Népszabadság, 1996. március 28.
MEGYESI GUSZTÁV
Most már sokadszor mondja be a rádió, hogy Walesa visszamegy a gdanski hajógyárba villanyszerelőnek. Elképzelhető, hogy még a héten munkába áll, már beszélt is az igazgatóval.
Nagyon szép gesztus, szinte elérzékenyül az ember. Csak azt nem értem, hogy ha valaki visszamegy villanyszerelőnek a volt gyárába, miért kell előbb az igazgatóval beszélnie. Hát van abban a gyárban csoportvezető, műhelyfőnök, s munkaügyi osztály is felvételi személyzettel. Miért nem azokkal beszél? Walesának semmi szüksége a protekcióra, annak idején, s ez már történelmi tény, rendben volt a MIL-lapja, mikor kilépett, leadta szabályosan a gumicsizmáját, fáziskeresőjét, öltözőszekrénye kulcsát, nyugodtan nézhet társai szemébe: gyerekek, volt egy vargabetű az életemben — kinek nem volt? —, de most megint itt vagyok.
Nos, ez az a karrier, ami nálunk elképzelhetetlen. A magyar politikus egyrészt soha nem volt villanyszerelő, másrészt, ha megbukik vagy lejár az ideje, akkor magától értetődő természetességgel új pártot, frakciót, platformot, de leginkább mozgalmat indít, s annak feltétlen az élére áll, legfeljebb, ha az is tönkremegy, akkor visszavonul harminc-valahány vállalkozása egyikébe, s szabad idejében memoárokat ír. És ez a jobbik eset. Mert a magyar politikusok másik része, mikor az esetleges bukása szóba kerül, szinte fenyegetőleg azzal áll elő, hogy legfeljebb visszamegyek tanítani, elvégre tanárember volnék eredetileg, vagy mi a szösz.
Ha lehetne, tessenek inkább maradni, egy iskola mégse hajógyár.
Megyesi Gusztáv