Nádas Péter: Önmagukat az emberek úgymond nem érik fel többé ésszel

JL: Amikor az imént a körtefa alatt ácsorogtunk, a falu életéről, illetve annak hagyományáról beszéltél. Jó kiindulópont arra, hogy a legutóbbi könyvedről, a Rémtörténetekről kérdezzünk, aminek a nyersanyaga egy falu élete. A Világló részletek után viszont azt mondtad, hogy már nagyobb munkába nem fogsz…

Hát ez nem volt olyan nagy munka. Mindössze két és fél év és az előzményei.

JL: Kissé mintha elkönnyítenéd ezt a könyvet az interjúidban, szeretném súlyba helyezni. Hogyan érkezett meg sok év után ez az anyag vagy téma hozzád, miért döntöttél úgy, hogy mégiscsak megcsinálod?

Aktuálisnak gondoltam. Beszéljünk már ezekről az egymás mellett élő különböző nyelvhasználatokról, miként értik, miként nem értik, miként értik félre egymást. Amikor ’68 -ban elmenekültem Budapestről, és megérkeztem Kisorosziba, akkor hirtelen a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származó emberekkel kezdtem együtt élni. Nagy volt a hozadéka. Fantáziáltam, egy halom jegyzetet készítettem. Szegény voltam, mint a templom egere, öreg parasztasszonyok tápláltak. A mosolygós fiatalembernek hoztak egy kis zöldbabot. Ha nem sértem meg, mondom, hozok már magának egy kis ződbabot. Hoztam a hegyről egy kis borsót. Megyek a temetőbe, mondom, beadom neki. Mink meg se tunnánk enni, annyi van. Rájöttek, hogy nem nagyon van mit ennie a fiatalembernek, aki állandóan mosolyog. Behallottam a tornácról, hogy egymás között mosolygós fiatalembernek neveznek. Egyszerűen letettek valamit az ajtó előtt a tornácra. Volt ott egy asztal, arra rátették, ne vigye el a macska, ne férjen hozzá állat. Én raktam oda a rétest. Sütöttem káposztásat, mákosat, egy egész tepsivel, de a gyerekek mégse gyöttek. Mondom, csak nem sértem meg vele. Megadták a módját. Korábban nem tudtam, hogy én állandóan mosolygok. Az embernek minden nagyvárosban kötelező mosolyognia. Hoztam a mosolyomat, amit ők személyes tulajdonságnak véltek. De mi a fenének mosolygok én, ha egyáltalán nincs min mosolyognom. Mentem gyümölcsöt szedni, kapálni velük, szüretre, kukoricát törni, vizet, permetlét cipelni. A magyar vidék ezekben az évtizedekben épp olyan kivetett volt, amennyire én. Illetve ők még inkább, hiszen én szabad elhatározásomból voltam ott. Egy szabad ember szabad elhatározása. 1968. augusztus 21-én a varsói katonai szerződés egyesített haderői bevonultak Prágába, hogy a demokratikus szabadságmozgalmat leverjék, ahogy a berlini felkelést leverték, ahogy ’56-ot leverték, ahogy a poznańi felkelést, hulljon a férgese, vagy később a Szolidaritás-mozgalmat, ahogy az orosz cár az osztrák császár segítségére sietett a csapataival, ahogy megvolt a rendje, ahogy minden kis szabadságmozgalmat levertek. Mégiscsak egy újságnál dolgoztam, nem akartam, hogy közöm legyen többé ehhez a dögletes rezsimhez. Éhezni nem éheztem, de a határán. Ott voltam egyedül, illetve még egyedül sem, mert Magda hétvégente jött Budapestről. Ő nem tudta a nélkülözés luxusát megengedni magának, két gyereke volt, el kellett tartania őket. De én erre nem voltam hajlandó, a közreműködésre, semmire, neki pedig bizonyára eszébe nem jutott volna a kivonulásomat ellenezni. Kisorosziban tényleg tápláltak az öregasszonyok. Elvették a földjeiket, az állatjaikat behajtották a közösbe, az egykori cselédjeik, béreseik, summásaik, napszámosaik dirigálták őket, hogy most mit csináljanak. Honnan tudnák. Nem volt meg a szakértelmük a nagyobb gazdasághoz. De nem mondanám, hogy ismeretlen jelenség vagy folyamat lett volna előttem. Így kezdődött a termelőszövetkezetek története, önkényből született, így is fejeződött be a következő rezsimben, önkényesen. Akkor éppen az Antall-kormány, később Torgyán József antikommunista önkénye oszlatta fel még azokat a szövetkezeteket is, amelyek néhány évtized alatt mégis csak talpra álltak. Mindenféle szakértelem nélkül tengődő emberek többszörösen szétverték a mezőgazdasági szakmát. Fél évszázad alatt háromszor. Az egész fotós és újságírói működésem ennek a folyamatnak a felfogásából állt. Most aztán migránsként nézhettem a folyamat minden kis részletét. Mentem velük dolgozni, felszedni a krumplit, szedni a málnát, a Kisszigetben szedni a csiperkét, a csicskenyét.

JL: Hogyan fogadtak, amikor megérkeztél?

Hozzá voltak szokva, hogy szédült városiak jönnek és mennek. Kisoroszi nem volt fürdőhely, de közel állt hozzá, mert az uraknak villáik voltak itt vadászatra, nyárra. Szolgáltak nekik, vitték a terményt, gyümölcsöt, zöldséget, tojást, szalonnát. Persze nem tudták, hogy mit művelhetek napi 24 órában a bezárt szobában, amikor éppen nem cseresznyét vagy uborkát szedek, de hát Sághy Zsuzsanna, aki néhány évig kiadta nekem a tisztaszobáját, pontosan meg tudta mondani. Hallottam a szobában, amint mondja, magyarázza a tornácon a többieknek, hát csak szedi ki a tudását a fejibül. Nehogy azt gondolja már a falu, hogy én egy naplopó vagyok. Ennél pontosabban én sem tudtam volna kifejezni, hogy mi a csudát csinálok. Legfeljebb azt nem tudta a Sághy Zsuzsanna, hogy még a nem-tudást is ki kell szednem a fejemből, és ehhez még mindenféle tudást bele kell előbb tölteni.

