Alkalmi lábjegyzetek – Esterházy Péter leveléhez

Lelkem, mondta igen finoman, mintegy leheletként ejtve. Nem csak nekem, majd’ mindenkinek, bárkinek. Akkor is, amikor haragos volt. Mert akkor tényleg lélek szólt belőle a lélekhez és nem a híres önuralma. – Black Boxes sorozatunkban Esterházy Péter a Berlini Művészeti Akadémián őrzött leveléről Nádas Péter írt.

Érdekes, hogy néhány évtized múltán egy levél lábjegyzetek nélkül alig él meg. Homályossá, sokértelművé, mi több, félreérthetővé válik. Habár a lábjegyzet újabb tévedésekhez vezethet.

Már a dátumozása sajátos. Febr. 16. csütörtök. Uramisten, de melyik évben, milyen darabot adtam olvasásra. Nem volt szokásunk egymásnak kéziratot adni. Voltak persze kivételes kéziratok, a későbbi években gyakoribbá vált közöttünk a kényes ügylet, de közel sem lett rendszeres.

Nem lehetett más, mint a „Találkozás”, azon frissiben, 1979. januárjában adhattam át vagy küldtem el. Kíméletlen egy tél volt a behavazott kisoroszi dombtetőn a széljárta, „szerszámos kamra típusú” faházban. A két térdemben azóta érzem, pedig hátamnál ott volt a forró kályha és gyapjú plédekbe voltam bugyolálva. Azért adtam, amint kész lett, mintegy kritikus olvasásra adtam, mert attól tartottam, hogy főszereplőm hangvételét, a választékosság és a brutalitás sajátos kevercsét nem találom el. Aminek csekély volt az esélye. Minták és szó szerinti jegyzetek után mentem, figyelembe vettem a bon ton buktatóit, s ezen túl, áthágásának etikettjét, azaz a főnemesség kötelező, olykor önkényes és önkéntelen kendőzetlenségét.

Csakhogy látom ám az örök naptárban, hogy 1979. február 16-án nem csütörtök volt, hanem péntek. Olykor még ebben is téveszt az ember. Takarítás című darabomat nem adhattam, akkor még nem ismertük egymást, a Temetés írása közben pedig súlyos szénanátha gyötört, míg rá nem jöttem, hogy a kalászba szökött homoki vadfüvet sürgősen le kell kaszálnom. Harmadnapra elmúlt a náthám. Nem mindig tudjuk, milyen nap van ma, mitől van a szénanáthánk. Vagy hétfőn abban a mély meggyőződésben ébredünk, hogy kedd van.

Legalábbis az első változatot ezek szerint egy évvel korábban, 1978 januárjában fejeztem be. Mert 1978. február 16. valóban csütörtök.

A furcsa írásmóddal előadott megszólítás szintúgy lábjegyzetre érdemes.

Péterem.

Voltak persze aszimmetriák a kapcsolatunkban. Nem sok, de volt.

(magánlevél)

febr. 16 csütörtök

P-m!

Most olvastam el a darabodat, s mentem rögtön telefonozni (hideg északi szél cibálta haji fürtjeim), hiába. – Nagyon jó. Kész, erről ennyi elég. (Pl. finom állatiság stb.) Meg kéne könyvben jelentetni, de folyóiratban mindenképp. Nagyon finom. (Persze a színházról nem lettem okosabb.)

–

A délutáni povedálásunkhoz: Amit te hiányolsz – vagy ami a hiány – az, gondolom, a magyar filozófia(történet). Ez per def. pótolhatatlan. Így mucsaiak vagyunk, minthogy magyarok. Mészöly se ezt a pótlást végzi, hanem módszerekét, melyek persze megkövetelnek bizonyos gondolkodásmódot-módszert, a gondolkodás teljességét valami részletben, a végigvivést; amik ugyanígy hiányoznak. A magam számára a megoldást (a megoldások mindig önzők), abban a vélt jogomban látom egyfelől, hogy gátlástalanul használhatom az itt-ott kialakult eredményeket; idegen kultúrkör esetén ez valóban kissé kérdéses, mert gyökértelen – s hogy ez hova vezet, aránytalansághoz, azt, azt hiszem, (a zseniális) Szentkuthy mutatja –, de (másfelől ezt talán egyensúlyozni lehet a „világkép korszerűségével”, a fizikára gondolok, valamelyest a matematikára, a logikára – de mindenesetre valami irdatlan geometrikus érzetre, ami ha elég kozmikus, alkalmas lehet a

____

kompenzációra. Mindenképpen Naturburschok vagyunk. Ha nem jön össze az előbbi diákos álom (nos semmi önfertőzés, galambocska), akkor marad, amit Mészöly király csinál: fogcsikorgatva bemutatni, ami nekünk maradt, csikósoknak.

