Vénasszonyok nyara

Sohase szerettem a vénasszonyok nyarát, mert ilyenkor mindig visszatérnek a hajléktalanok.

Egy hajléktalan, ha egyszer végleg elment, többé már ne térjen vissza.

A május, az más. Úgy május közepe felé szoktak beköltözni a házba a hajléktalanok, de mindig csak egy, igaz, minden évben más és más, kortalan, csak messziről megfigyelhető férfi. Igen jó ház a miénk, udvaros, két lépcsőházas, s bár a pincét egy korábbi tűzeset miatt lezárták, a lejáró melletti zugban kiválóan el lehet lenni.

Az első napok igen nehezek, embert próbálók. Május tájt már nyitott ablaknál alszik a ház, minden nesz fölhallik, úgy éjfél előtt pár perccel tér haza a hajléktalan, hallani a lépteit, azután amint tesz-vesz, üveg kupakjával babrál, újságpapírral zörög, keresi a legmegfelelőbb pozíciót. Néha egészen mély álomba zuhan, horkolása, nehéz szuszogása még az eget is beborítja, van, mikor beszél is álmában, érthetetlen szavakat mormog, ilyenkor már mind kinn vagyunk az ablakban, vajon mit mondhatott. Egymásra nézünk, szemben lakó szomszédok, majd válogatott célzások következnek, hogy nem lehet rendesen aludni, és hogy ez a pofátlanság teteje, erre a hajléktalan hirtelen abbahagyja a horkolást, nyilván hallja is a sértéseket, de olyan még nem volt, hogy előbújjon méltatlankodni vagy hogy kikérje magának a célzásokat.

Van persze, hogy a hajléktalan részegen érkezik haza. Dudorászik, Istent káromolja, olykor még kóbor kutyát is hoz magával, a kutya órákon át vonít, a hajléktalan nyerítve röhög, ilyenkor Emmi néni fölkelti Pali bácsit, az ő dolga rendet teremteni. Pali bácsi agyoncigarettázott hangon leszól, hogy a kutyát azonnal vigye innen, majd sötét árny vonul végig az udvaron, két perc nem telik el, békésen alszunk.

Nyár derekára megszokja az ember a hajléktalant. Hajnaltájt már arra ébred, hogy akaratlanul is a hajléktalanra gondol, na, most kel fel, most megy az udvari csaphoz, prüszkölve mossa az arcát, hallani a fóliaszatyrok zizegését, aztán, ahogy a kukához lép, fedelét felcsapja, nézgelődik kicsit abban a kukában, de soha nem vesz ki belőle semmit.

Távozik, s csak késő este tér vissza megint.

Augusztusra már a ház tartozéka. Nappal, mikor ismeretlen útját járja a városban, mondjuk is, jó, hogy van ez a jóember, legalább őrzi a házat. S csakugyan: tolvaj sohase látogatja meg a házat nyáridőben, sőt ha erre vetődik egy másik hajléktalan, hogy elfoglalja mondjuk a lépcsőfordulót a hullámpapírjaival, a mi emberünk szépen kivezeti, de olyan határozott és elszánt mozdulatokkal, hogy azt nézni maga a gyönyörűség. Nőt még sohase hozott a házba, ivócimborát, rokont se, szép, nyugodalmas éjszakáink vannak. És a mi emberünk minden háziszabályt tiszteletben tart, nem szólítgatja le a lakókat, hogy valamit kérjen, még véletlenül se az a bratyizó típus, ha elfogad is időnként ezt-azt, ételt, ilyesfélét, nem hálálkodik hétrét görnyedve. Csak azt nem értem, mondta egyszer Marika néni, hogy mikor ételt adok neki, azt sohase a házban fogyasztja el, hanem kiviszi, biztos egy parkba.

Néha megverve jön haza Feri, ilyenkor másnap ki se mozdul a házból.

Onnan tudni, hogy Ferinek hívják, hogy augusztus végén szerelők dolgoztak a házban, szerelték az antennákat, az egyik lenn maradt az udvaron, s felkiabált a tetőre, hogy Feri. Mire a mi hajléktalanunk előbújt a zugból, de hát nem neki szólt a Feri. Erre visszabújt. De a szerelők megint kiabálták, hogy Feri, erre megint előjött, és ez így ment jó darabig, akkor aztán Pali bácsi már nem bírta tovább és lekiabált, hogy jóember, hát nem magának szóltak. Akkor Feri bólintott, majd két hétig nem is láttuk.

Szörnyű napok voltak.

Ha az embernek van egy ilyen tuti hajléktalanja, mint Feri, megváltozik maga is. Sokkal könnyebb szívvel és tisztább lelkiismerettel fordítja el fejét a koldusok előtt, akik ott hemzsegnek az aluljáróban. Sőt a pofátlanabbakkal szemben még agresszivitásra is képes. Ezt magamról tudom: mikor ugyanaz a koldus öt percen belül kétszer is leszólít, hát én nagyon el tudom küldeni őt, „hiszen az imént adtam magának, mit akar még!”

Legjobb lenne, ha mindenkinek volna egy hajléktalanja.

Nem volna lelkifurdalása a társadalomnak, mindjárt büszkén húzhatná ki magát a szenny, mocsok közepette is, hiszen az már nem az ő szégyene, felelőssége. Ő a maga részéről mindent megtett a saját hajléktalanjáért, megengedte neki ezt a pincezugot, időnként vetett is neki ezt-azt (persze csak ha megérdemelte az a hajléktalan, mert egy kiadós, horkolásos éjszaka után nem jár neki semmi), ez a tudat az embert mentálhigiénésen is rendbe hozza, önbizalma, tartása lesz, s mi tagadás, némi büszkeség is elönti, már hogyne öntené el, nem mindennapi dolog ennyire jónak lenni.

Csak ez a vénasszonyok nyara ne volna. Ez a meteorológiai csalás, önámítás, teljes félrevezetés. Mert úgy szeptember elején, mikor egyik percről a másikra megjön az ősz, és a pincelejáró betonja lehűl és hidege fájni kezd, a hajléktalan, akár a nyár, észrevétlen eltűnik. Nem tudja senki, hogy pontosan mikor távozott, s főképp, hogy hova. Egyszerűen csak nincs. Akkor a házban már bezáródnak az ablakok, visszaáll a régi rend, már csak emlék marad Feri, mint valami nyári kaland, végérvényes és megismételhetetlen. Ezt öt perc alatt tudomásul veszi a ház, és nem is volna semmi hiba, ám akkor jön ez a csalóka meleg, ez a pótnyárféle, Feri pedig visszatér. Egyszer csak ott lesz megint a pincezugban, ott az udvaron, a csapnál, a kukánál, mintha ez az ő ideje volna újra, pedig aminek egyszer vége van, az nem folytatható.

S akkor a hang, mindannyiónk torkából, reszelősen: — Takarodjon, jóember, ez nem leányszállás.

Megyesi Gusztáv