Népszabadság, 1995. július 31.
MEGYESI GUSZTÁV
A napokban repítette világgá a mindig is megbízhatónak ismert dpa hírügynökség a szenzációs hírt, miszerint egy Coen van der Kroon nevű tudós megtalálta a főként menedzsereket sújtó, idegtépéssel járó stressz ellenszerét.
Igyunk naponta egy pohár vizeletet — ajánlja a receptjét van der Kroon az emberiségnek, és kiadványában részletesen beszámol a vizeletivás előnyeiről. Először nagyon utálatosnak találta, ma már azonban naponta iszik egy pohárral a sajátjából, sőt többel is, attól függően, hogy aznap milyen stresszhatásoknak volt kitéve a munkahelyén.
Fontos tárgyalások előtt különben mindig hűtve és jéggel fogyasztja.
Magam nem vagyok semmi újnak az ellensége, azt pedig már régóta tudom, hogy bizonyos természeti népek, mint például az eszkimók, egészen közeli kapcsolatot tartanak fenn a saját vizeletükkel. De még Németországban is gyógyszerként jegyezték be, elsősorban a fertőtlenítő hatása miatt. A vizelet ugyanis, nem úgy, mint a többi emberi végtermék, nem tartalmaz baktériumot. Tartalmaz ellenben sok fontos fémet, káliumot, nátriumot, kalciumot, magnéziumot, azután különféle foszfátokat, kloridokat és szulfátokat, de még glükózokat és fehérjéket is (erről részletesen majd a Magyar Konyhában), és igaz ugyan, hogy kis karbamid is akad benne, ebből termelődik az ammónia, de hát valamit valamiért.
A kérdés tehát nem az, hogy jó-e a vizelet.
Hanem, hogy kellőképpen érett-e társadalmunk önnön végtermékének befogadására.
Nem azt mondom, hogy eleve zárkózzunk el az eddigi meglehetősen egészségtelen és hiábavaló szokásaink megreformálásától, ez amúgy sem rajtunk múlik. Visszatérni a nyers, romlatlan természeti erőforrásokhoz, sohasem választás kérdése. Különösen nem a mi térségünkben. Mióta például a karfiol ára kilencvenöt forintról nem kevesebb mint kilencvenre zuhant, esténként nyers karfiol ropogtatása töri meg a város csendjét. Egy valamirevaló család minden további nélkül képes gyermekláncfűből, forrázott csalánból pörköltöt készíteni, tudja, melyik gyom ehető, és melyik nem. Télen egyre több a fűtetlen szoba, minek következtében húsz éve külön alvó párok bújnak össze a sezlonon, dédikéék szinte megfiatalodva, kipirulva ébrednek reggelente; egymás melege a legősibb fűtőanyag. Esti gyertyafény, lebukó nap aranyló sugarai.
Együnk füvet!
Mindez közösséget teremt, a barlangi ember összetartozásának élményét.
Ami a vizeletfogyasztást illeti, túl azon, hogy nyilván előbb a menedzserek körében lesz státusszimbólum, és csak azután terjed el tömeges méretekben, komoly életformaváltás várható. Önnön ürítményünk nem kerül pénzbe, a többnyire sárga laboratóriumi műanyag bögrén kívül nincs beruházásvonzata, áfa nem terheli, minősége viszont megbízható. Zárjegyhamisítás, ólmozás, szőkítés nem fordulhat elő, az állampolgár egy személyben termelő és fogyasztó, az áru útja nem vezet bonyolult utakon, lánckereskedőkön, spekulánsokon keresztül a fogyasztóig, akinek saját lelkiismerete elégséges garancialevél. Mindez a terméket egy csapásra népszerűvé teheti. Félő azonban, hogy afféle mákonnyá válik, és túlzott fogyasztása nem kívánt hatásokkal jár.
Ugyanis minden vizelet csalóka.
Az rendben van. hogy biztos egzisztenciát, kikezdhetetlen jellemet garantál, ám amennyire vonzó, annyira veszélyessé is tud válni társadalmilag. A folyamatos vizeletfogyasztás tudniillik, csakúgy, mint a köldöknézés, atomizálja az állampolgárokat, akik egy idő után mintha bura alatt élnének. Teljesen öncélúan használják fel a természet körforgását, amit kibocsátanak magukból, azt nyomban el is fogyasztják. És fordítva. A polgár félrevonul, kivonja magát minden rendű és rangú közösségi áramkörből, elhanyagolja családját, cégét, nemzetét, nem hajlandó senkivel sem kommunikálni, kérdésekre egyszerűen nem válaszol, ellenben ha megzavarják, akkor szörnyű haragra gerjed, agresszívvá válik. A közéletet, úgy, ahogy van, megveti, a politikától undorodik, választani nem hajlandó elmenni, de nem töri fejét befektetéseken, kötvényvásárlásokon sem, a piaci mozgások tőle ugyan befagyhatnak. Reklámilag megcélozhatatlan, nem lehet neki semmit eladni, mert neki már nem kell ezen a földön semmi se. Fütyül az állam és a demokratikus intézmények gondoskodására is, egyszerűen fölöslegesnek tartja mindezen képződményeket, egyedül az űrítek-kortyolok-közben rágyújtok végtelen vertikuma tölti ki hátralevő éveit.
Nem mintha ez rosszabb perspektíva volna a barackszínű menedzserzakónál vagy a csalánfőzeléknél.
Én mindenesetre egyelőre még vacillálok, megvárom, miféle metamorfózison esnek át menedzsereink, azután, ha úgy adatik, laboros ismerősöm majd beszerzi azokat a sárga, műanyag bögréket.
Megyesi Gusztáv