Amit mondok, nyilván hülyeség, gondolatilag legalábbis esetleges (én is csak úgy találtam ki), de én közben konkrétumokra gondolok, melyek csinálni akarók, s ettől – ez idő szerint – megszűnik hülyeség lenni.

Egyszer a vita hevében azt találtam mondani, figyelj ide, Péterkém. Mintha mérges légy csípte volna meg, hogy rögtön a klasszikus orosz irodalomból idézzek. Felszisszent, nem vagyok a Péterkéd. Ami csak félig sikerült tréfásra. Azt jelentette, határsértés. Őt nem lehet kicsinyíteni, nem lehet birtokolni. Ő maga azonban engem illetőn olykor nem csupán írásban, hanem élő szóban, leginkább telefonbeszélgetésekben, megmaradt a birtokos szerkezetnél, s ez aztán tényleg nem hatott valami szemérmesen, a hangzók közül egy sem volt elhagyható, ám minden bizonnyal égető szüksége volt egy kis privilégiumra. Hát akkor legyen, megengedem neked, kedves barátom. Birtoklási igénye nagy volt, mondhatni végtelen, egykori birtokaik méretével úgymond arányos, értettem is, hogy ne értettem volna. Mély emberismerete, embertisztelete ellensúlyozta, felebaráti szeretetnek mondják, de kicsinyítő képzőt valóban nem használt.

Talán csak a Gittus. Amikor azt mondta, Gittus, ami ugyan becézés. Idegenek előtt persze nem. Akkor Gitta maradt. De azt írta, hogy Gittus.

Vagy éppen soha életünkben nem tudtunk miatta egy mindig hosszúra nyúló telefonbeszélgetést úgy befejezni, hogy ne ő, én zárjam le. Én búcsúzzak el. Mindig fordítva történt. Ezt talán a rendelkezési jog hipertrófiája volt. Mi tagadás, ez a kis aszimmetria elég sokáig zavart, nehéz volt lenyelnem. Baszta a polgári csőrömet. Nagyúr, aki mindenről és mindenki felől szabadon rendelkezik. Végül is Esterházy Mátyás nevelte, aki némi megkötéssel tényleg nagyúrnak született. Ami szubsztanciája szerint több évszázadon át azt jelentette, hogy tulajdon két szemében a nemzetségnek jelentősebbnek kellett lennie a saját személyénél vagy a család tagjainak személyes érzékenységeinél, amit naponta elfogadni, végrehajtani és végrehajtatni mindenképpen nagy absztrakciós trouvaille egy ember tudatában. Habár Péter dédapja, Esterházy Miklós Emléklapok című, 1919 szeptemberében, a kommün bukása után németül írott és csupán a következő évben magyarra fordított pokoli könyvecskéjében joggal jegyezte meg, hogy márciusban született unokája, szegény kicsi Mátyás, évszázadok óta az első Esterházy, aki rang és mód nélkül jött a világra.

Akkor sem fejezhettem be egy telefonbeszélgetést, ha kifutottunk az időből, be kellett látnom, hogy el fogok késni, tűkön ültem. Latifundium jó ideje nem volt, az elsőszülöttségi jognak sem volt szerepe többé, hacsak a családon belül nem, a rendelkezési jog mégis fennmaradt. Hiába búcsúztam el egyszer, kétszer, Péter, elkések, most az egyszer én fogok tőled elbúcsúzni, ő mondta tovább a magáét, s amit mondott, majd mindig lebilincselő volt.

Olyan vitákba, akár éles konfliktusokba sem keveredhettünk, hogy a sorvezető ne szimmetrikus maradjon közöttünk, habár tényleg léteztek aszimmetriák. E kettőnél többet azért nem tudnék felsorolni.

