Késleltetve

No lám, végül is minden megoldódik. A Magyar Televízió mégiscsak közvetíti a Newcastle-Fradi kupameccset, igaz, csak késleltetve, közvetlenül a FilmNet élő adása után, felvételről. Ha úgy tetszik, elmondható, hogy a meccs mégsem lesz kevesek kiváltsága, mindenki jól jár, senki nem marad le semmiről.

Hanem hát, a késleltetés az mégiscsak késleltetés. Ez a világ nem most kezdett el késleltetni, az állami tévé már korábban is adott késleltetve fontos kupameccset, épp a Fradi vert ki egy orosz csapatot, a rádió persze élőben nyomta, nem kívánom senkinek. Jó, az ember kikapcsolja a rádiókészüléket, százhúsz perc nem idő, ha kell, ennyi időre az ember saját magát is kikapcsolja, hogy azután két óra múlva a képernyő elé ülve úgy tegyen, mintha minden csak most kezdődne. Hogy amit lát, az most van, ami történik, annak ő részese, formálója, szóval, hogy még nem dőlt el semmi. Szinte rutinfeladat, teljesíthető. Ám akkor az ember késleltetés közben leszalad cigarettáért, az utcán erősen koncentrál, hogy az arcokról ne olvasson le semmit, a hangokból ne következtessen semmire, mert az,a helyzet, hogy sokan nem bírják idegekkel a késleltetést, bele-belehallgatnak a rádióba, jól kiszúrva későbbi önmagukkal. Ezek az emberek mind éppenúgy lemaradó, késleltetett emberek, mint mi legtöbben, ám rém gonoszak tudnak lenni sorstársaikkal, nekem is az arcomba vágták, hogy így és így áll a meccs, bemondta a rádió, közben kajánul vigyorogtak, ilyenkor mindennek vége.

Nem lehet itt már büntetlenül lemaradónak se lenni.

Itt már az se megy, hogy az ember ne tudjon semmiről.

De ma este minden más lesz. Ma este megint világosan és mérhetően kettészakad az ország, dekóderesekre és késleltetettekre, viszont én meg vagyok híva. Nagy házba megyek, hegyoldalba, szíves vendéglátó hívott, régi dekóderes ember, nem az a klasszikus sikerdíjas fajta, van egyszerűen három hajója, tisztességes tarifáért szállítja a szállítani valót, embereit méltányosan megfizeti. Bort ne vigyek, szendvics van. két félidő közti szünetben szaunát is vehetek, érezzem magam otthon, ez a világ nem szakít mindent ketté.

Nem az a kérdés, hogy elmegyek-e. Hanem, hogy ha megyek, miként hat rám a dekóder. Ha a meccs után nem szaunázni vagy konditermezni van kedvem, csak kiállni a hegyoldal erkélyére, s megpillantom alattam a várost a késleltetett fényeivel, lesz-e erőm, emberségem nem a képükbe kiáltani, hogy fajankók, fölösleges minden izgalom, én már tudom, amit ti még nem, hiába is hiszitek, hogy nem maradtatok le semmiről.

Vagy pedig otthon maradok. És akkor mi van? Később tudni meg azt, hogy nyertünk-e vagy veszítettünk – ez másnap reggelre már értelmetlen felvetés, csak végigmegy az ember az utcán, s az arcokon ott van a pontos és megmásíthatatlan végeredmény.

Megyesi Gusztáv