vacsoránál a történteket, elhangzik a nevezetes mondat. La séance continue. Nem először és nem utoljára hangzik el, legfeljebb Pauline hallja és értelmezi a La Boétie utcai palotában legelőször. Jó lenne csak úgy mellékesen tudni, vajon az utcát Estienne de la Boétie-ről, a költőről nevezték-e el, Montaigne szerelmetes barátjáról vagy valaki másról. Majd utána kell mennem. Az állandó kifejezést körülbelül abban az értelemben használják, mint amikor a pesti nyelvben valaki szcénát mond. Valaki csinálja a szcénát. Ne csináld nekem a szcénát. Balhézik. Csinálják a balhét. Balhézik a nép az utcán, de semmi baj, reggelre kelve a világ rendes kerékvágásába áll, s minden ugyanott folytatódik, ahol tegnap elhagytuk. Megyünk át saját történetünk valamennyi fázisán. A burzsoá dinasztiák az arisztokráciával együtt gondoskodnak a kontinuitásról.

Hétévesen Pauline hercegnő is a felnőttekkel étkezik. Amikor a gyerekek hétévesek lesznek, s ez is a megingathatatlan világrendhez tartozik, a Maître d’hôtel mindenféle ünnepélyesség nélkül vezeti fel őket a felnőttek asztalához. A felnőttek pedig úgy fogadják körükbe, mintha mi sem történt volna. Örök időktől ott a helyed, ahol ezentúl majd mindig ülsz. S akkor az angol nörsz, a l’Anglaise, comme se plaisait à dire kísérete nélkül kell a felnőttekkel felvonulnia az étkezéshez. Naponta háromszor ünnepélyesen. La séance continue. Soha semmi dráma. A világ nem más, mint szokásrend és nyelvhasználat. Mindennek rendje van, ideje, helye, nyelvtana, s nem kell attól tartanod, hogy a La Boétie utcában valami majd megváltozik. Bomba, nyaktiló, avagy a forradalom lezárására irányuló politikai akció, mondjuk egy újabb véres forradalmi hullám nem érintheti a státuszt, hiszen a folyamatosság fenntartásának metódusát maga a polgári államrend kontinuitása biztosítja. Össze vannak épülve a kontinuitásban. Abban sem lehetséges változás, hogy milyen rangsorban kell a vacsorához, az ebédhez vagy a reggelihez felvonulniuk, vagy adott esetben miként és milyen előkészületek után utaznak el városi palotáikból vidéki birtokukra. Maga az uralom áll az állandóság jegyében. Nincsen meg nélküle. A hercegnő legfeljebb annyi megjegyzést tehet emlékiratában Vaillant úr nevezetes bombamerényletével kapcsolatban, hogy tous les intimes de la petite liste semblaient partager cet avis. S hogy megértsük e megjegyzést, ahhoz egy olyan belső rend szabályait és tolvajnyelvét kéne ismernünk, amely kifelé hermetikusan zár, mégpedig vérvonal szerint zár. Nincs bejárás. Kijárat sincs. Tagja vagy-e a dinasztiának, s melyiknek a tagja. Ki kivel házasodott össze, s miként alakult az öröklés rendjében a birtoka. A szó szerinti fordítás nem segít. De rögtön igen sokat mond, ha ismerjük a szicíliai Lampedusa herceg tárgyra vonatkozó mondatát, miszerint nagyon sok mindennek kell ahhoz változnia, hogy minden maradjon a régiben. S ezt nem csupán csákvári, tatai, szigligeti, pápai, budai vagy fertődi kastélyukban tudják az Esterházyak, velük együtt a mi Esterházy Péterünk, hanem palermói vagy párizsi palotájukban ugyanezt tudják a Lampedusák és a Broglie-ak. Pontosan azok a személyek, akik a kis listán szerepelnek. A kis listán csupán ők szerepelnek. Az alaposabb megértéshez tudni kell még, hogy a Broglie hercegek fogadónapja csütörtök. Ezt Párizsban majd’ mindenki tudja. A Maître d’hôtel, azaz a hercegi palota háznagya, aki a reggelihez, az ebédhez és a vacsorához a családi tekintély és az adott vendégek rangsorában vezeti fel őket a vesztibülből az emeletre az alkalomhoz illőn megterített asztalukhoz, ahol minden egyes nap kitüntetett alkalom, párhuzamosan két listát vezet azon személyekről, akik az adott héten részt kívánnak venni a Broglie hercegek csütörtöki fogadásán, azaz tudni illő, hogy előzőleg a háznagynál leadták névjegyüket a fogadási ceremóniához. Lisszabontól Szentpétervárig, Londontól Palermóig így történik. Létezik a kicsi lista azon személyek nevével, akik a nemzetség bensőséges, intim köréhez tartoznak, azaz a bonne compagnie, a jó társaság tagjai, a nagy lista viszont mindazoké, akik kívül vannak a jó társaságon. Ezt a kis listákra vonatkozó megjegyzést száz évvel a francia forradalom minden nyomora, késztetése, lázadása, diadalma, gyilkolási epidémiája, pogromja és győzedelme vagy végső győzelmének égető hiánya után is úgy kell értenünk, hogy a kis listán szereplők, azaz a vérvonaluk szerint respektálható személyek osztják azon véleményt, miszerint minden nagy változás ellenére minden mindig marad a régiben. La séance continue. Írja Lampedusa herceg Palermóban La gattopardo című csodás regényében, ahogy ugyanabban az évben a hercegnő nem kevésbé csodás, de jóval szárazabb emlékiratában olvasható. Nem véletlen a földrajzi távolság és az időbeli egyezés. A kontinuitás elve minden más ellenében vagy minden mással együtt működik. Mindketten felütötték a fejüket, érzékelik, hogy veszélyeztetettek. A kontinuitás összhangzattan és konkrét összeműködés. Homok csikorog a fogaskerekek között. S ebben megegyeznek mindazok, akiknek számottevő a véleményük, s tudják, amit tudnak a história menetéről és önmagukról, azaz a bonne société tagjai.