JL: Akkor kicsit amolyan falu bolondjaként számoltak veled…

Éppen annyira, amennyire tényleg bolond vagyok. A bolondnak a faluban helye van, respektusa. Nincs olyan falu, ahol ne lenne több bolond, s ezek a bolondok bizony rokonai ennek meg annak, akinek mi ezzel vagy azzal tartozunk, vagy ők nekünk. A falu szolgálatok és viszontszolgálatok rendszeréből áll, ráépülnek a rokonsági kapcsolatokra, s ezeknek együtt majdnem semmi köze nincs a pénzforgalomhoz, mintegy megelőzi vagy kiváltja. Sághy Zsuzsanna például viszontszolgálati alapon bizonyos személyeknek megengedte, hogy belessenek a tisztaszoba ablakán. Másoknak nem engedte. Két szemükkel lássák, mit csinálok. Bizony mondom, nem a napot lopja ez. Furcsa, hogy nem észleltem. Csak évek múltán értesültem róla, ügyesen csinálták, mert az asztalom szemben volt az egyetlen ablakkal, mégsem vettem észre. De az is meglehet, hogy a tornác felőli üvegajtón lestek. Mér’, mit csinál ez? Ez volt a nagy kérdés a tornácon. Mi a picsát ír egész nap? Az ember levelet ír, jó, valakik az újságba is beírnak, én ugyan el nem olvasom. De hisz nem írja ez az újságba a cikkit, látnám én, ha írná. Ugyanazt a megyei hírlapot járatták, amit nekem kellett volna írnom, de nem volt benne semmi, amit írtam vóna én. Illetve volt benne, de ki jut el az olvasásban a vasárnapi kulturális mellékletig, s ki kíváncsi rá, hogy Mészölyről, Ladislav Fuksról vagy Bohumil Hrabalról százötven forintért azon a héten vajon négy flekken mit írtam? Senki. A halálozási rovatot nézik egy megyei lapban, a helyi sportot, az időjárásjelentést. Vezércikkeket meg hasonló világi hívságokat végképp nem, mi az anyám valagát nézzenek ők rajta. A megyei lapból egyébként is a szentendrei mutációt kapták, s így alig kellett valamit a sok töltelékanyagból látniuk.

JL: A könyvben felvonultatod a deklasszáltakat is. Velük milyen kapcsolatod volt?

Amikor egészen pontosan augusztus 19-én, Sváby Lajos festő hívására Kisorosziba kimentem, akkor azzal hívott, hogy bérelt nekem egy padlásszobát egy tábornok özvegyénél. Oda telepítették ki őket Budapestről, a kicsi nyaralójukba, s örültek, hogy nem az Alföldre. Innen ered a motívum a könyvben. A falun belül tényleg volt egy ilyen jellegű kis társaság. Ők is a rezsim kivetettjei és száműzöttjei, de másként, mint én vagy megint másként, mint a parasztok. A tábornok özvegyével, Rakovszky Erzsébettel már másnap közös hangot kellett találnunk, mert együtt hallgattuk a bécsi rádió híreit, amikor a varsói csapatok lerohanták Prágát. Valahogy tájékozódni, a bécsi rádiót elég tisztán lehetett fogni Kisorosziban. Ez aztán nagy szerepet játszott később az életemben. Csodálatos volt, hogy évekig hallgattam a bécsi rádió adásait, hangjukról ismertem az adó különböző munkatársait, aztán amikor elkezdtem külföldre járni, interjúkat adni, akkor hirtelen megismertem őket a testi valójukban. Azt kell mondanom, hogy a hangjuk alapján egészen másféle embereket képzeltem el. A televízióban azt nézi az ember, hogy az illetőnek milyen a sminkje, miért ilyen pisze, miért olyan pösze, milyen a ruhája, vajon a szeretője elhagyta-e, a puszta rádióhangok hallatán azonban mélyebbre lát, el kell az egész embert képzelnie. Ami a regényben társadalmi rétegződésként jelenik meg, az nagyjában ott volt Kisorosziban az orrom előtt. Úgy, ahogy a vidéket már korábbról is megismertem. Fotográfusként az volt a feladatom, hogy mindenkit mosolyra bírjak, mosolyra bírjam az egykori hadifoglyot, aki éppen zokog és átkozódik, mert elvitték a lovait, vagy a háborús sérüléseit mutogatja, hogy ezeket ő mind túlélte, de most, hogy mindenét elvették, nem éli túl. Magdával meg tudtuk mondani, hogy ki volt zsellér, ki volt nagyparaszt, ki volt hadifogoly, mert például a hadifoglyok arcára rá volt vésve a hadifogság. Azóta is próbálom megérteni, mi volt így az arcukba írva. Amikor Kovács Vilmost először láttuk itt Gombosszegen, akkor rögtön mondtam Magdának, te ez hadifogoly volt. Magda már beszélt is vele, s a Vili bácsi tényleg fogságból tért haza, hogy a Török Valit elvegye. Hazahozta az igaz kenyér. Ügyes voltál, hogy hazajöttél. Világos mondatok, az illetőnek túl a falun, messzire, sikerült valamit túlélnie, ami nem túlélhető. Vagy honvágy lett ott a sorsa. Orsós Jakab és Mészöly Miklós hadifoglyok voltak, Mészölyön ugyan nem hagyott látható nyomot, mert neki sikerült megszöknie. Amikor a két egykori hadifogoly aztán találkozott itt Gombosszegen, akkor nem lehetett őket egymásról levakarni. Olyan érintkezési felület lett a fogság, amit a magyar történelemből a mai napig nem lehet kiradírozni. Élő viszonyok a szükségben. Eleven kapcsolatok a több százéves tapasztalati hátterükkel. Hogy nekem a cselédem fogja megmondani, mit csináljak, mit ne csináljak. Ennek már az apja nálunk volt cseléd. Meg a közös hadifogság tapasztalata, hogy meg nem maradsz, ha a csalánt meg nem eszed: halálukig bele volt az arcukba írva a napi csalánleves. Őrületes váltás, amit a két háború és az úgynevezett kollektivizálás kikövetelt tőlük, józan ésszel tényleg nem felérhető. Egy ideig kolhoznak nevezték már csak bosszúból is. Ez nem a mienk, mi ilyet ki nem tanálnánk. Annyira dühösek voltak, hogy még egymáson is leverték. Mész a kolhozba, bazmeg. Megy a picsa a te kolhozodba. Mindezt fújtam kívülről, de Kisorosziban kerültem a tapasztalattal testközelbe, a többszörösen kivetettek között egy önkéntes. Itt kevés nagygazda volt, inkább törpebirtokosok, jó ártéri termőföldből igen kevés, s ezért maradt még a halászat, a hajózás és több évszázadon át a hajóépítés. Aztán ott volt az úgynevezett vidéki értelmiség, tanítók, papok, orvosok, ami a kitaszítottságnak tényleg egészen alpári formája volt. Nemcsak a kollaboráns főpapság dolgozott ellenük, vagy a járási oktatási és egészségügyi osztályon a rezsim szolgálatába szegődött szaktársaik és évfolyamtársaik, a dögletes opportunisták, hanem a falu sem akart róluk hallani.

JL: Kanyarodjunk kicsit közelebb a könyvhöz…

Úgyhogy tényleg azt hittem, most már terjedelmesebb munkába vagy olyasmibe, ami mélyebbre megy, nem fogok belevágni. Nem azért, mert ilyen szeszélyes vagyok, hanem azért, mert egy bizonyos életkoron túl az ember még képes valamennyi koncentrációra, nagy a rutinja, de nem tudja magát kipihenni. Több lesz a regenerációs idő, mint amennyit dolgozni tud. Meg itt van a nyakunkon az újabb rezsim, ez pedig a tudást és a szakismeretet megint csak mélyen megveti. A Rémtörténetek papírjai, a jegyzeteim a hetvenes évek elejéről, már nem is voltak itthon. A levelezésemmel együtt minden iratomat és papíromat a Berlini Művészeti Akadémia Archívumára hagytam. De jól is tettem, hogy korábban nem vágtam bele, mert akkor inkább szociográfia lett volna. Vagy egy antropológiai terepmunka feljegyzései.