Bizonyára én is produkáltam ilyen jellegű aszimmetriákat, akár dominánsabbakat is, amit neki kellett értelmeznie, s bizonyára őt sem károsította a művelet.

Ennyi évtized után az is magyarázatra szorul, hogy miért kell valakinek a hideg északi széllel dacolva telefonálni, miért nem a fűtött lakásából telefonál. Egyszerű, első önálló lakásukban nem volt telefonjuk. S hogy van-e telefonja valakinek, egyáltalán előfizethet-e egy telefonvonalra, lesz-e kapcsolási száma, az nem a személyes szándékától függött, hanem attól, hogy milyen politikai pozíciót sikerült a korábbi rezsimben, azaz a kádárista diktatúrában elfoglalnia, illetve kapcsolati hálóján milyen protekcióhoz sikerült a rezsim ellenében, a rezsim őreitől és egyben sírásóitól hozzájutnia. Csupán emlékeztetőként, a levél megírásának idején kádárista diktatúrában éltünk, amely a levert forradalom néhány napja után a rákosista diktatúrát váltotta ki. Emberöltőnyi szünet két rezsim között a magyar történelemben még nem adódott. Az egyik képtelenség követi a másikat, s hazugságaik kilógó bélrendszerét polgártársaink húzzák magukkal a béltartalommal együtt. Először is a kádárizmus megtorló szakaszát, majd az úgynevezett konszolidációt éltük át és ellensúlyoztuk ezzel meg azzal, végül a felbomló szakaszával álltunk szemben 1978-ban vagy 1979-ben. A rezsimeknek az a specialitásuk, hogy miközben a népesség szolgálja, táplálja, építi őket, következetesen ellenáll, kikezdi, jókorákat betesz nekik. Úgymond ezt is önmaga előnyére és kárára. Nincs olyasmi a tudatában, amivel e kettősségét felülírná. Esterházy Mátyásnak járt a telefon, mert nagy nyelvismeretével újságírói státuszban dolgozott egy idegen nyelvű budapesti hetilapnál, ám íróként még alig ismert elsőszülött fiának, Esterházy Péternek nem járt. Kisorosziban magam is segélykérő telefonról telefonáltam, ezt pedig a helyi postahivatal falára szerelt bádogdobozban helyezték el. Úgynevezett kurblis telefon volt. Megtekerte az ember egy kurblival, s addig tekerte, tekerte, míg a szentendrei postahivatal jelentkezett, olykor nem jelentkezett. Gombosszegen a kurblis szerkezet Egyedék konyhájában volt elhelyezve az alsó faluvégen. Ha a szentendrei vagy a petrikeresztúri körzeti postaállomás olykor mégis jelentkezett, akkor kérni lehetett a számot, s várni, várni, néha másfél órát várni nem létező türelemmel, míg sikerült kapcsolniuk. Mindig nem sikerült. Ha sikerült, akkor a nyílt utcán vagy Egyedék konyhájában ordítozni, hallja a vonal másik végén a másik.

Az első önálló lakásukhoz legközelebb eső telefonfülke nem mindig működött. Akkor Péter mehetett le a dombról a Pasaréti útra.

Egyetlen tantusszal, azaz egy telefonkészülékhez használatos, a trafikokban előre megvásárolható érmével ellenben addig beszélhetett, ameddig akart, illetve pontosan addig, amíg a fülke előtt toporgó ismeretlenek nem kezdtek kopogtatni vagy dörömbölni az amúgy mindig büdös fülke mocskos üvegajtaján.

Itt még azt is elmondhatom, hogy farácson álltak és hosszú beszélgetéseik közepette kényelmesen dohányoztak a fülkékben a polgártársaink, csikkjeiket eldobálták, mi tagadás, olykor itt vizeltek. Alul elcsorgott ugyan, ám a dohányfüst és a vizeletben felázott csikkek illatával elkeveredve sajátos téli vagy nyári odőr maradt utánuk.

Csupán úgy lehetett elviselni, hogy beszélgetés közben az egyik lábával kitámasztotta a fülke ajtaját az ember.