Körülbelül ilyen az európai világrend, ilyen a belső szóhasználata, de nem a látszólagos világrend, nem a diplomáciai, nem a didaktikus, nem a deklaratív, nem a diktatórikus, nem a demokratikus, hanem a valóságos. Még ha az európai földrész nagyobbik felén a kontinuitás elve nem működik is többé, és soha nem is fog visszaépülni, minthogy Churchill és Roosevelt a második világháborús győzelem érdekében Sztálin fennhatósága alá rendelték az egész hatalmas földrajzi régiót, mi az, hogy rendelték, lökték, taszították, s így az arisztokrácia és a burzsoázia közös uralmának kontinuitása ezen az európai féltekén kész, vége, ténylegesen megszakadt.

A Proustot illető párizsi pletykát De Pange grófné memoárja egyébként nem igazolja. De Pange grófné nem azért írta memoárját, hogy helyére tegye Proustot, hanem azért írta, mert írta. Van ugyan egy Proustra vonatkozó mondata, ennek azonban nem csak semmiféle kritikai éle nincs, hanem inkább az írásművészet iránti bámulat diktálja. Az is meglehet, hogy a linkóci Sombart csupán az antiproustiánus pletykát ismeri, de nem olvasta el hozzá De Pange grófné könyvét, amire hivatkozik. De Pange grófnétól elvileg nem is várhatja el az ember, hogy bármit a helyére tegyen, hiszen az ő szemével nézve minden eleve a helyén van, s majd minden helyénvaló.

Amikor odvas illatával könyve megérkezett, rögvest kiderült, hogy nem csak azért kellett vagyont fizetnem érte, mert első kiadást akartam, hanem azért, mert dedikált a példány. Rokonszenve tanúságaként Maximilian Letsch de Leczyca hercegnek dedikálta, akinek a nevét egyébként semmiféle főnemesi almanachban nem találtam. A Bottin Mondaine-ben sem. A grófné viszont igen extravagánsan írta alá a példányt: „Broglie Pange”. Madame de Staël utolsó szerelméről írott könyve első kiadását is ekként dedikálta egy bizonyos „Abel asszonynak első találkozásuk emlékére”. Ezért a példányért is jó sokat fizettem. De meg is érte, mert így duplán látom Broglie Pange kézírását és sajátos aláírását is. Jobban látom, ami írásképéből látható. Láthatóvá teszi az embert, aki ő volt. Tényleg olyan személy volt, aki nem volt irányítható vagy tanítható, s ezt tudja önmagáról, meg is írja, de betűi is ezt tanúsítják. Úgymond az öntudat legfelsőbb grádicsán rendelte saját neveként egymás mellé a két történelmi családnevet. Írásképe nem harmonikus, mert betűi hol erre, hol arra dőlnek, de az öntudatnak ezen a szintjén ez a kis szépséghiba már nem oszt és nem szoroz. Tökéletesen fölösleges tudásként ez viszont nekem nem kevés.