JL: Magyarország felfedezése…

Magyarország felfedezése a legpozitívabb értelemben. De én nem akartam ebbe a szociográfiai áramba sem akkoriban beleállni, a rezsim ezt a speciálisan magyar irodalmi műfajt is jól elsilányította. Meg voltak szabva a cenzurális határai, miről beszélünk és miről hallgatunk, miről hallgatunk úgy, mintha beszélnénk, hol Moldova György szabta ki a maga szociálszentimentális populizmusával, hol Csoóri Sándor ment a falnak a maga nárcisztikus nacionalizmusával, nekem speciel Bertha Bulcsú akarta volna kiszabni. Pedig azt kell mondanom, hogy nem volt tehetségtelen ember. Úgyhogy ebbe az üzletbe nem mentem bele. Aztán pedig mindig félrenyomta valami más. Meg a suszter maradjon is a kaptafánál, annál a világnál, amit ismer. Huszonhat éves voltam, amikor eljöttem Budapestről, azóta élek vidéken. Volt négy év, amíg még visszajártam ugyan Budapestre, heti két napot a Gyermekünk szerkesztőségében töltöttem olvasószerkesztőként, de munkám végeztével rögtön rohantam vissza Kisorosziba. Az volt a nagy felfedezésem, hogy én tulajdonképpen folyamatosan akarom látni a növények életét. Ahhoz, hogy az ember felfogjon valamit belőle, egy napra nem szabad elvesztenie a szálat. Visszakényszerültem ebbe a budapesti állásba, mert tényleg csak az éhség maradt volna. Voltak olyan napok – ezt nem szomorúan mondom, hanem vidáman és boldogan –, amikor lopni kényszerültem a szőlőhegyen. Gazdátlan telkeken gyűjtögettem. Az úgynevezett csopros hagyma kinő magától, akár évtizedekig megmarad és terjed, hullott almát szedtem hozzá. Ezek voltak a bebaszott ételek. Betettem egy edénybe, vagy később fóliába az almát, a szalonnát, mondjuk még két krumplit a jó sok csopros hagymával, és betúrtam a hűlő parázsba. Mire kész lettem a munkámmal, megsült. Csodálatos illatot árasztott, ízes lett, és nem volt szennyes edényem. Ha szilvát loptam, befőztem. Kukorica lopására, vagy amivel valakinek munkája volt, nem vitt volna rá a lélek, de ami az elhagyott szőlőskerti telkeken hevert a földön, azt bizony felszedtem és megettem. Aminek megvolt a szigorú évszakhatára, mert amikor leesett az első hó, mindez nem volt többé.

JL: Akkor mi volt?

Éppen ez lett a bökkenő. Akkor a nénikék is elmaradtak. Horgas Béla javasolta, legyek olvasószerkesztő a Gyermekünknél, ő is a lapnál dolgozott, tényleg jó barát. Nem jelentett semmiféle politikai együttműködést a rezsimmel, mert pedagógiai cikkeket kellett rendbe tennem, stilizálnom, minden egyeztetés rendesen meglegyen. Az ember az anyanyelvét is holtáig tanulja. Ott volt a tényanyag a papíron, de praktikusan meg kellett írnom. Részben vittem magammal Kisorosziba a munkát, hol volt akkor még komputer, a szőlőhegyen a faházban még villany se. Ötven évet kellett vidéken laknom hozzá, hogy pontosan lássam, mit miért. Mármint a tökkelütött városi is értse bennem. Annak a politikai konfliktustömegnek, amit a horthyzmussal és a kádárizmussal a mai napig magunk előtt görgetünk, nem másutt vannak a gyökerei. Itt van nekünk a vidék és a város több százéves háborújának minden hozadéka és anomáliája elfedve és elhazudva. Nem magyar specialitás. De a vidék most először kerekedett fölénybe a városival szemben, ami elég nagy fordulat a magyar történelemben. Világos, hogy miért, a két korábbi rezsim nem csak az arisztokráciát, nem csak a polgárságot pusztította el, hanem gleichsaltolta a várost, és háromszor vágta tönkre a mezőgazdaságot. Ilyen viszont még tényleg nem volt, sem a magyar, sem az európai történetben, hogy egy társadalom mindenféle belső tagozódás nélkül álljon. Egy olyan nemzetközi környezetben kerekedett fölénybe és birtokolja a hatalmat, de nem a vidék, hanem a vidék filozófiája, amelyben átütően az urbánus életforma a győztes, a nagyvárosok, a megapoliszok. Amelyek ugyanakkor a legtörékenyebb emberi települési formát és közigazgatási struktúrát adják, s a legkisebb zavartól összeomlanak. Gondoltam, a korábbi jegyzeteimet a berlini archívumtól mégis visszakérem, ezt a történetet még valahogy ki kell gazdálkodnom magamból.

JL: Van-e különbség a kisoroszi és a gombosszegi tapasztalataid között?

Jócskán van különbség. Gombosszeg mélyebb tapasztalat, Kisoroszi felületesebb. Ott azért élénken érintkeztem az ismerős városi világgal, jöttem, mentem a kettő között. Amikor viszont ideköltöztünk, Magdának azzal a bölcsességével éltünk, hogy ami nincs, az nem hiányzik. Se bolt nem volt, se mi nem voltunk benne a pénzgazdálkodás előtti helybéli csereforgalomban, megtermeltük ugyan minden zöldségünket, de egyszerűen és világosan hiányoztak az itt eltöltött évszázadok, nem voltunk többé sehová bekötve.

JL: Amikor ideköltöztetek, a szereposztás, amit a kisoroszi terepet tekintve már rekonstruáltunk, milyen mértékben volt hasonló?

Abszolút hasonló volt, ha nem is azonos. Innen is minden tettre kész ember elment, beköltöztek a városba. Az öregek magukra maradtak. Vagy azért mentek el, hogy tanuljanak, vagy azért, mert elegük lett abból, hogy nincs fürdőszobájuk. Amit Galgóczi Erzsi írt meg valamelyik csodálatos novellájában. Azt akarták, hogy legyen. Legyen meleg víz. Csoóri korai, a szocialista kollektivizálást élénken helyeslő szociográfiájának szintén ez a vezérszólama. Amikor a 60-as évek elején riporterként először jártam Gombosszegen, még villany sem volt. Nem volt aszfaltozott út. Ezek a földek nem voltak alkalmasak arra, hogy családokat tartsanak el belőlük, kötött agyag, a férfiaknak el kellett menniük télen erdőmunkára. Esterházy-erdőkbe jártak vagy az ercsi cukorgyárba répát rakodni.

JL: És mi ragadott meg ebben a korai, érintőleges időszakban, amikor itt voltál, hogy aztán később visszatérj?

