Népszabadság, 1995. október 10.

MEGYESI GUSZTÁV

Soha nem értettem, hogy lehet egy lemondással annyit bíbelődni.

Annak idején a Patyolatban voltam művezető, amikor Nagy Barna mosómester benyújtotta nekem a lemondását, pontosan úgy, ahogy most Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter is, mondván, nem bírja nézni, amit én a mosókonyhán művelek, még majd belegebed az egész lakosság. Akkor én azt mondtam neki, rendben van, Barna, itt ez a lemondás, akár el is fogadhatom, de le kell ám dolgoznia a felmondási időt, az utolsó napon pedig megnézem majd a MIL-lapját, hol van az a mosodától kapott két pár gumicsizma, amelyet a téli köpennyel és a vízhatlan kesztyűkkel vételezett. Mindjárt lett rend, Nagy Barna észhez tért, úgy mosott, mint a kisangyal, kicsit én is engedtem valamit a mosoda átrendezéséből, nagyon úgy nézett ki, hogy a lakosság most már csakugyan jól jár.

Am ekkor meg jött Kis Lukács, valamint a Csatári testvérek, szintén a lemondásukkal.

— Tudják mit? — mondtam nekik. — Mehetnek, ahová akarnak, engem nem lehet zsarolni.

Kemény voltam, kérlelhetetlen.

Igaz, akkor már az én lemondásom is be volt adva az irodán, mentem a cérnagyárba, ahol nem sokkal később Nagy Barnával, Kis Lukáccsal és a Csatáriakkal dolgoztunk együtt a raktárban, néha erősen elnosztalgiázgatva a mosodai szép időkön, amikor még mi barmoltuk a lakosság szennyesét, emlékezetünk szerint mindig a legteljesebb egyetértésben.

Még az a szerencse, hogy politikai pályára egyikőnk se adta a fejét,

Megyesi Gusztáv