Én is tudom magamról, hogy enyhén autista vagyok és közepesen mániás, s ehhez a tudáshoz mindennap meg is nézem a saját írásképemet, lássuk, hol tartunk.

Még botor módon azt is tudni akartam volna, hogy ki ez a Maximilian Letsch de Leczyca herceg, akinek a nevét semmiféle listán nem találom, s akivel szemben Broglie Pange rokonszenvet érzett, avagy merő udvariasságból így fejezte ki magát a dedikációban. Keresgéléseim közepette még Marie Leczinska francia királyné neve került leginkább az ismeretlen nevű herceg nevének közelébe. Gondoltam, talán mindketten ugyanabból a lengyel uralkodói házból származnak, s Broglie Pange talán azért táplált udvarias rokonszenvet iránta, hiszen nagyanyja, Comtesse d’Armaillé, született Ségur, többek között Marie Leczinska francia királyné nemes arcélével is írt egy regényes biográfiát. De ezt a feltételezésemet aztán gyorsan félretettem. Jöjjön inkább a Dordogne partjáról Marie királyné regényes biográfiája. Hiszen róla is alig valamit tudok. Rajta volt a listájukon, de néhány nap múltán értesítettek, hogy sajnos nem találják, ám helyette örömest elküldenék Abbé Froyart 1864-ben kiadott biográfiáját. Olyan futóbolond voltam, hogy megrendeltem, s még örültem is, amikor megérkezett, mert csodás kis kiadás, püspöklila selyem kötésén egy aranylón sugárzó kereszttel. Lássuk az abbét, könyvéből vajon kiderül-e bármilyen családi kapcsolat Marie királyné és Maximilian herceg között. De csak azt láttam, hogy hitbuzgalmi stílusával jócskán túlemelkedik az én francia nyelvismeretem szintjén. Az igazsághoz tartozik, hogy ezzel a francia hitbuzgalmi stílussal Bernanos-nál már találkoztam, de Froyart abbé stílusa olyan kacifántos, hogy még lenne bőven mit fölöslegesen megtanulnom. Majd meg is teszem. Már csak azért is, mert a francia fundamentalista katolicizmus és a francia nacionalizmus összefüggését igazán nem lenne fölösleges jobban megérteni. S miből másból, ha nem a nyelvből. Az is érdekes kérdés maradt, hogy De Pange grófné hajlik ugyan francia nacionalizmusra, de családilag a francia katolicizmus liberális és nem a fundamentalista szárnyához vonzódik, folyóiratukban, a Le Correspondant-ban publikál, s akkor miként is van ez.

Közben pedig addig csökönyösködtem az internetes keresővel, míg a herceg neve láttán a program hozzá nem rendelt egy nem kevésbé mesésnek bizonyuló bécsi antikváriushoz, aki Maximilian Letsch két kis könyvét ajánlotta fel. Nosza, lássuk mindkettőt. Wandlungen címmel igazán olcsón kaptam meg egy 1943-ban kiadott vékonyka gyűjteményt németül és franciául írott versekkel, valamint egy 1941-es kiadású „Kriegstagebuch eines gefallenen französischen Soldaten” címmel írott, mindössze 30 oldalas, 50 számozott példányban készült, famentes papírra nyomtatott és a szerző által saját kezűleg aláírt kiadványt. Ami elvileg azt jelentette volna, hogy ez a Letsch nevű egyén nem szerzője a könyvecskének, hanem közzéteszi a háborúban elesett francia katona háborús naplóját, mégis aláírja a számozott példányokat. Értsük úgy, hogy ezt az irodalmilag bejáratott patront használja, hogy francia katonaként önthesse ki nekünk német lelkét. Számozott aláírása láttán, mert a No. 12. példány lett enyém a könyvből, olyan érzés fogott el, mint amilyen a hajósoké lehetett, akik végre elérték India partjait, föld, föld, kiáltozták, holott Amerikát fedezték fel és még csak nem is először.