Esztétikai, főleg geológiai élmény. Az ember látja a dombokon, hogy miként csúszott le itt a jégtömeg az Alpokból, visszahallja a morénát. Meg hát az is, hogy jól ismertem a környéket korábbról. Orsós Jakabbal, aki jó barátunk volt, itt gyalogoltunk évekig. Fenn a dombtetőkön a törpefalvak. Jakab nagy gyalogló ember volt, ő még nomádnak született. Ma már talán nincsenek gyalogló emberek. Svájcban gyalogolnak még szenvedélyesen. Ez egy műfaj, az ember lábában benne van a futás és a gyaloglás, a vándorlási hajlama, csak a város lelohasztja, kiváltja közlekedési eszközökkel. De én a városban is nagyon sokat gyalogoltam. Jakab olajbányász volt, ha túl hosszúnak bizonyult az út, akkor megállított egy olajbányász terepjárót, GAZ-nak hívták, Gorkovszkij Aftomobilnij Zavod, az elvitt minket megint valameddig, ahonnan megint gyalogoltunk. Sok emberrel szóba elegyedtünk, ezek mind mondták a maguk monológjait, sokakat ismert. Kivert parasztok voltak az olajbányászok is. Azt lehetne mondani, hogy a magyar vidék két évtizeden át Tiborc panaszától zengett. Mind ugyanazt mondta. A közösből csak a nagy semmi jön ki, csak az marad nekem, amit ellopok. Ebből az időből származik az általános tapasztalat, hogy a jogkövető magatartás nem csupán kontraindikált, árulás a többiekkel szemben. Az a személy lesz gyanús, aki nem lop, mert annak biztosan van valami még alattomosabb túlélési módszere.

MB: Vagy hazudik.

Egyértelmű, hogy hazudik. Nálam ügyesebben csinálja. Nem tudtam például a gombosszegieket meggyőzni, hogy kevesebb műtrágyát és kevesebb gyomirtót lopjanak, mert a fölöslegesen nagy mennyiségű műtrágya és permet az egészségüket kezdi ki. Ha én nem viszem, akkor más viszi. El kellett vinniük, ez volt az egyetlen elégtételük. Nem nehezményezhető, de tudni kell, hogy ez volt a realitás. Hülye, aki nem érti a következményeit. Psziché nélkül fűzisz sincs, az érzékelés mikéntje hozzátartozik az ember sorsához, meg a terméshozam meg a permetlé, meg a gyomirtó. Büszkék voltak, hogy ők már tizenkétszer megpermetezték a szőlőjüket, mert ennyit el tudtak lopni a közösből. Az agyvérzés és az érrendszeri megbetegedés olyan lett, mint a nátha.

JL: Ha azt mondod, hogy jól döntöttél, hogy nem akkor írtad meg a könyvet, amikor már a megfigyelések, tapasztalatok alapján eljöhetett volna az ideje, hanem később, azzal azt is mondod, hogy ezek a tapasztalatok, amelyeket Gombosszegen szereztél, a szó építő értelmében ráterhelődtek, vagy más szóval beterhelhetők voltak a könyvbe.

A falu nem egy és nem öt személy, hanem mindenki közös személyneve. Ilyesmit az ostoba városi elképzelni nem tud. Ez a vidék filozófiája. Nem választás vagy megbeszélés kérdése, hogy kapálunk vagy nem kapálunk, vagy mikor szedjük föl a krumplit, a falu tudja. A falu mondja. Falu meg csak egy van. Azt, hogy a földrajzi névvel megnevezett közösség alanyisága mit jelent a gondolkodásban, végül is itt és így tanultam meg. Ennek a személynek bizony nincsen individualitása. Ahogy a magyar miniszterelnök fogalmazott, nincs itt ugribugri. Göcsej végletesen elzárt vidék volt, a kereszténységet kétszáz évvel később vette fel, s jött bele a török rögtön, nehezen megművelhető terület. Ezeken a meredek dombokon a szovjet gyárak munkagépéi mind elakadtak. Többet voltak a gépállomáson, mint a földön. Csak az öregeket találtuk itt egyetlen iskolás gyerekkel. Ők meg kifejezetten örültek, hogy itt vagyunk. Ha már Pestről idejönnek hozzánk. Ahogy Egyed Laci bácsi fogalmazott, akkor nem vagyunk mi olyan semmi emberek. Rettenetesen sokat tanultunk tőlük, el nem mondhatom. Ez a vidék ötven évvel ezelőtt még ténylegesen a pénzforgalmon kívül élt. Te adtál valamit, és akkor én is adtam vagy adok majd valamit, valamikor. A falu nyilvántartja, hogy ki mikor kinek mit, ki milyen munkával, milyen anyaggal, milyen szerszámmal jön, s annak az értéke mennyi. Ez egészen más értékrendszer, mint a piaci, a világpiaci árképzésről és a tőzsdéről nem is beszélve. Azt majd megbeszélem Király Júliával. Az értéket a helyi szokásrend, a rokonsági kapcsolat és a szükséglet határozza meg. Ezeket a rendszereket és összefüggéseket mind meg kellett tanulnunk, amelyek természetesen Kisorosziban is működtek, de ott még nem fogtam fel például a mély időbeliségüket, mert nem értettem magát a falu fogalmát, és azt sem értettem, hogy ezek a rendszerek miként és milyen történelmi alakulatokon keresztül kapcsolódnak a korrupcióhoz, és ezek miként épülnek bele a nemzetközi korrupciós forgalomba. Város és falu, se nálunk, se másutt egyszerűen nem látnak rá egymás fogalomképző rendszerére, évszázadok óta nem látnak rá. A városba betelepülők először is integrálódni igyekeznek, egyszerre felejtik és érvényesítik a sajátjukat. Magdának volt könnyebb dolga, ő úgymond visszatért az eredeti környezetéhez, ő egy Pest környéki faluból származik, nagyon gyakran ő volt a szóvivőnk, én kussoltam, mert nyilvánvalóan nem tudtam jól megszólalni. De az idegen szavak használatáról például nagyon gyorsan leszoktam.

JL: Mindaz, amit elmondtál, olyan sejtéseket, hipotéziseket hívhat elő, amelyeket a regény nem teljesít.

Szerintem a mondat szintjén bőven teljesíti, de csak rejtett háttérmunkaként van jelen.

JL: Konkrétan annak a történeti világnak a körvonalai, amelyről részletesen referáltál most, jóval mérsékeltebb tónusban fogalmazódnak meg a Rémtörténetekben.

Mert nem vagyok történész, nem vagyok antropológus és szociológus sem vagyok. Személyek sorsával dolgozom.

JL: Érdekes arányok jöttek létre ezáltal a könyvben, amit igyekeztem a kritikámban is megírni. Archetipikus elemek, archaikus tónusok a közösség mozgatói, a cselekvéseiknek, a rituáléiknak kiváltói, a huszadik századi, téeszcsés Magyarország viszont csak finom, rezgő pasztellben jelenik meg. Amikor írtad a regényt, hogyan mérlegelted a politikai környezetet, a szereplők életét ebben az anyagszerkezetben? Hogyan jött létre ez a nagyon furcsa légkör?

