Húzóágazat

Nem foglalkoznék én vízügyi kérdésekkel, ám úgy látom, hogy a sajtó nagyon elvetette a sulykot. Egymás után születnek a cikkek a vízóra-leolvasási díj bevezetéséről, és szinte valamennyi orgánum (sajnos a Népszabadság is), olyan hangot üt meg a vízművekkel szemben, aminek még nagyon komoly következményei lehetnek.

Olyan cinikus vélemények is napvilágot láttak, amelyek nemcsak hogy igaztalanul elítélik a vízművek lépését, de még felvetik annak a lehetőségét is, hogy ezután esetleg már a villany- és a gázóra leolvasásáért is fizetni kell. A szabókról nem is szólva, akik mielőtt kiszabják a nadrágunkat, leveszik a méreteinket; ilyen alapon ők is joggal tarthatnák külön a markukat.

Szabókkal én nem foglalkozom.

Azt viszont szükségesnek tartom egyszer s mindenkorra tisztázni, hogy a vízóra leolvasása nem keverhető össze a gáz- vagy a villanyóra leolvasásával. A vízóra-leolvasás egy külön világ. Egészen más jellegű habitust, elhivatottságot, szellemi és fizikai koncentrációt kíván, mint egy gázmérő állásának a regisztrálása, következésképp egybemosásuk több mint hiba.

A munka társadalmában élünk. Bár erről nagyon keveset beszélünk mostanában, hiába is mentek ki az oroszok, egyedül a munka hoz létre értéket, s gyarapítja a nemzeti vagyont. Márpedig, ha ez így van, akkor a szellemi és fizikai energiákat mozgósító, értékteremtő tevékenységet illően honorálnia kell a társadalomnak, amely végül is vízfogyasztó egyedek összességéből áll.

A vízóra-leolvasás: munka. Nem úgy van az, mint például a gázóra esetében, hogy csak úgy odamegyünk a gázórához, és hipp-hopp!, leolvassuk a mérő állását, majd kicetlizve az ajtajukra megyünk a dolgunkra, aztán lesz, ami lesz. A vízóra leolvasása embert próbáló, összetett folyamat. Már legelébb is meg kell találni azt a vízórát, ha van egyáltalán ilyen a házban, ahol élünk. Ebben az országban példátlanul sok bérház áll még mindig, ezek emeletesek, gangosak, a vízórák viszont nem az emeleteken vagy a lépcsőfordulókban lettek felszerelve, hanem a pincében. De van olyan bérház (e sorok írója speciel ilyenben lakik), amelyben negyven éve nem tudni, hogy van-e egyáltalán vízóra, honnan jön a víz és hová folyik, mi célból, és miért épp annyi folyik el, amennyi elfolyik.

Ám jó, tegyük fel, hogy van vízóra, mégpedig a vízaknában elrejtve. Ezt a vízaknát meg kell keresni, fedelét valahogy elmozdítani, odább húzni, az így támadt résen leereszkedni, a megfelelő szerszámokkal, tartozékokkal ellátva. A vízóra-leolvasás egész embert kíván.

Legjobb már hajnalban lemászni az aknába, amikor még semmi se késő, és még fog az ember agya. Nem véletlen, hogy 1985-ben a vízművek pályázatot írt ki a magyar lakosság részére önbevallásos vízóra-leolvasásra, kétszemélyes bulgáriai társasutat kisorsolandó a legjobb önleolvasók között. A vízfogyasztó állampolgár huszonhat oldalas tájékoztató csomagot kapott postai úton, melyben részletesen ismertették a különféle leolvasási módozatokat. Hogyan kell lemászni biztonságosan az aknába, milyen öltözékben, milyen eszközökkel (porecset, elemlámpa stb.), milyen szögben célszerű lekuporodni az óra fölé, nehogy önnön testünkkel takarjuk el a mérőskálát. Arról én most nem is beszélek, hogy a legtöbb vízakna sajnos gondozatlan. Teli van törmelékkel, a talajvíz nincs mindennap felitatva benne, a mérőórát békanyál, moha, pókháló fedi. Ez már kultúra kérdése, és én amondó vagyok, hogy egy tisztességes portának a nap minden percében legyen gondozott az aknája, mérőórája csillogjon, hogyha bármikor jön valaki, ne úgy nézzen ki az az akna, mint egy istálló.

Mutasd meg az aknádat, s én megmondom, ki vagy!

Többen persze abban a tudatban élnek. hogy a vízórán van ugye egy mutató, ami mutat egy számot, nos, akkor ezt leolvassuk, és kész. Tévedés. A vízműveknél már a nyolcvanas évek közepén ötféle mérő volt használatos, valamennyi az általános ipari forradalom produktuma. Akadt olyan típus, melyen öt darab kis mutató forgott önnön tengelye körül, ebből négy az óramutató járásával megegyezően, egy viszont épp ellenkezőleg, ezek pillanatnyi állását lupéval regisztrálta a fogyasztó, hogy azután egy erre a célra rendszeresített táblázatba rögzítse, mégpedig jobbról bal felé vezető irányba, kivéve az ötödik mutató adatát, amit egy tértivevényes postai levlap táblázatába kellett átmásolni, de már eleve a táblázat jobb margója mögé. Ellentétben egy másik típussal, melyen kék színű mutató jelezte a tizedestört-fogyasztást, ezen viszont egy fekete mutató forgott iszonyatos sebességgel, amit azonban nem kellett regisztrálni, nem úgy, mint egy harmadik típuson, ám itt meg egy zöld mutató bökögetett egy rézhengert.

Ráadásul a lakosság fele egymaga szeret nekivágni a leolvasásnak. Holott a leolvasás kifejezetten csapat munka. Egy vízaknában ugyanis nincs lehetőség azonnal, még a pillanat melegében papírra vetni a mért értékeket, mert meg se tud mozdulni az ember, mire viszont feljut a felszínre, elfelejti, hogy mit olvasott le az imént, s mászhat vissza. Legjobb egy megbízható és kiképzett társsal összeállni, akinek felkiálthatjuk dobozhangon a számokat, amit ő egy cetlire jegyez, hogy azután majd délután egy jó forró tea mellett átmásoljuk a kartotékra.

De ez szinte már szakirodalom.

Azt hiszem, ennyi is bőven elegendő ahhoz, hogy megértsük: a vízóra-leolvasás az egyik legrafináltabb és eleddig még nem kellően feltérképezett munkafolyamata a nemzeti össztermelésnek, s mint olyan, mindenképp a produktív szférába tartozik. Húzóágazat. Mármost ennek fényében belátható, hogy a vízművek által kiszámlázott alkalmankénti százhatvan forint korántsem tükrözi annak a munkaerőnek a piaci árát, amely ezt a tevékenységet hivatásszerűen gyakorolja hóban és esőben is, nem szólva arról, hogy két leolvasás között egyszerűen nincs ideje regenerálódni, önmagát továbbképezni, ami hovatovább neuralgikus pontja leolvasási kultúránknak.

Becsüljük meg jobban a leolvasást, annál is inkább, mert a már említett, a vízművek által kiírt pályázat fődíját, azt a bizonyos bulgáriai utat az érdeklődés teljes hiányában azóta se vitte el senki.

Megyesi Gusztáv