A nyolcvanadik születésnapra szeretettel

„Nádas Péter írásművészete természetes, mint az állatok tekintete rajtunk” – ezt a nagyon szép mondatot, mely a természetességen át a sorsszerűség felé mutat, Dömötör András mondta laudációjában, a Szép Ernő-díj átadásakor, 2015-ben.

Tegyük föl, hogy az állatok természetesen néznek ránk. Mi viszont biztosan nem természetesen fogadjuk, fogjuk föl az ő tekintetüket. Belelátjuk a nézésükbe magunkat. Megpróbálunk megtudni valamit a segítségükkel. Lehet, hogy Nádas írásművészete úgy természetes, ahogyan az állatok tekintete rajtunk, de mi máris értelmezzük ezt a tekintetet, például természetesnek gondoljuk, ezáltal mesterséges módszereinkkel közelítünk a természetességhez. Nádas művészetét tehát csak úgy láthatjuk természetesnek, ha áttételeket alkalmazunk. Miként az író maga is számtalan fogást, kibillentő eljárást, törést alkalmaz annak érdekében, hogy művészetének „természetességét” megteremtse.

„Az ember olyan állat, aki adott esetben a testi léténél is fontosabbnak tekinti az eszmét” – ezt olvasom Az élet sója című könyvben.

Itt meg arról van szó, hogy az ember is állat, emberállat, adott esetben ösztönlény, de adott esetben az intellektuális lénye kerekedik fölül, és olyankor egy ideológia fontosabb lehet számára, mint a testi léte. Ha a mondat kijelentését önkényesen megfordítom, akkor azt kapom, hogy az állat viszont olyan lény, aki a testi létét tekinti minden esetben a legfontosabbnak. Az ember tehát olyan állat, aki „adott esetben” bizony hülyébb, mint a többi állat. Testi létének elemi érdekét, elemi értékét képes fölülírni benne valamely magasztosnak vélt eszme. Tehát a természet legkülönösebb állata: maga az ember.

Merthogy az nem kérdés, hogy állat. „Mi magunk is állatok vagyunk. Mégpedig emlősállatok. Más emlősállatoktól nem sokban különbözünk” – mondta az író a beszélgetőkönyvben, melyet vele készítettem, arra a kérdésemre, hogy miért fontosak számára az állatok. Egy teljes éven át beszélgettünk, mégis alig esett szó az állatokról, kimaradt sok téma, például az építészet-, a város- vagy a divattörténet. És azóta is sokszor eszembe jutnak az életmű állatmotívumai. Ha már a könyvben nem forszírozom eléggé, valamennyit legalább pótolni szeretnék most.

Embertan

Amennyiben valaki Nádas antropológiájáról próbál beszélni, óhatatlanul az állatokhoz való vonzódására is gondolnia kell. Az életműben fontos helye van az állatoknak, és az állatok szerepeltetése – miként mesterénél, Mészöly Miklósnál – nem csupán szembetűnő, hanem kettős játék része. Egyrészt a hal, a bárány, a sikló, a pók, a disznó, a csiga, a macska, a kutya, sőt a giliszta a történetekben valóban hal, bárány, sikló, pók, disznó, csiga, macska és kutya, sőt giliszta. Másrészt, hisz emberként nézünk rájuk – nem tudunk másként rájuk nézni, mint emberként –, magunkat látjuk bennük. „Ecce homo – kiáltotta a nagyapa és az asztalra dobta a halat” – olvassuk az Egy családregény végében.

Azért néha kicsit elbizonytalanodhatunk. Mennyire idéznek meg kollektív emlékképeket a hétköznapi életben megjelenő állatok? A bárány vagy a hal köznapi és biblikus, szimbolikus jelentése világos. A hímnős állat, a csiga is mitologikus jelentéssel telítődik fel az Emlékiratok könyvében, önmagán túlmutató funkciót kap. A kutya vagy a macska már ilyenformán nem annyira. Ugyanakkor például az ősi szorongásokat idéző, a falban lakó kígyó nem valóságos, hanem elképzelt lény, ha tetszik, csupán eszmei konstrukció.