Az archetipikus, a mágikus, a mitológiai és a spirituális elemek maguk is absztrakciók, több évezred tapasztalatának emblémái. A személyes tulajdonság háttérben él. Kicsit furcsán hangzik, de ez egy nagyon önéletrajzi könyv. Azonos vagyok az örökké szitkozódó Terézzel, aki egyszerre van a faluval és a falu ellenében, azonos vagyok a nagyokos Piroskával, aki mindent megért és semmit nem ért, és főleg a mozgássérült fiúcskával, Misikével, akinek nem marad más választása, minthogy beleölje magát a Dunába. Habár maga a falu se nem Kisoroszi, se nem Gombosszeg, se nem Nógrádverőce, és nem is Szatmárnémeti, hanem mindegyik. Korábban egyik munkámban sem azonosítottam magam senkivel és semmivel. Most viszont benne van mindaz a hatvanas évekből származó és később szerzett személyes tapasztalat, amit az elcseszett újságírói pályafutásommal szereztem. De benne van az a személyes tapasztalat is, amit időközben más forrásokból szereztem. A vallástörténeti, a mitológiai, antropológiai vagy pszichológiai ismeretanyag. A személyes a háttérben áll. Azzal együtt, hogy én nem a tudományból jövök, hanem a praxisból, de benne van a mindig is sikeresen csöndben tartott és elhallgatott spiritualitásom. Számomra a vallástörténet és az antropológia is praktikus szakismeret. Ahogy Sághy Zsuzsanna mondaná, aszt szedem ki a fejembül, ami benne van. Ami nincsen benne, azt nem tudom kiszedni. Meg az ő fejéből is sok mindent kiszedtem, nyilván, mert rajta is megfigyeltem, hogy Jungnál vagy Freudnál vagy Margaret Meadnél, Fraezernél és Rahnernél éppen mit olvasok. Kijövök reggel álmosan a tisztaszobából, Sághy Zsuzsanna áll a kútnál, éppen húzza a vizet, azt kiáltja, tudom-e, mit álmodott. Majd elmondja. Hát azt álmodtam, hogy maga itt áll meztelenül a kútnál, mutatja a karizmát, jöjjön már ide, mondja nekem, fogja meg, nézze, milyen kőkemény. És tudom-e, mit jelent? Honnan tudnám, Zsuzsi néni, majd ezt is meg kell az Álmoskönyvben néznie. Ott álltam halálra rémülten a sok Freuddal meg Ferenczivel a fejemben. Azt mondtam magamban, ez bizony csodálatos, s azokkal a pszichológiai, vallástörténeti, mitológiai vagy mágikus tudatszintekkel hoztam összefüggésbe, amelyeket mindannyian magunkban hordozunk. Ez nem fikció. Pár napja egy kibaszott értelmiségivel ültem itt, egy csodálatos, bámulatra méltó hosszútávfutóval, aki Freudot soha életében nem olvasott. Épp csak a nevét ismeri. Álmoskönyvben nézi meg, hogy mit álmodott, szerencsére Krúdynál. A tudásnak, a mentális műveltségnek ez a csodás hiánya jól illeszkedik ahhoz a földrajzi határhoz, amiről Szűcs Jenő írt először. Ahol vasekét használtak Európában és nem faekét, ott másként alakult a mezőgazdaság, a kereskedelem, a szerzetesi élet, más lett a szakmaiság becsülete, más az urbanitás szintje, más a személyes tudattartalomban a reflektált és reflektálatlan elemek aránya. A vasekével együtt Freud is lecsúszott az alsóbb néposztályokba, gesunkenes Kulturgut lett belőle. Mi a személyes tudatunkban még mindig faekével szántunk, és boldogan nyomogatjuk közben azoknak a kütyüknek a gombjait, a vasekés világ szellemi termékeit. Semmi közünk hozzá. Egy árva szót nem értünk belőle. Ezért is élvezetesek nekem a különböző nyelvi szintek találkozásai.

JL: A regénybéli dialektusok…

Azonos nyelvet beszélünk, és nem értjük meg egymást. Amikor ideköltöztünk Gombosszegre, meg kellett tanulnunk egy másik magyar nyelven érteni. Hogy egy ilyen tanulási folyamat milyen bődületes félreértésekhez és konfliktusokhoz vezet, meg milyen meggazdagodáshoz, azt az ember olykor csak évek múltán érti meg.

MB: Több helyen megpendítette, hogy miközben írta ezt a könyvet, hátradőlt, mert könnyű volt a munka. A Margó fesztiválon elhangzott felolvasásból is ki lehetett érezni, milyen élvezettel olvassa ezt a szöveget.

Igen, persze, hiszen egy életen át arra törekedtem, hogy ne használjak nyelvi sémát. Most meg ennyi évtized aszkézis után kifejezetten élveztem, hogy nem a saját mondataimat használom, hanem kész mondatokat, állandó szókapcsolatokba dermedt tartalmas szitkokat. Vagy olyan népi bölcsességeket, amiket az ember „kiszed a fejibül”, és máris mindent, de mindent tud és megértett.

JL: Személytelen mondatok, egy közösség mondatai. Így érted?

Nem én beszélek, nem én építem a mondatot, hanem hagyom, hogy a kórus beszéljen a fejemben, kórus beszéljen ki a fejembű, ahogy mi mondjuk, ők vezessenek a boldog vagy a boldogtalan vég felé. Szólaljon meg végre jó hangosan, amit a tudatom ennyi évtized alatt elraktározott, elemzett, a helyére tett, de nem vett igénybe. A Párhuzamos történetekben éppen csak megérintettem ezt a mágikus nyelvi réteget az úriasszonyok kórusával. Életem nagyobbik felét vidéken töltöttem. S így aztán a parasztasszonyok kórusa vagy a kocsmák férfikórusa is beszélni tud a fejemben. Péter, én rájöttem valamire, most megmondom magának. Ez egy felette jóindulatú, félrészeg és igen bizalmas férfimondat. Ahogy tegnap állok itt a favágítónál, tuggya, amit az erdőrű hoztam az őssze, mondom, annyit mondok én magának, hogy a világon mégis csak két dolog a fontos, a pénz meg a pina, semmi más. Higgye el. Erre az a válasz, hogy én el nem hiszem. Vagy az a válasz, hogy így van, elhiszem neked. Hogyan lenne másként. S akkor most mi ketten ebben megnyugodtunk. Csak egyet mondok én neked, meg ne nősülj! Csak meg ne nősülj, bazmeg! Végtelen élvezet, amikor valamennyire átlátja már az ember, hogy ezek a kész mondatok honnan jönnek és hová tartanak, mi a valóságos funkciójuk. Nem az egyik személy beszél a másik személyhez, a közléshez nem a saját nyelvüket és a saját gondolkodásukat használják, hanem a közösből merítenek. Kiszól belőlük a több ezer éves kórus és kifejezi a közösségüket. Mintegy mindennap meglepi őket a közös tudásuk. Önmagában a mondat mindig értelmetlen, ártalmatlan vagy értéktelen, a kontextus maga a szubsztancia. Hihetetlenül élveztem, hogy egy előre elkészített vagy félig kész mondatállományból gazdálkodom, amit egy életen át félretoltam, hogy ne, ez nekem nem kell, ezt már tudom, ismerem, ezt nem én gondolom, nem akarok vele senkit fárasztani.

MB: Ha már elhangzott a Párhuzamos történetek, akkor belekapaszkodnék, mert én egy kicsit úgy olvastam ezt a regényt, mintha ez lenne a Párhuzamos… negyedik kötete. Akkoriban volt arról szó néhány interjúban, hogy készülne esetleg egy ilyen. A harmadik két zárófejezetének a világa nagyon közel van ahhoz, amivel a Rémtörténetekben találkozhatunk.