Maximilian Letsch kézírása azonos volt azokkal a francia nyelvű bejegyzésekkel, amelyeket Jean de Pange grófné könyvének két üres hátoldalán találtam, s akkor legalább ezt tudom. Ezek szerint Maximilian Letsch azonos lenne Maximilian Letsch de Leczyca herceggel. A herceg térképezte fel magának ezen a két üres oldalon a Broglie-kat. Még azt a hihetetlen részletet is tudhatom, hogy Louis és Maurice de Broglie hercegek a 172-es és a 173-as számokon voltak elérhetők a Bois de Boulogne-i hívószámon, ami 205 volt, amíg a hatvanas évek végéig működtek Párizsban ezek a hívási központok. Életem végére biztos révbe értem. Mindig is felfedező akartam volna lenni, de nem lettem, mert már minden fel volt fedezve, most azonban ezt az egyet tényleg felfedeztem. Maximilian Letsch és Maximilian Letsch de Leczyca azonos személyek.

Német verseinek fennkölt stílusában volt valami kellemesen régies. Tájak, szerelmek, vágyakozás, miegymás. Ha rosszmájú lennék, mondhatnám, hogy ebben a stílben majd’ minden német tud verset írni, aki érettségizett és Goethe néhány versét auswendig ismeri. Par cœur. A franciául írott verseket nem tudom hová tenni, de nem vagyok biztos benne, hogy ez az én hibám. Az elesett francia katona naplója ellenben érdekesnek bizonyult, mert Letsch előszavából kiderül, hogy a csata második világháborús helyszíne azonos azokkal a helyszínekkel, amelyekről De Pange grófné írta csapnivaló nacionalista regényét egy világháborúval előbbről. Csak néztem, mint a moziban, hogy akkor a helyszín azonossága mit jelent. Semmit nem jelent. De mit kezdjek a konkrét semmivel.

Letsch neve után jó ideig hiába keresgéltem tovább az interneten. Az állítólagos francia altiszt második világháborús naplójának előszavából viszont rögtön kiderült, hogy ez az istenadta Letsch egy átkozott dilettáns. Írni tud valamennyire, hiszen az iskolában megtanult, de német hadműveleti újsághírek alapján képzelt el magának egy francia katonát, hiszen a nácizmus kellős közepén miként jutott volna hozzá francia újságokhoz, a német hadi hírekhez igazítva hozzáképzelte francia gyermekeit és francia feleségét a francia környezettel, amiben talán valamennyi jártassága is volt, ám szociális képzelete vagy empátiája nulla, semmi, zéró, egyáltalán nem működik, nem tudja elképzelni magát francia katonának francia bajtársai körében, mert nem tudja, milyen egy másik ember. De akkor miért teszi. Egy ember, aki önnön képzeletét sem tudja követni, nemhogy másokét. Hagytam az egészet, Letsch meg menjen a fenébe. Miért kelljen nekem vérdilettánsokat olvasnom. Habár saját hibám miatt én sem tudtam magamat követni, mert mégsem tudtam abbahagyni vagy feladni. Mígnem a magas égiek, avagy az őrült véletlenek úgy rendelték, hogy a Badische Heimat című folyóirat 2006/4. számában rátaláljak egy áldott és sokat dolgozó és igen jó humorú helytörténész, Johannes Werner Wer war Maximilian Letsch. Zu seinem 100. Geburtstag című minden fölösleges tudás minden fölösleges igényét utánozhatatlanul kielégítő munkájára. Hiszen harminc évvel korábban ugyanebben a folyóiratban maga Letsch is publikált helytörténeti munkákat.

