Népszabadság, 1996. április 24.
MEGYESI GUSZTÁV
Megint jön egy kis megszorító intézkedés, most épp a közrádiónál. Annyira nincs pénze a közrádiónak, hogy csökkentenie kell a műsoridőt, az éjféli Himnusz fél tizenegykor lesz (képzeljük ezt el szilveszterkor), egyedül a déli harangszó marad biztosan a helyén, amíg valaki haza nem viszi a szerkezetet.
Valamint a honoráriumok. Az újságok szerint ötven, a Napnyugta hétfői adása szerint hatvan százalékkal csökkentik a honoráriumokat, de ettől még nem kell a falra mászni, lehet ugyanis, hogy szeptemberig egyáltalán nem fizetnek. Viszont az differenciált lesz. Amint az a sajtóban megjelent, a rádió vezetői a nem fizetéseknél bizonyos rangsort állítottak fel, melynek értelmében először a külsős munkatársaknak nem fizetnek, és ha már az összes külsős nem kapta mega pénzét, akkor jöhetnek a többiek, hogy nekik se fizessenek.
Innen érdekes a dolog, a külsősök okán. Ebben az országban ugyanis már jó ideje mindenki külsős. Külsős a rádióban, a tévében, külsős a magánvállalatnál, az irodában, a butikban, a halgazdaságban, külsős a saját családjában, én a nagyapám beltagja vagyok ugyan, de már a nagyanyám csak kültag a saját lányánál. Külsősnek lenni nem egy rossz állapot, a külsőssel szépen szoktak beszélni, főleg, ha munka kell, ha rászolgál, meg is dicsérik, nem véletlen, hogy a külsősben igen fejlett a küldetéstudat, minden porcikájában érzi, hogy ő menti meg népét. A külsősnek rendkívüli a társadalmi hozadéka, bármikor kirúgható, átirányítható, eligazítható, viszont tébét, nyugdíjat, ilyesmit nem kell utána fizetni, beutaló, segély a külsős számára ismeretlen fogalom, igaz viszont, hogy néhanapján virágos jókedve támad, ilyenkor nem fizet gázszámlát, lakbért, egyebet, sőt az adósságát sem törleszti rendesen.
Mindez egyébként látszik is rajta: külsős arcán a megbocsátó, ám kissé bárgyú mosoly, mint munkásosztály fején a svájcisapka.
A rádió csak annyiban jön ide, hogy megmutatja a kiutat. A már említett tévéműsorban de facto elhangzott, hogy az intézmény ezután új alapokra helyezi működését, ötven százalékban az előfizetési díjakból akar megélni, negyvenöt százalékban a hirdetési bevételekből, és csak öt százalékban terheli majd a költségvetést. Már most, ha az ország csupa külsősből áll (ezek életrevalóbb egyedei már évek óta nem fizetnek rádió- és televízió-előfizetési díjat meg egyebet se), akkor elképzelhető, hogy ezután mekkora néptömegek állnak majd sorba a postán, hogy még aznap előfizethessenek, különös tekintettel arra, hogy az előfizetők bevétele a zéró felé tendál, nem lesz mit ennie, ráadásul kedvenc éjféli rádióműsora is megszűnt, amelyikben pedig mindig kitárgyalták, hogy mennyire nem jó az, ha nincs mit enni. Náluk már csak a hirdetők lesznek aktívabbak, teljesen logikusan, hasonló helyzetben mi is akkor kezdenénk el hirdetni, mikor a műsoridő meg a hallgatottság a nullára redukálódik.
Van egy olyan érzésem, hogy ezeknél a megszorításoknál igazából nem is a mi micsodánk van a satupnfák közé szorítva, legfeljebb egyelőre még mi jajgatunk. Igaz, ez sem tart sokáig: még éppen két év, szép tavasz, és hirtelen majd megint fontos lesz külsős Magyarország; a belsősök nagyon tudják az időzítést.
Megyesi Gusztáv