A fölvázolt életsorsokat továbbvittem volna a negyedik kötetben, de a sorsvonalak végállomása ugyanúgy a nagy büdös semmibe ért volna el, ahová a három kötettel eljutottunk. S ebben a kisebb terjedelmű vállalkozásban sem érkezünk máshová. Mert maga a rendezőelv nem az oksági rendszerek abszolutizmusán alapuló szervezettség, hanem az a tapasztalat, hogy a jelenségek tulajdonképpen változatok egy régire és elkövetkezőre, esetek, variációk, amelyekből mindig sok van, jóval több, mint amennyi belefér egy elbeszélésbe vagy regénybe. Úgy hevernek egymáson, mint a hasított fa, egyik fogja a másikát, de valamik mindig kilógnak alóla. Legfeljebb az köti össze a két regényt, hogy mindkettőben más történik, mint amire a kauzális gondolkodással számíthatunk, ez azonban nem az én önkényem és nem is a véletlen műve. A kauzális rendszereken kívül is van világ.

JL: Feltűnnek a könyvben olyan elemek és eszközök, amelyek a dráma irányába is kinyitják a szöveget. Volt-e egy „színlapod”, amikor elkezdted írni? Megvolt-e szereplőkre bontottan, hogy ki milyen hangon szólal meg? Strukturálisan mennyire volt ez előre lefektetve? Hogyan nézett ki ennek a regénynek a terve, ha volt ilyen?

A terv inkább a nyolcvanéves tapasztalat. Amíg az orromra nem koppintanak, addig jóhiszemű maradok és olykor még azon túl is. Ennyi évtized után egyszerűen érdekelt, hogy a sokféle jó szándék, jóakarat és pozitív sorsalakítási szándék miként találkozik és vegyül el egymással, hogy aztán sokféle borzalom csírázzon ki belőlük, s csaknem szükségszerűvé tegye az összeomlást. Az európai irodalom iszonyatos mennyiségű gonoszt vonultat föl. Én meg találkoztam jó emberekkel. Miként fordul egybe jóság és gonoszság. Vagy szerettem volna megnézni, hogy a sok szitok és átok miként szorítja ki belőlünk az egyedüli jót. Ami persze közel sem a jóság egyetemes beteljesedése. A jóság tartósítására vonatkozó törekvés szintén vallástörténeti és társadalomtörténeti vágykonstrukció. Csak éppen nincs ember, aki akár meg tudná közelíteni. Maga Freud se tudta. Illetve csak közelítette, ő is vallástörténeti implikációkkal, oszt mégse fogta meg. Legfeljebb Csehov fogta fel, Tolsztoj, Bunyin valamennyire.

JL: Ennek fényében milyennek látod azt, ami bekövetkezett?

Hiszen előre láttam, hogy mi fog bekövetkezni. Nem a tragédiát vagy a katasztrófát, azt nem látja előre senki. Az fog bekövetkezni, hogy nem úgy ám, nem ott, és nem az történik, ami várható, hanem az történik, aminek meg kell történnie, mert nem tud nem megtörténni. Amit a különböző személyes szándékok egymásból kiszorítanak. Ami kívül áll az én írói akaratomon és kívül áll az én jó szándékomon, vagy az úgynevezett jóhiszeműségemen.

JL: Miért ez lett a címe a regénynek? Én inkább blikkfangos megoldásnak gondolom, mint olyannak, ami befogja ezt a nagyon gazdag és tág világot.

Rémeket látunk, és rémes dolgokat művelünk. De Walter Scott miatt választottam. Megyünk befelé egy erdőbe, ami aztán félelmetessé válik, ennek az érzetnek ő volt a mestere. A rémes és gyanútlan erdőkerülésnek van azonban egy humorisztikus oldala. Az igazi rém nem az angol kísértetkastélyokban lakik. Erről már Arisztotelész úgy vélekedett, hogy az ember jóra törekszik. De egyszer csak arra ébred, hogy ő maga is töri a berendezést. Sam Small hétfőn reggel arra ébred, hogy kedd van. Ő csupa jót akart, de a gonosz tettek olyan mértékben elszabadultak, amivel már se az egyén, se az egyház, se a család, se az egyének csoportjai nem tudnak mit kezdeni. Még a falu sem, pedig neki nincs személye. És addig fog tombolni a háború, amíg a háborús felek ki nem merülnek. Akkor merülnek ki, amikor a populációban minden hetedik nemzőképes férfit megöltek. Legalábbis így szól erről a statisztikai fáma. Ezeknek a mérhetetlenül jó szándékú, békés és örökösen szitkozódó embereknek a háborús rituálét ötvenévenként meg kell ismételniük. Vannak olyan embercsoportok, akik éppen erre játszanak, ez nekik az üzlet. Ez azért zaftos tapasztalat. Amitől nem tudok, nem tudtam eltekinteni. Ezért vágtam neki ennek az aggkori kalandnak. Utána voltunk a Krím annexiójának, úgyhogy elég világosan látszott, hogy mindezekből mi következik. Az európai nagyhatalmak megint egyszer úgy tettek, mintha nem látnák, mi közeleg a természeti környezet katasztrófájának kellős közepén. Ha tényleg nem tudják, akkor ez Gombosszegről nézve vagy azt jelenti, hogy csődöt mondtak a legjobb és a leggonoszabb titkosszolgálatok, vagy azt jelenti, hogy az európai államfők és a miniszterelnökök mind cégéres bűnözők és még idióták is. A valóság ezzel szemben az, hogy a kereskedelmi szándékaik és az újraválasztási igényeik ismét egyszer erősebbnek bizonyultak, hiszen ez is a realitásérzékükhöz tartozik. Angela Merkel húsz éven át azt a jóhiszeműséget produkálta nekünk az édesen csámpás, a saját kamaszkorából alig kibújt Vlagyimir Putyinnal, azaz az orosz titkosszolgálat bábújával szemben, mint a tökkelütött Neville Chamberlain, amikor a müncheni szerződéssel jó útra akarta terelni Hitlert. Hogy egyet ne mondjak, az amerikai titkosszolgálat nevelte fel nekünk Oszama Bin Ladent. Ahogy a német Weber úr és a francia Dahl úr tíz éven át támogatták Orbán miniszterelnök urat, hogy a nemzetközi korrupció jegyében szerelje már szét nekünk a félig se kész magyar demokráciát. Nem nagy tétel, igazán megengedhetjük magunknak, gazdagok és erősek vagyunk, és Merkel a mi jóságos vezérünk. Nekem ezzel a sokféle rémtörténettel valahogy szembe kell néznem. Hát ezért választottam ezt a címet, meg azért, mert hangzatos. Kurva hangzatos. De nem hangzatosabb, mint Edgar Allan Poe, Walter Scott vagy a Brontë testvérek címei.

JL: Sok szép apropója van ennek a beszélgetésnek, de az egyik, hogy a Litera közel húsz éve veled készítette az egyik legelső nagyvizit-interjúját 2003-ban. Szeretnénk, ha a mostani és az akkori alkalom között eltelt húsz évről beszélnél, nyilván nem minden részletre kiterjedően, de néhány általad kulcsfontosságúnak ítélt pontra kitérve.

Mást sem teszek, állandóan erről beszélek.

JL: Ha visszatekintesz erre a periódusra, élettörténetileg mit tartasz kiemelkedően fontosnak, hogyan érkeztünk meg ebbe a háborús, felforgatott állapotba? Milyen reflexióid vannak az elmúlt húsz évre nézve?