Árnyalja az összképet a növények világa, a burjánzó kert, a titokzatos erdő, és mindenekelőtt önmagában a fa lénye. Könnyen megtörténik például, hogy megtestesítjük magunkat a fákban. A fákhoz való vonzalmunk abból is következik, hogy abban reménykedünk, tanulhatunk a fáktól, megtanulhatjuk a fákat: ha kitartóan figyelünk, akkor megtudhatjuk magunkról, amit egy fa némán közöl velünk. De az állatok nem némán közlik velünk, amit közölnek, hanem bizony lihegnek, nyüszítenek, tombolnak, harapnak, nyalnak, szellentenek, közben szégyentelenül basznak vagy a szemünk láttára megellenek. Mindenre tekintet nélkül vinnyognak, hörögnek, fújtatnak, vonyítanak. Nem értjük pontosan, mit mondanak, miként a Rémtörténetek süketnéma bolond szomszédját, a Bangát sem értjük. Nem értjük, mit mondanak, mégis értjük.

Állatkínzás

Az ötvenes években felnövekedett szerző persze hogy látta a gyerekszadizmust is, a politikai erőszak fizikai formáit és lelki nyomasztásait is. A felnőttek által meggyötört gyerekek az állatokat szokták kínozni. Hatalmi ösztön kiélése ez, mert az alávetett gyerek otthon nem élheti ki. Az értelmetlen szenvedés, az állatkínzás, az állathalál, mondhatni, alaptéma. Nem a szerző tehet róla. A korai novellák tele vannak szadisztikus jelenetekkel, szorongásos állatképekkel. Lehet, hogy az Úr és kutya Thomas Manntól, a Niki Déry Tibortól fontos előzményei ennek az állatábrázolásnak, ott sejthetjük a háttérben Mészöly Miklós több elbeszélését is, mégis, úgy tűnik, kicsit máshol vannak itt a tétek. Kínozzák a gyerekek az állatokat és egymást a Törless iskolaéveiben is Musilnál, Ottliknál, Csáth Gézánál is. Nádasnál azonban az állatkínzás (vagy a másik, beteg gyerek kínzása) önkínzás is egyben, nem pusztán a szorongató hatalmi viszonyok, a nyomasztó gyerekfélelmek levezetése történik meg általa, hanem a gyereklét, a gyerekjátékok alattomosan közel kerülnek, átnyomakodnak a felnőttlét közelébe, a gyerek öntudatlanul leképezi a felnőtt társadalom borzalmait – és bizony magát is gyötri az állatban.

Meta energikus kis állat, szeret a vörös ronggyal játszani, a játék hevében megharapja kis gazdáját, Till Gyurkát, aki egy kapával agyonveri szeretett kutyáját. Nem mer szólni a szüleinek erről, akkor sem, mikor anyja lemossa a kiskutya véres testét. A Biblia végén megjelenik még egy csupa csont másik kutya Szidikéék udvarán, akit a kislány öregapja félrerúg az útból. Az állat kiszolgáltatott, de nem feltétlenül azért, mert ő jobb vagy mert az ember rosszabb.

A gyerekek papás-mamást játszanak a bokorban, Simon Péter játszásiból ott halódik, mint a kutyája, aztán azt mondják, őt akkor most fölakasztják szintén csak játszásiból, majd Éva kitalálja, akasszák fel inkább a kutyát – gyerekjátékok diktatúra idején. Végül a Családregényben már nem öli meg főhősünk a kutyáját, csak a kölykeit ölik meg a gazdái, ahogy az szokás. A kutyát idegenek mérgezik meg, el kell szépen temetni, mint az embert.

Az ávósok, a nyilasok, a kommunisták és a nácik meg mindenféle egyedek, katonák, rendőrök, börtönőrök más emberi lényeket kínoznak, mintegy munkaköri kötelességből. Értelmetlen emberi szenvedések egy eszme nevében. Az állat szenvedése nem egészen effajta – emberek egymás közti harcait „segítő” – ideológia miatt történik meg, nem direkt, nem büntetésből, hanem sokszor csak úgy. Az az „ideológia” pedig, ami legtöbbször az állatok szenvedéséhez vezet, az embernek a természettel szembeni általános mulasztásaival függ inkább össze. Az állat szenvedéséről azt hinnénk sokszor, hogy az valahogy mégis közelebb van a lét természetességéhez, gyakorta úgy tűnhet, mintha az a természet törvényei szerint való lenne. Az ember szenvedése meg olyan, mintha meglepő volna, mintha elkerülhető volna, mintha tévedés volna, sőt, mintha szégyellni való is volna. Ha az ember szenved, valami magyarázatot keres, közvetett okot, logikát; pedig nem tudhatja magát máshoz mérni, mint az állati szenvedéshez. Még úgy is mondja: állatira szenvedek. Gottlieb Ármin, a mohácsi zsidó fakereskedő mondja a Párhuzamos történetekben: „én is úgy szenvedek, mint egy kutya”. III. Richárd a berlini színházi jelenetben a fájdalomtól és a gonoszságtól „úgy vinnyogott, mint egy kutya” – egy enyhén túlzó rendezői ötlet nyomán, olvasom az Emlékiratok könyvében.