A levél második oldalán a zárójelbe helyezett felszólítás, „nos semmi önfertőzés, galambocska”, és az első oldalon az idézőjelbe helyezett „világkép” és „korszerűség” utalás egy szenvedélyes és folytatásos irodalmi vitánkra, amit Mészöly Miklóssal folytattunk, és nem tudtunk vele zöld ágra vergődni. Nem csoda, a nagyforma kívánatos szerkezeti elemeiről volt szó. Mindhárman minduntalan kifáradtunk vagy indokolatlanul megenyhültünk egymás iránt ebben a vitában.

Mint mikor az ember hirtelen megkérdezi magától, miről is beszélek én.

Egy ideig még virtuális maradt a téma.

A szeretet, mint olyan, egyébként is mindig indokolatlan és indokolhatatlan.

A „galambocska” a szelídebb része a dolognak. A 19. századi orosz irodalomból vehette át megszólításként, vagy Szörényi Lászlótól vette át vendégszövegként, mert Szörényi nem csak a galambocskámat használta nagy keresztényi alázattal és ironikus élvezettel, hanem még a bátyuskát és a barátocskámat is. Mi tagadás, jelentős műfordítói lelemények. Rajtuk kívül soha nem hallottam senkitől. Talán Kenedi János használta olykor. Esterházy azonban még lelkemként is megszólított másokat, ami inkább az erdélyi emlékíróktól vagy piarista tanárjától, Jelenits Istvántól származhatott.

Mindhárman tehetetlenül álltunk a nagy Városmajor utcai műteremben ezzel a folytatásos vitatémánkkal.

Külön érkeztünk, mintegy egymásba botlottunk, ő már benn állt az előszobában. Valamilyen ártatlan és visszanyelhetetlen élcétől, amihez kontrázhattam rögtön egy kicsit, Miklós haragra gerjedt. Túl összeszokottnak találhatta a duettet. Volt egy adag baráti féltékenység benne. Jogosan, hiszen a rovására élcelődtünk. Amikor haragosan ordított, akkor ő tényleg ordított. Hagyjuk már el ezt az állandó élcelődést. Minden nem lehet tréfa tárgya. Gyorsan berúgtam magam mögött az amúgy is sokat szenvedett bejárati ajtójukat, mert visszhangozott a lépcsőház a haragjától és a nevetéstől.

Egész generációtok stilisztikai öngerjesztése és tematikus önössége, énessége, izéje, micsodája, nem más, egyetlen nagy önkielégítés. Önkielégítés. Ezen a szemrehányáson aztán mindketten nyerítve felnevettünk.

De Miklós, mi kifogásod lehet ellene.

Egyáltalán nem olyan rossz, Miklós, ahogy megítélik, higgyed el.

Olykor egyenesen elkerülhetetlen.

Próba, szerencse, szellemileg telítettebb lehet az állati üzekedésnél.

Szellemi önkielégítésre gondolt, énességre, persze, persze, egocentriára, az én rögeszmés használatára, elbeszélői módra, énközpontúságra, legfőbb érvként mégis gyengén hatott. Végül is ő sem volt egy Lukács tollára méltó nagyrealista elbeszélő. Ifjúságának nagy erkölcstani réme, a tiszta férfiúság parancsa szólt vissza, maga Tóth Tihamér, aki hideg zuhannyal, a testi fenyítések erejével akarta kipurgálni a serdületlen ifjúság rossz szokásait, amelyek természetesen elsenyvedéshez és korai agylágyuláshoz vezetnek. Óvásával az ügyetlen püspök öntudatlanul mindenki tudtára adta saját genitális fikszációját. Ami önvallomásként nem kevés.

S akkor most éppen tőled kell ezt most hallanunk.

Mások harsány nevetése mindig majd’ olyan meglepetésként érte Miklóst, miként mások sírása. Mintha ebből a két érzelmi megnyilvánulásból ki lenne rekesztve. Zavartan mosolygott, legyintett. Éretlen emberek vagyunk mi ketten, fel sem fogjuk, mennyire éretlenek. Mentünk utána a hosszú előszobában be a műterembe. Nem mondanám, hogy ne lett volt humora, de humora inkább mókára hajlott. Valójában Péter ellen irányult a kitörése, írásmódja és modora a begyében volt, tréfáit, szóvicceinek láncait ki nem állhatta, üres tűzijáték. Meg akarta leckéztetni a fiatalembert, míg nem késő, de inkább csak nekem dohogott róla kedvenc szavával, efemer. Ez nekem bizony efemer. A Fancsikó és Pinta jelent meg már akkor, a Pápai vizeken ne kalózkodj, a Termelési regényen dolgozhatott, vagy már be is fejezte.

