Népszabadság, 1996. február 20.
MEGYESI GUSZTÁV
Ennek a városnak, úgy látom, semmi se jó. Itt vannak ezek a bálok, farsangi forgatagok, és a város nagyokat hallgat. Pedig egy bál nem ér véget hajnaltájt, akkor kezdődik csak igazán. Egy valamire való város bál után alaposan kibeszéli az eseményeket, s még napokig téma a valcer, a menükártya, Rapaport báró és a miniszter úr páholya, no és az első bálozók. Izgatott cselédek mesélik (tenyerükkel tölcsért kanyarintva szájuk elé), hogy s mint az ifi úr, kinek a fenekébe csípett, mit mondott tanúk előtt a méltóságos úr a tábornoknak, s hogy bizony a naccságos asszony kissé becsiccsentett, háromszor is borogatást kért tőlem személyesen.
De itt még másnapos bálozókat se látni az utcán. Kótyagos urakat, hanyagul szétbomló fehér selyemsállal a felöltőjükön, amint benyitnak valamelyik hajnali csapszékbe, hogy korcsmáros, ég a pokol, valamit gyorsan. És társaságukban mindig akad egy-két finom hölgy, ki diszkréten a tükörbe néz, majd a toáletre vonul, s apró lángrózsákkal az arcán tér vissza, és midőn kacagni kezd, az ivó népe illően hátrébb húzódik.
A kocsmákat amúgy se értem. Egy tisztességes bál után hosszú napokon át volna szokás legalább méltatlankodni. Tévéközvetítésen, műsorvezetőn, bulvárlap báli különszámán, a kölcsönző árain, szekérnyi őzgerincen, kaviárhegyeken, rongyrázáson, de legalább, hogy nálad hány hétig parkettáznának, Feri? De már a sofőrök, pincérek se. Egy tisztességes bálra ezerszám viszik a sofőrök a vendégeket, s pincérek hada térül-fordul finom tálcákkal a fejük fölött, legalább nekik illene mosolyogni sokat sejtetően, s tévedéseinket kiigazítani: nem úgy volt az, ahogy mi gondoljuk, ahogy a népek beszélik, hanem másképp. Én ott voltam, láttam. Nekem Szentirmay Gida mondta amit mondott, személyesen.
Az államtitkár úrról nem is szólva.
De csak ezek a sehova se néző arcok vannak. Ebben a városban még azt se lehet megtudni, hogy hétfőn rendesen visszavitte-e mindenki a kölcsönzőből kivett ruhát, szmokingot, s hogy mi lett a megmaradó étellel: jutott-e a személyzetnek, kapott-e kóstolót a házmester, a zongoratanárnő, az udvaron bámészkodó népség, ahogy az ilyenkor dukál.
Hálátlan város. Csak néz maga elé bambán, szótlanul, S arcáról lerí, kábé annyi neki az egész, mint mikor a pénzügyminiszter lemond.
Megyesi Gusztáv