Az állatok közül ebben az életműben a kutya a legfontosabb. „A kutya különös állat. Hasonlít az emberre” – olvasom a Bárány című novellában. Mikor a fekete kutya a Párhuzamos történetekben a margitszigeti szálloda hátsó bejáratánál az éjszaka kellős közepén ugatni kezd, a kukákból vagy tizenöt macska ugrik ki és szalad szerteszét. Egy kutya tizenöt macskával is elbír. A Sors és technika című esszé pedig a nyugati és a keleti ember mentalitása közötti különbséget a kutya és a macska közötti különbséggel próbálja érzékeltetni, a kutya a farkát csóválva érdeklődik és barátkozik, a macska a farkát felmeresztve bizalmatlan és támadásra kész. (Érdekes adalék: Nádas Péter első, publikálatlan novellája vagy inkább meséje a kutya-macska barátságról szól, tizenkét évesen írta.) A Miron Białoszevski színháza című esszé viszont a macskának kedvez, itt a gyengébb az erősebb, az van írva ugyanis a szegény pompeji kutyáról, aki elpusztult a lávaömléskor, hogy „ez a kutya nem bizonyult elég macskatalálékonynak”. Furcsa a kutya-macska viszony. Rejtély, számomra rejtély Nádas macskáinak élete (talán a Rémtörténetekben valami kiderül ebből). A kutya sorsa viszont ebben a világban nekem nem rejtélyes, hanem nagyon is egyértelmű, mondhatnám: igen emberi.

Tenyésztési mánia és politikai gimnasztika

Az először talán a Fal című novellában felbukkanó farkaskutyák később az Emlékiratokban kísérik – felejthetetlenül ideges állapotukban – névtelen gyerekhősünket a Rákosi-villa kerítésénél. Félelmetes német juhászkutyák, túl vannak idomítva, idegroncsok, megállni nem szabad, mert akkor megbolondulnak. „Mintha én kísérném őket” – gondolja főhősünk, játék és kísérlet minden hazaútja az iskolából – „politikai gimnasztika”. Az őrkutyák a természetellenes politikai manipuláció megtestesítői. Hogyan lesz az egészséges állati ösztönből abnormális őrület.

Ennek az abnormális világállapotnak az inverze, mikor is hősünkről derül ki, hogy a negyven év diktatúra őt is betegesen viselkedővé tette. Az Évkönyvben, majd a Párbeszédben olvashatunk arról, hogy az elbeszélőt a 80-as években nyugat-berlini esti sétája során megtámadja egy rendőrkutya, majdnem leharapja az orrát, a nyugatnémet rendőr „dadogva kér bocsánatot”, mire emberünk azt bírja válaszolni, hogy „nem történt semmi”. „Arra számítottam, igazoltat, letartóztat a rendőr… azonnal bűnösnek éreztem magam” – olvasom az Évkönyvben. A történet mögött nyilván a Rákosi-villa farkaskutyái vannak. Itt az állat készteti arra az embert, hogy színt valljon.

Miként a túltenyésztett fajtiszta eb is színvallásra készteti a szerzőt, szintén az Évkönyvben: „Én magam is fajtiszta vagyok… nem kis rémülettel bámultam fajtiszta társamat.” A beszélőnek néhány napig vigyáznia kell egy „rövid lábú, alacsony termetű, vastag testű jószágra”. Ennek a kutyának minden baja van: „nehézkes járású, mint egy elefantiázisban és magas vérnyomásban szenvedő öregasszony”, olyan, mint „egy elfuserált tehénke”, a füle hegyesre van vágva, macskára emlékeztet, vagy inkább nyúlra, netán egérre. Mindenféle állatra jobban hasonlít, mint kutyára. Egyszer, a wannsee-i séta közben náci suhancok megkérdik: „Mi ez, polgártárs, kutya vagy macska?” Mire elbeszélőnk, aki épp a tenyésztési mániának a fajelmélettel való kapcsolatáról gondolkodik, a fajtisztaság és a fajgyűlölet összefüggéseiről, így reagál a náci suhancnak – hisz mégiscsak hatmillió halottról volt szó –: „Elefánt, mondtam nyugodtan pillantva a szemébe”. Eszébe jut az a gyerekkori eset, mikor anyja a tükör elé állítja, mert azzal jön haza a református hittanról, hogy gyűlöli a zsidókat, hiszen megfeszítették a mi Jézus Krisztusunkat: „ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan” (Évkönyv). Mindez egy szegény túltenyésztett ebről jut a szerző eszébe. Nem csoda: „A kutya különös állat. Hasonlít az emberre.”