Én a szovjet világbirodalom látványos összeomlásától inkább tartottam. Nem voltam bizakodó, amikor a minden hájjal megkent moszkovita Szűrös Mátyás kikiáltotta nekünk a harmadik Magyar Köztársaságot. Akkor is itt éltem, világosan láttam, hogy kinek milyen a demokráciafelfogása, ha van ilyen neki egyáltalán. Ő csak a régiekre fog szavazni, mondta erre Gombosszegen az Egyed Laci bácsi, de hát miért, elvették magának mindenét. Mer az újak mindég ehhesebbek. Nincs ember, aki ezt a különbséget át tudná hidalni. Vagy valaki utólag pótolni tudná a demokratikus ellenzék mentális műveltségének hiányát. Olyan magyar állampolgár sincs, aki a faeke és a vaseke világán akadálytalanul át tudna járni, hogy legalább tolmácsoljon, közvetítsen. Az önkényuralmi rendszerek logikája és nyelvhasználata a liberális demokráciák logikájával és nyelvhasználatával nem egyeztethető. Az egyik nem érti a másikat, s ezt a szereplő személyek még csak nem is észlelik. Ahogy a túlélés öröme és az életélvezet között is elég nagy a különbség. És az is nyilvánvaló, hogy mi hiányzik az áthidaláshoz. Annak az értelmiségi nemzedéknek a tevékenysége hiányzik, amely a XIX. század végén a népfőiskolák és a szabadegyetemek rendszerével a tudás nagy korszakos különbségeit áthidalta, mintegy először demokratizálta a felhalmozott tudáskészletet. A skandináv világban, Hollandiában, Németországban, Svájcban a kálvinizmus, a lutherizmus eleve segítette, kötelezettséggé tette az önművelési munkát. Ott a céhekben és a szerzetesrendekben folyamatosak maradtak a művelődés módszerei és hagyományai. Magyarországon a török hódoltsággal a vallástörténeti vagy szakmatörténeti folyamatosságnak vége lett. A kereszténység felvétele és a reformáció között nincs folytonossági történetünk. A reformáció jórészt úgy ért el Magyarországra, mint az ellenreformációval folytatott vallásháború. Holott politikai háborúságból nem születhet élet, szerelemből és szaktudásból kell megszületnie. Vagy éppen spiritualitásból. Hogyan lehet gyógyszert készíteni növényből, hogyan kell megművelni a fűszerkertet, miként kell imádkozni, kihez, hogyan kell ördögöt űzni hatásosan. A hódoltság után az első császári felmérés Gombosszegen négy túlélőt talált. Ezeknek a felmenői eredetileg lenn a patakvölgyben laktak, aztán föl kellett a dombra költözniük az erdőbe, mert a portyázó törökök elvitték a terményt, és fölgyújtották a házakat. Mindenütt ez történt ezen a tájon. A költözés viszont azt jelentette, hogy messze kerültek a víztől. Azok az öregek, akikkel én hatvan éve beszéltem itt először, még a patakról hordták föl a vizet a dombra a vállukon, mert ásott kút a XX. század első két évtizedében még nem volt. Füstös konyhák voltak. Ami azt jelenti, hogy odabenn tüzeltek a házban, kétségtelen, de a füst az ajtó fölött hagyott nyíláson távozott. A kürtő és a kémény XIX. századi vívmány. Velünk szemben áll egy ilyen ház, a Lapat Vendelé, neki még ott volt a konyhájában a füstös lyuk az ajtó fölött. Másrészt megtapasztaltam a jókora különbséget, ami a jogkövető magatartás és a jogkerülő magatartás között adódik. Azt is jól láttam, hogy a kapitalizmus és a demokrácia nem azonosak, hanem egymás mellett élő rendszerek, az egyik a másikból nem következik. Azt ugyan még nem tudtam, hogy a demokrata messianizmus milyen pusztító. Nem vettem észre, hogy az amerikai politikában a szabadpiac eszméje miként fonódott rá a hittérítő koloniális hagyományra. Ha valahová be akarok nyomulni, a terület nyersanyagára vagy piacára lenne szükségem, akkor azt mondom, hogy a demokráciát jöttem terjeszteni. Miként a konkvisztádorok, Jézust kiáltok és elviszem az aranytálakat. Amikor a helyi realitás visszaüt, ahogy Kínában, Indiában, nem bírok el velük, Algériában, Vietnamban, Irakban, Afganisztánban vagy legutóbb Maliban, akkor kivonulót fújok, és otthagyom a szerencsétleneket, akiket hamis reményekkel bevezettem a nagy büdös semmibe. Ott hagyom kiszolgáltatva az afgán nőket, akik levetették a burkájukat, és az erkölcsi csődömmel természetesen nem számolok el senkivel. Azt ugyan nem gondoltam volna, hogy mindentudó barátaim is olyan tudatlannak bizonyulnak, amilyen tudatlanok. Magamról sem gondoltam volna, hogy a kapitalista gazdálkodás megítélésében ekkorát tévedjek. Nem gondoltam volna, ki gondolta volna, hogy a kapitalizmus csak helyileg és esetileg egyeztethető a józan értelemmel. S ha már józan értelemről van szó, azt sem gondoltam volna, hogy a felvilágosodás még a nyugat-európai népességet is csak parciálisan érintette. Azt pedig tényleg nem gondoltam volna, hogy demokráciát mindennap mindenkinek újra kell tanulnia, nekem is. Meg őszintén szólva azt hittem, hogy egy felvilágosult társadalomban a tudás áll az érdeklődés centrumában, holott az egyéni érdeknek a nagy büdös realitásban sajnos primátusa van a tudással szemben.

JL: Ennek a fényében a Világló részletek utolsó mondata, a „Nagyon sajnálom” még élesebb kontúrokat kap. Amikor azt a regényt befejezted, az említett folyamatok már láthatóak voltak annyira, hogy a záró mondatban már ennek a fájdalma is benne van?

Világos, életed végén szembe kell nézned azzal a felismeréssel, hogy mindaz, amit helyesnek gondoltál, annak holmi kevés köze van értelemhez. Egy eljárás helyességét vagy helytelenségét illetőn fölösleges egzakt tudásra törekedned. Képet kapni egy dologról vagy fogalomról, megkérdezni, mit állíthatok róla, és mit nem állíthatok vagy többféle forrásból értesülni, felesleges. Ha valaki a hasára ütve mond vagy ír valamit, mondjuk nyilvánvalóan blöfföl, akkor az ugyanolyan értékű önkifejezés, mint Einstein relativitáselmélete. Vagy Einstein egy hülye fehér öreg európai férfi, és ő már ne mondja meg nekem. Akkor úgymond szótlanná válok.

JL: Mennyire látod végzetesnek ezt a folyamatot?