Az áldott Johannes Werner soha le nem írja ezt a szót, amit én most le fogok írni, ő legfeljebb Felix Krull vallomásaival kapcsolatban Thomas Manntól idézi, de nem, én sem írom le. Nem lenne igazságos. Mert nem szélhámos volt ez a Letsch, hanem fantaszta. Valószínűleg még gimnazistaként, mikor filológiai készségével kitűnt a többiek közül, a fejébe vette, hogy családja abból a lengyel hercegi családból származik, amelyből később a lengyel uralkodói család leágazott, nagyra vágyásnak nevezzük az ilyesmit, világos, kertész volt az édesapja a gazdagéknál, míg el nem vette gazdagék egyetlen lányát, s ez az asszony lett az édesanyja az örökséggel egyetemben, amiről Raststattban az volt a fáma, hogy gazdagék csak azért adták volna hozzá, mert nem is kertész, hanem valamilyen jelentékeny családból származik, bár ugyanakkor a filológiai szenvedéllyel megáldott fiú lelkiismeretesen kiderítette, hogy családi nevük az allemánban többek között férfi nemi szervet jelent. A sok filológiai munkához és fantazmagóriához még sötét tógákat is viselt ez az áldott gyermek. Sokat foglalkozott genealógiával. Én magam is ismerek ilyen genealógiai őrületben szenvedő egyént, álló nap könyvtárakban ül, mert ki akar magának deríteni egy másik családot. Letschnek talán a fekete tóga adta az ötletet, hogy a freiburgi egyetemen katolikus teológiát tanuljon, később jelentkezett még papneveldébe is, viselhessen inkább fekete reverendát, de a konviktusból csakhamar elbocsátását kérte, minden bizonnyal megkérték, hogy kérje, bizonyára hevesebben udvarolni kezdett valamelyik szeminaristatársának, később a német büntető törvénykönyv hírhedt 175. paragrafusa alapján e szenvedélye miatt börtönbe zárták, s így tovább, míg különböző szerzetesrendek és egyetemek teológiai fakultásai mentén, némiképpen élősködve ezeken, másfelől filológiai rabszolgaként, önmagát immár írónak titulálva Rómába nem ért, ahol rögtön egy igen egyszerű névjegyet nyomatott magának. Il Duca di Leciza. Ennyi állt rajta, semmi más. Azaz egyszerűen szólva Leciza uralkodó hercege lett, akit aztán kézről kézre adtak a főnemesi és egyházi pártfogók. Addig dolgozott főnemesi önmagán, míg a Máltai Lovagrend tagja nem lett, amiből valamivel később teljes joggal és igen nagy csendben kizárták. Mígnem Olaszországban szolgáló német katonaként amerikai fogságba nem esett, Nápolyban behajózták és a Colorado állambeli Trinidadben kétezer német katonatiszttel együtt egy rettenetesnek bizonyuló fogolytáborba zárták. Ha és amennyiben nem költemény a története, mint annyi minden más az életében.

S így tovább. Olyan fájdalmat okozott nekem ez az ember, hogy itt már folytatni sem tudom.

Azt azonban még el kell gyorsan mondanom, hogy az elesett francia katona állítólagos naplóját Maximilian Letsch minden égbekiáltó dilettantizmusa ellenére végigolvastam. Olyan rasszista antináci mű, amit a náci uralom kellős közepén ötven példányban publikált a saját költségén és a saját aláírásával. S ilyen értelemben unikális. Egy francia szájába adva enged meg magának olyan mondatokat németül, s nem csak úgy általában, hanem Hitlerre és Goebbelsre és az egész náci népmozgalomra vonatkozón, amiért bármely német vérbíróság azonnal felkoncolhatná, ha észrevennék, hogy miket beszél francia katonaként németül ez az átkozott dilettáns. A képzelet legkisebb készsége nélkül képzeli önmagát franciának, hogy nyomtatásban nyilvánosan antináci lehessen. Miközben franciaként bestiának nevezi a saját színesbőrű bajtársait. Tökéletes, mondhatni halmazati dilettantizmusa árulja el. Saját rasszista véleményét mondja az afrikai kontinensről származó franciákról. Diktatúrákban így lesz egyeduralkodó és organikus a teljes szellemi zűrzavar. Művelt emberként Letschnek tudnia kéne, hogy az egyenlőség gondolata miként helyezkedik el egy francia tudatában. Esetleges tudását vagy érzéki tapasztalatait azonban felülírja az elégtétele, hogy ő most aztán a náci rémuralom kellős közepén elmondta honfitársainak saját antináci rasszista véleményét.

Nem a furfangja teszi, hogy a titkos szolgák hadserege nem vette észre, hanem az őrületes szerencséje. Még csak hasonló esetet sem ismerek a német írásbeliségben. Legfeljebb Hans Erich Nossack műveit, ezekben az években írott naplóit és verseit, ezek azonban nem kerültek nyilvánosság közelébe, ellenállói szubtilitása különben is felülmúlhatatlan. Az érti, aki tudja, mire értse. Friedrich Percyval Reck-Malleczewen korszakosan nagyszerű antináci naplóját viszont felfedezték a nácik, holott nem mutatta senkinek, ő azonban szabad ember volt, minden bizonnyal így született, a fennen hangoztatott véleménye miatt mentek utána és tartottak nála házkutatást. Letartóztatták, a dachaui koncentrációs táborban ölték meg. Véletlenül maradt fönn naplójából egy másolat. Egyes források szerint tarkón lőtték, más források szerint a tábor felszabadítását megelőző napon éhen halt. Baltikumi német nemesi családból származott, német nacionalista volt, egy patrióta volt az istenadta, s épp ezért lett antináci, merő hazaszeretetből. Most ezen még egy ideig gondolkodom.

Nádas Péter