Népszabadság, 1996. január 27.
MEGYESI GUSZTÁV
Mutattak egy öregasszonyt a tévében, épp tönkre volt menve. De vigyázat, ez nem olyan öregasszony volt, akiért szociális felindulásunkban sírni szoktunk az újságokban. Ez egy ápolt, egészséges, halk szavú öregasszony volt, finom ujjakkal és szép szobával. Nem úgy ment tönkre, hogy na, én most tönkremegyek; egy lízingcég tette tönkre, az, amelyiktől kötvényeket vásárolt jó félmilliós értékben. A lízingcégnek nem jött be valami sejtelmes rádiótelefon-üzlete, többet forgalmaztak papíron, mint amennyi rádiótelefont egyáltalán gyártanak a világon, csődbe jutott, s most ötezer ügyfele bán úgy két és fél milliárd forintot.
Nem nagy ügy, engem is csak azért varázsolt el, mert az öregasszony az elhunyt férjére hivatkozott. Hogy a férje forszírozta annyira ezt a kötvényvásárlást, égre-földre esküdözött, hogy a világ legjobb befektetése a cégtől papírokat venni, és nem lehetett neki ellenállni, már csak azért sem, mert a férj épp ennél a lízingcégnél dolgozott pénzügyi tanácsadóként.
Ilyenkor tudok én nagyon megzavarodni.
Ez tudniillik egy teljesen új motívum. Van ugye ez a társadalom, melyben az embernek el kell igazodnia. Nem nagyon nehéz, a társadalom ugyanis épp nekibontakozásban van, dzsídípí kilátásai, értékrendje, függőségi viszonyai biztatóak, épp el hagyni készül a prefeudális időket, hogy a következő szakaszba lépjen. Ennek megfelelően napszakonként mennek tönkre a cégei, de ezek sem egyértelműen. Egy fináncparancsnok bármelyik pillanatban akut vitába bonyolódhat egy milliárdos elnök-vezérigazgatóval tizenöt-húszmilliárd forintról, és a jóisten se tud igazságot tenni. Posztmodern színdarab, melynek a végén egy bratislavai tanársegéd viszi el a balhét a szerves kémiai tanszékről. Ez az élet rendje. Meg az is, hogy az ember vesz egy kötvényt, eldicsekszik vele az olajvállalkozók klubjában, ahol külön asztala van, majd hazatérve, a papírja annyit ér, mint a kockasajt címkéje.
Hanem úgy gondolta az ember nagy naivan, hogyha legalább körön belül van. s ebből kifolyólag tudja, látja, érzi, hogy mi a dörgés a cégnél, mi megalapozott és mi nem, s mennyi köze van a papíroknak, főkönyvi kivonatoknak a valósághoz, hát akkor védetté válik, legalább önmagával szemben. Én is mindig be akartam kerülni valami jóféle lizingbuliba, úgy képzeltem, összeállunk heten-nyolcan, lesz titkárnő, minden, és időnként értékpapírokat zúdítunk a lakosságra, szerződésileg garantálva, hogy ez a lehető legkifizetődőbb befektetés, ez nem gilisztaakció vagy ilyesmi. A lakosság ettől meghatódik, elkezd korszerűen gondolkodni, s fölvásárolja az összes papírunkat.
Csak egyre kell vigyázni: hogy az ember a legnagyobb siker idején se vegyen a saját kötvényeiből, de még ingyért se, a barátait, s különösen a rokonságát pedig kifejezetten tiltsa el ettől.
Tudja ugyanis, hogy amit ad, az micsoda, s hogyan van megalapozva.
Ám úgy látszik, hogy már körön belül is zavarok vannak. Az pedig nagy baj, országos baj. Mintha ezek a naponkénti üzleti bukások, csődök nem csupán a gazdasági kockázat velejárói volnának, hanem egy jól kifejlett önhülyítés lenyomatai. Addig mahinál, csűrcsavar, spekulál az ember, míg a végén elfelejti, hol él, és megveszi a saját kötvényeit. Mint a korcsmáros, aki már nemcsak hamisítja a bort, de ő maga is azt issza, s a végén jóízűen böffent, ilyen jót már rég nem ittam. Az ország szép lassan permanens hazudozásra lesz beállítva, hazudik adóval, jövedelemmel, szociális helyzettel, két jogszabály közti űrrel, üzlettel, könyveléssel. Kérdés, meddig bírja ezt egy társadalom, meddig tart a polgár önvédelmi reflexe.
Lehet-e egy egész ország főkönyvi kivonat, melyben egyik rubrikából a másikba ugrál, de úgy, hogy a végén egészen beleszédül?
Megyesi Gusztáv