Ez nem végzetes, inkább nevetséges. Hiszen az ember, aki reggeltől estig hantázik és blődlizik, amikor vakbélgyulladással orvoshoz fordul, mégiscsak elvárja az orvosától, hogy tudja, hol a vakbél. A tünetek alapján ne a seggem lyukában keresse, hanem tudja, hol kell fölnyitni, mit kell kiszedni. A tudás ellen folytatott népmozgalmakat és pártmozgalmakat én már az életemben többször átéltem. Három rezsimen én már túl vagyok. A negyediket már az unalmammal sem tudom megajándékozni. Két rezsim között persze a nagy kollektív túlélési rendszerek megpróbálják önmagukat visszaépíteni és az értelmet a maga jogaiba visszahelyezni, de engem már ez a regenerációs küzdelem sem érdekel. Nagyon sajnálom. Egyenértékű a lófasszal, amit egy újabb rezsim értelmesen csinálni tud. Elküldi a saját katonáit biciklivel az orosz frontra. Kötszer nélkül. Nem tudok mit szólni hozzá. Ha ez egy antropológiai adottság következményei közé tartozik, amivel ez idáig merő kíméletből nem számoltunk, akkor valószínű, hogy tényleg nincs visszaút, és minden reorganizációs kísérlet újabb katasztrófát fog előidézni. Én legalábbis nem tudok már hová visszakozni. Ha tévednék, és nem antropológiai adottság, akkor az ember földi életére nézve nagy szerencse lesz. De nem hiszem, hogy tévednék, s lenne még időnk rezsimekkel kísérletezni. Van egy olyan nagy antropológiai zökkenőnk a regionális és az univerzális között, amit más lények nem produkálnak. Mentális készségeik és a tudásuk között nincs különbség. Ez az ember esetében nem így van, ma már senkinek fogalma sincs, hogy mi mindent tudunk közösen és arról sincs, hogy mi mindent nem tudunk. Ezt a zakkanását az ember minden bizonnyal nem tudja többé átlépni vagy meghaladni, de semmissé sem tudja tenni többé. Önmagukat az emberek úgymond nem érik fel többé ésszel. S ezért kényszeresen mindig ugyanazok bontják, akik valaminek a fölépítését hevesen proponálják. Én például balga módon a Fidesz akadémiáján tartottam egy előadást még a rendszerváltás hajnalán az erotikáról, illetve szerényebben szólva az érzéki felfogásról. Hiszen minden mással együtt újra kellett volna építeni az érzéki felfogásról alkotott fogalmainkat. Mert ahol zsarnokság van, ott a zsarnokság bizony bemászik a nászi ágyba, s miért engedné, hogy két ember együtt szabad legyen.

NG: De hol van a gonosz vagy romló között az, ami mégiscsak kiszenvedhető vagy kisajtolható ebből a helyzetből? A jó, az emberi jó?

Azon túl nem sajtolható ki semmi, de semmi. Az tényleg nem úgy van ám, hogy majd Brüsszel lassan eldönti helyettünk és megvédi nekünk a demokráciát. Brüsszel nem dönt el semmit. Ha a magyar népesség így döntött, akkor így van eldöntve, akkor a magyar népességnek egy választási periódusra ismét van egy autokratája. Brüsszel ebben a kérdésben nem kompetens. Olyan sincs, hogy valaki jön helyettem, és deus ex machina megoldja a magyar demokrácia anomáliáit. Nekem az volt a szereposztásom, hogy fogalmakon dolgozzam. Három vastag kötet lett belőle. Ha képviselőnek jelentkezem, akkor ott vagyok a szaros fürdő kellős közepén. Hová mész, kérdezte reggeli után Göncz Árpádot a felesége. Megint megyek a gyűlöldébe, válaszolta Göncz, mert a parlamentbe ment. Azzal az alkattal, ami nekem van, jobbnak láttam, ha kimaradok belőle. De mérlegeltem, persze, talán mégis véget kéne vetnem ennek az önkéntes száműzetésnek, el kéne mennem Budapestre új életet kezdenem, szerkesztőnek állnom, szerkesztenem kellene egy lapot, amely baloldali és liberális. Adam Michnik meg is tette. Bécsben is láttam, bécsi barátaim fulladoztak, míg meg nem született a Standard. Ilyen értelemben tényleg vannak súlyos mulasztásaim. Valahogy párhuzamosítani kellett volna több életet, de nem lehetett. Sok hibám van, vannak vétségeim, tévedéseim, ahhoz a helyzethez, amelyhez föl kellett volna érnem, sem én, sem a barátaim nem tudtak fölérni. Hogy aztán valaki valaha képes lesz-e még a korrupt demokratáktól is megvédeni a demokráciát, azt nem tudom, mindenesetre gyümölcsöző lenne az egyik rezsimből nem egy másikba belemenni.

JL: Végül, Péter, mivel te is reflektálsz mostanában az öregség, a kor kérdésére, melyek a kedvezőtlen és kedvező szellemi és testi tapasztalatai ennek az élethelyzetnek?

Nincs általános bölcsesség a fiókomban, amely érvényesen működne. Az öregség ellentétben áll mindazzal, amire az ember felkészítheti önmagát. Még akkor is, ha nem negatív a viszonya a halálhoz. A közeli halál tudatával valami olyasmi éri el az embert, amire nem lehet fölkészülni, kíméletesen beszélni sem lehet róla.

JL: Kulturális probléma, hogy nincs erre megedzve? Vagy személyes…

Kulturális probléma is, hiszen olyan társadalmakban élünk, amelyek kultikusan félnek a haláltól, és rituálisan a fiatalt imádják. Minden áldott napra újdonságokat kívánnak. Minden áron. Fiatalnak látszani, még fiatalabbnak. Kultikusan imádják a retust és a sminket. De ez csupán következmény, a kutya mélyebben van elásva. A fejlődés és a növekedés elve nélkül az európai kultúra és főleg a gazdaság nincsen el. És majd minden idegen kultúrát el is csábított vele, úgymond sikeresen univerzalizálta a napi pusztítást, s ebben az egyházak és felekezetek is vele mentek. Holnap mindennek jobbnak kell lennie, többnek, tökéletesebbnek. A modernitás föl akarja fedezni a perpetuum mobilét, a spanyolviaszt, az örök életet, mindig mást akar, újat akar, a régit meghaladni. Föl is írja nagy skarlát betűkkel Hollywood egére, a nyáj meg engedelmesen megy vele. Pedig az egyének csak egy üres kereskedelmi rituálénak tesznek eleget. Mindenesetre az önismeretben, az önértékelésben és a nemzedékek együttélését illetőn a korszak már csaknem helyrehozhatatlanul elcsúszott ezen a jókora tehénlepényen. Amiből számomra immár semmi kötelezettség nem adódik, úgymond túlkoros vagyok hozzá. Ugyanazon, vagy majd ugyanazon a szinten tartható a koncentrációm, de nem tudok már mindent még csak közelítőn sem megoldani, amit elvileg meg kéne oldanom. A Rémtörténetek így született, minden egyes oldala. Ott voltak fölhalmozva, nagy tornyokban a könyvek, amelyeket már elolvastam egyszer, de nem jutottam hozzá igazán a halomhoz, éppen csak megnéztem az egykori aláhúzásokat, az oldalszéli jegyzeteket, több energiám nem maradt. Abból a vallástörténeti vagy liturgiai anyagból voltam kénytelen gazdálkodni, amit korábban elsajátítottam, éppen csak utána tudtam menni ennek vagy annak. És ha valaki a koncentráció intervallumát nem tudja kipihenni, akkor baj van. Akkor bekapcsol a rutinja, csökken a veszélyérzete. Minden bizonnyal ugyanaz a gondja, mint egy öreg favágónak, elvileg tud fát vágni, hiszen megtanulta milyen szögben hová kell csapnia, csak már nincs annyi ereje, vagy hamar kimegy az erő belőle.