Népszabadság, 1995. november 25.
MEGYESI GUSZTÁV
Már attól lehetett tartani, hogy valami nagy baj van, s úgy múlik el a hét, hogy nem mond le senki. Szörnyű még rágondolni is. De aztán jött Bokros, jött Csintalan (visszavonta, nem vonta?), majd tegnap Fodor, úgyhogy a dolgok rendje végül is helyreállt.
Ez az ország a lemondásra épül.
Van abban valami mélységesen tragikomikus, hogy az ezredvég Magyarországán a lehetséges megoldások egyetlen útja: a lemondás. Mi több, a jövőé is. Akik a lemondottak helyébe lépnek, majd nyilván különbül csinálják, mint az elődök, persze nem fogják különbül csinálni, sőt lehet, hogy még úgy se, ám egyszer majd azok is lemondanak, ami újabb felhajtóerő. Mindegy, hogy valaki lelkiismereti okokból, kényszerből vagy csak zsarolásból mond le (üzenet Miskolcnak), az összkép a lényeg: új ágazat, iparág van kibontakozóban. valamikor a nehéziparnak lehetett ilyen húzóereje. Kósáné Kovács Magda miniszter asszony a lemondása után mindjárt a második helyre ugrott a népszerűségi listán, soha nem tapasztalt szimpátia övezi, pártjában nem is kevesen még lehetséges miniszterelnököt is látnak benne. Ha ez egyszer valósággá válik, akkor az óriási ziccer lesz, amit nem lehet kihagyni, hiszen arról a posztról lemondván már a jóisten se menti meg az embert attól, hogy a toplistán még Pap Ritát is megelőzze.
A miniszter asszonyt csak azért említem, mert mondott egy fontosat a héten. Szerinte azért nőtt annyira a népszerűsége, mert a lemondásában erkölcsi gesztust látnak az emberek. Helyben vagyunk. Nem kell mindent állandóan politikailag meg teoretice, s pláne jól értesülten szétanalizálni. Higgyük el, hogy a lakosság se ezt teszi szabadidejében. Viszont járatja orrcimpáit szélirányban, szaglászik, mi helyénvaló, s mi az, ami gyomorfordító, s végül is morális alapon mond véleményt erről-arról, hogy azután néha meglepő perspektívákhoz jusson. Ha azt veszem például, hogy a lemondás nem más, mint erkölcsi gesztus, továbbá, hogy egy kormányból előbb-utóbb végül is mindenki lemondhat (elvégre hol van az megírva, hogy miniszterek nélkül nem működhet egy kormány), akkor az jó. Az lemondásonként egy-egy erkölcsi megtisztulás, összességében pedig egy végtelenül erkölcsös, szilárd morális alapokon álló kabinet képét festi az égre, amit a lakosság előbb-utóbb díjazni fog. Ő maga is erkölcsössé válik végre, s mikor már az utolsó miniszter is lemondott, hamvas lelkű szűzlányként fogunk közlekedni az utcán, s ha hazudunk, csalunk, korrumpálunk is néha, mindenesetre pirulva és bocsánatkérően tesszük.
Ez a kormány azonban most még a helyén van, és harcban áll saját csapataival. Ebből adódóan, kizárólag a formális logika alapján, eléggé szétzilált.
Nem a tagjai, hanem úgy az egész, ahogy oda van rakva, meg ami kijön belőle. Nem az az érdekes, hogy egy kormány szoc-e, lib-e, netán szoclib vagy valami más, és hogy szakértői-e vagy sem, hanem, hogy komolyan lehet-e venni akár egyetlen gesztusát, ígéretét is. Nincs-e menthetetlenül megzavarodva. Most viszont úgy van vezetve ez az ország, mintha valami erdei partizáncsapat vezetné, ki az erdőből, be az erdőbe, nem tudni, mit akarnak, ők maguk se tudják, mindenesetre időnként fa mögül ropogtatnak, hol mint adórendelet, hol mint már eleve alkotmány hibás törvénytervezet, kamatemelés, ilyesmi — röpködnek a golyók; eléggé demoralizáló az ilyen. Pár taláros ember védi az országot, mint valami nagy böszme fekete őrangyal. Kevés. Még ha Otthmár atyát ideveszem, akkor is. Nem tudom, hogy az Alkotmánybíróság tudja-e, de az emberek szemében nem azért megnyugtató a létük, mert kiváló alkotmányjogászok és nagyon értik a törvényt, hanem mert ha tetszik, ha nem, erkölcsi ítéleteket is hoznak Hol van a határ, mi az, ami még elmegy, s mi az, ami már nem. De mi van, ha tévednek? Mi van, ha egy még nem kellően megtisztult kormány törvénytervezete kissé direkt van alkotmányellenesre csinálva, úgy gondolván, hátha így is átmegy, és erre fel egyszer tényleg átmegy? Ez a kamatmicsoda most épp nem ment át, de egy éve igen, márpedig hogy van az az országlakó ember fejében, hogy ugyanaz a valami egyszer alkotmányellenes, egyszer meg nem.
Csak nehogy magyarázatokba bonyolódjunk.
Itt van tehát egy csapat lemondott és a végsőkig megtisztult miniszter, csupa okos, felkészült ember, értik a dolgok csínját-bínját, nyakig voltak mindig is a politikában. Hogy van mégis, hogy nem látták, nem érezték ezt az egészet előre? Miféle sejtelmes erők dolgoznak a háttérben, hogy már ők se? Mindezt én nem tudhatom, mindenesetre, ha így állnak a dolgok, egyszer már szélesebb körben is kijárhatna valami, amit egyszer mi is lemondhatnánk végre, már csak a megtisztulás végett is.
Így viszont hiába is akarna lemondani az ember, nincs hová és főképp miről; még a végén tényleg elviselhetetlen teher leszünk a mindenkori kormányok számára.
Megyesi Gusztáv