A természet ereje

A legkülönösebb állatjelenet azonban az életműben a koca ellése az Emlékiratok könyvében. Sokrétegű történet, abban is van egy kutya mellékszereplő, van egy nagyszabású fiúbarátság, különös családi, iskolai és terepviszonyok a hegyen, a gyerekkori Svábhegyen. Az anyadisznó kínlódik, segíteni kell neki, Kálmán minden tudását és energiáját beleadja, névtelen főhősünk kivételes állapotban figyeli a barbárságukban is lenyűgöző eseményeket. Már nem a civilizált világban vagyunk. Az emberi törvényeknél magasabb törvények uralkodnak. A természet ereje hatalmasabb, mintsem befolyásolni tudnánk, maximum alávethetjük magunkat a dolgok megtörténésének, belesimulhatunk valamibe, ami emberi léptékkel beláthatatlan. Miközben a két barát kapcsolata is beláthatatlan, az is az isteni törvények szerinti.

A legtisztább állatjelenet pedig a margitszigeti fekete kutya esete Kristóffal a Párhuzamos történetekben. Nagyon büdös, koszos kóbor kutya ez a fekete kutya, nemrég épp szart ehetett, nagyon éhes, nagyon gazdát keres. Persze tudtán kívül megmenti a fiút, akinek miatta nincs ereje a Dunába ugrani. A kutyát, aki egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy el van zavarva, Kristóf az Árpád hídról be akarja dobni a vízbe, de kiugrik a kezéből. Kristóf később próbálja elmesélni Klárának, mi történt. Mi történt? Ez a kutya a sátán kutyája volt? A gondviselés küldte oda? De nem az egyetlen kutya ő a Párhuzamosban, van még néhány. Árnyalják a fekete kutya alakját a társai. Beszédes, hogy számos hasonlatban szerepel kutya, mintegy mellékesen. Például Kristóf ezt gondolja Klára barátjáról, Simonról: „Olyan lettem tőle, mint egy kutya, amint vicsorogva és nyüszítve megadja magát a falka rangsorának.”

A legszebb kutyajelenet viszont a Rémtörténetekben található. Bolog Imre addig dobálja a sodró folyóba az elkóborolt kiskutyát, addig kínozza, míg az majdnem elpusztul, de akkor Mírák Piroska nem bírja tovább nézni, közbeavatkozik, lesz, ami lesz. A névtelen dunai faluban – ahol közel élnek az állatokhoz, öntik a moslékot minden este a sivalkodó disznók elé, enni adnak a végelgyengülésben lévő öreg macskának is, buta libákat, teheneket legeltetnek, viszi a róka rendesen a tyúkokat, sőt, ahol halálmadarak suhanását sejtik a fejük fölött, és ahol megvadult darazsak csípik halálra azt, aki azért mégse erre lenne érdemes (az „állatias”, bivalyerős, beszélni is alig tudó Imrét – miközben Rózáról is azt olvassuk, hogy „olyan erős, mint az állat”) –, szóval ebben a faluban nem volna olyan nagy ügy egy éppen gazdátlan kiskutya értelmetlen halála. Az viszont nagy ügy, ahogyan küzd az életéért, bízik a világban, ahogyan az elemekre kell hagyatkoznia. Ezt a jelenetet is összetett kapcsolatrendszer közepében találjuk, sok mindenre kell figyelnünk, mikor olvassuk. De most mi figyeljünk csakis erre a kiskutyára: „miért törekszik vissza ugyanarra a helyre, ahol megkínozzák?” Nem hülye, nem, nem azért…

„A kutya nem teoretikus kérdésekkel, elemekkel viaskodott, a legrövidebb utat kellett megkeresnie. Bele lehetett látni a kutya túlélési ösztönébe.”

Az ösztön sose a teoretikus kérdésekkel viaskodik, hanem az elemekkel, mindig csak az elemekkel.

Piroskának végül sikerül kimentenie az állatot.

„Tenyerében érezte szíve heves dobogását, aminél szebb nem lehet semmi.”