Múlékony, tiszavirág életű. Ez is kedves kifejezései közé tartozott. Esterházy generációs nyelven ír, nemzedéki egyetértésre számít, a nyelv legkevésbé időtálló rétegéből merít, merítése mély, de olyan tréfákat pufogtat, amit holnap senki nem ért meg, mert az utalásokat nem érti.

A merítés is kedvenc kifejezései közé tartozott, ez talán a gemenci erdő, a dunai halászok.

Az ellenvetésre, miszerint Esterházy munkája köznyelvi gyűjtésnek tekinthető, márpedig saját gyűjtés és saját feldolgozás, úgymond rendszerbe fogja a talált és kikölcsönzött tárgyakat, s ugyanezért sem Bartókot, sem Kodályt, sem Sztravinszkijt soha szavad nem érte, ne legyél igazságtalan vele, csak legyintett. Egészen a Fuharosok megjelenéséig hajthatatlan maradt. A Termelési regény sem győzte meg. Ha egyszer a zenetörténetnek lehet ilyen fejleménye, miért ne lehetne az irodalomnak. Azért, mert nem konkrét, hanem alkalmi, talmi. Akár az esetlegesség elvével összekötve, de ő csak ingatta nagy fejét, somolygott, mint aki tudja, hogy ne tudná, ő sem állítja, hogy ne lenne nagy tehetség. Gondolkodott az ellenvetéseken, éppen az esetlegesség elvén, ami nem állt nagyon távol az ő egyenrangúsági elvétől, de ezzel együtt mindig újrakezdte.

Ami tegnap igaz volt, nem lesz igaz feltétlenül holnap.

Meglehet, de a holnapot te sem ismered.

Sok az idegen szöveg, merő szövegelés, öngerjesztés, én, én, én, hol van ő. Valamilyen tárgynál vagy témánál csak meg kéne állapodnia.

Ne nekem mondd, mondd el neki.

Még a műteremben állva is mélyen igazságtalan maradt. Úgy mondta, mintha nekem is mondaná, egyszerre többeknek mondaná, pedig azonos generációhoz mi ketten igazán nem tartoztunk, stílusbéli vagy tematikus azonosságokat pedig igazán nem láthatott a munkáinkban.

Akkor jött rá a világképünk veszélyes korszerűtlensége, mint megfellebbezhetetlen szemrehányás.

Amit ismét harsány hahotával viszonoztunk, sem világképről, sem korszerűségről vagy korszerűtlenségről nem akartunk hallani. Különböző okokból nem akartunk hallani. Őszintén szólva egyikünk számára sem voltak többé használható fogalmak. Sem a világkép, sem a korszerűség. Miként ítélhetek egy korról, amit teljes terjedelmében és mélységében utólag sem ismerhetek, soha senki nem látott korszakot és nem is fog látni, halála óráján is mást lát. Miként lehetne valamiről képem, ami nem képi, hanem érzet és gondolat. Ez két dolog, az Istenért. Képe vagy képzete legfeljebb a struktúrájának lehet, az viszont geometria vagy matematikai képlet.

Levelének utolsó harmadában Miklóssal valamiféle egyensúlyt keres, s erre a témára tér vissza, midőn világkép és korszerűség vagy éppen korszerűtlenség helyett inkább fizikára gondol, matematikára, logikára, azaz az esetlegességek ellenében egzakt tudásra, s főleg a közel sem egzakt, „irdatlan geometrikus érzetre”, ami hármunk közül a legerősebben benne működött. Akkor fejben már minden bizonnyal írta a Bevezetés a szépirodalomba elkülönített fehér könyveit, hogy e Mészöly formaelveit és félbehagyott formakezdeményeit erősen felhasználó részeket aztán összerakva ténylegesen választ adjon arra a kérdésre, hogy mi fán terem az irdatlan, azaz a kozmikusnak tekinthető érzet.