Rájár a tetem a sofőrökre

A hétfő esti Híradó tíz órai kiadásában igen érdekfeszítő riportot láthatott a nagyérdemű publikum.

A kamera a Hungária körutat mutatta, annak leállósávját, amelyen egy teherautó vesztegelt, a ponyvája alatt úgy harminc mázsa állati tetemmel. A szállítmány irtózatos bűzt árasztott, ezt látni lehetett a járókelők arcán, befogott orral haladtak a járdán. Maga a riporter is undorral a hangjában kérdezett, rámenősen, hitelesen, mindazonáltal tárgyszerűen. Elkapta a sofőrt, aki mindjárt szakértői nyilatkozatot adott. A dögszállítmány azért büdös — magyarázta, közben minduntalan az eget kémlelte —, mert bejött a kánikula, s az felgyorsítja az osztási folyamatot. — Ő mindig így szállítja a tetemeket, de normális időjárási viszonyok között nincs semmi probléma. Most viszont dagadni kezdett a rakomány, s mint kelt tészta folyt ki a ponyva alól, le, a teherautó oldalán. Míg a szakember beszélt, illusztrációt is kaptunk a dolog mikéntjéről, éppen hogyan dagad a rakomány, s csurog le a kövezetre, plusz néhány lábszár cafatokban.

Alapos körbejárása egy témának, a végén csattanós poénnal, „na és mennyire lehet megbüntetni a sofőrt”.

Ötezer forintra.

Kész, vége, jó éjszakát, szép álmokat, aki még csak most kezdene vacsorázni, az zabáljon nyugodtan.

Az az érdekes, hogy egy órával később a BBC is vacsorára ingerlő témával foglalkozott. Ebben a hírműsorban disznókat mutattak, miként sikerült egy kutatócsoportnak emberi felhasználásra alkalmassá tenni a sertés vérét, s mi ennek a jelentősége, különös tekintettel a fejlődő országokra, ahol alig találni véradóra. Illusztráció: néhány sertés, nyomortanya egy afrikai országban, beteg gyerekek, AIDS-fertőzöttek, véradás premier plánban, lombikok és pipetták, néhány adat az új módszer perspektívájáról, legvégül az intézet vezetője:

— Be fogom oltani a gyermekeimet. De legalábbis a legnagyobbakat.

Jó éjszakát, köszönjük, hogy minket néztek.

Figyeljük meg (saját gyomor- és idegrendszerünk szempontjából) a két híradó közti különbséget. Éspedig akkor, ha mindkét híradó valami abszolúte politikamentes témára mozdul rá. Mindkettő naturalisztikus, kiveszi az ember szájából a kanalat, s rettentő álmú éjszakát vált ki, de amíg egy civilizált hírműsor a tetemügyet is, hogy úgy mondjam, perspektivikusan, de mindenesetre rálátással dolgozza fel (milyen következményei lesznek a disznóvérnek az emberiségre nézve), addig a mi Híradónk büntetéscentrikus és leragad a tetemnél.

Olyan hullafoltos.

Mint az a szellemi miliő, ami körülvesz minket.

Egy éve még úgy gondolta az ember, hogy az új világ eljövetelével az élet is civilizáltabb lesz, finomság és elegancia lesz úrrá a polgárokon, a társadalom és annak összes intézménye legalább némi jelét adja annak, hogy itt az ízlés, a kultúra, de legalábbis a szellem társadalma kívánna felépülni. Ebből következően minden hír, közlemény, információ, vita túllép önmagán, de legalábbis nem önmagáért van. Némi illúzióval én úgy gondoltam még tavaly is, hogy itt mára már komoly tudományos viták zajlanak az élet legfontosabb kérdéseiről a nyilvánosság előtt, s megismerszik előttünk a világ. Hogy helyére kerül mindenki és minden, ami eddig ki volt billentve önmagából. De úgy látni, itt továbbra is minden a kibillent állapotában maradt, bármiről van is szó.

Leginkább a tetemekről van szó.

A napokban éppen Jászi Oszkár volt soron. Megemlékezés, emlékülés, vitafórum aktuálpolitikai áthallásokkal, mindennek, apropója, hogy hazai földbe temették. Jászi Oszkár, s életműve néhány napra téma, utána éppúgy a feledés vár rá, mint ahogy a feledés járt neki évtizedeken át. Előtte Mindszentytől harsogott az ország. Mindszenty-megemlékezés, vita, életműméltatás, szintén aktuálpolitikai áthallásokkal. Az apropó: ugyancsak temetés. Még előtte Teleki Pál, és ő se különbül, s egyáltalán most, hogy elhallgattatott művek szólalhatnak meg, tiltott vagy csak elfelejtésre ítélt gondolkodók gondolatai kelhetnek életre, eltemetve maradnak. Nem kelnek életre. A kihantolás és a végső tisztességadás között van pár nap, hét, akkor politikai pajzzsá meg lándzsává meg mindenféle lószerszámmá válnak, ha életre kelnének, azt mondanák, teljesen fölösleges volt gondolkodni, életművet alkotni.

Már eleve halálművet kellett volna alkotni.

Ez a temetőföldhöz-ragadtság.

Már a kommunizmus temetése se megnyugtató. Már ahogy ez földbe kerül. Marx is és a többi klasszikus. Józan ésszel gondolkodva azt hinné az ember, hogy elérkezett az idő, amikor az egész marxizmus (s nem csak az ürügyén épült diktatórikus rendszer) tudományos, de legalábbis gondolati alapon bírálva lészen, mégpedig lényegét illetően. S hogy épp e bírálat nyomán ismerszik meg mindaz, ami eddig alá volt gyűrve, az a sok gondolati, világlátási rendszer, amit éppen a marxizmuson keresztül kellett nem elfogadni. Normálisan felfogva ezt a világot, a kommunizmust, szocializmust, Marxot és társait nem kajakra venni kellene, hanem egy logikusabbal, szabadabbal, igazabbal feledtetni. De most az az ideológiai, gondolati non plus ultra, hogy amiről szó van, az rossz, mégpedig annyira, hogy abból semmi se használható. Marxnak egyetlen épeszű megfigyelése se volt. Hát Leninnek? Aki példának okáért egy ízben azt mondta Krupszkajának (Emlékiratok, 224. p. 2. bek.), hogy „csukj a be az ablakot, kedves Krupszkaja, mert ha nem csukja be, akkor beesik az eső”.

Ez a tétel nem használható?

Itt most minden a következő évezredre készül. A következő évezredet kilenc év múlva elérjük, de már most látható, hogy úgy érjük el, hogy a közelébe se jutunk. Hogy közben benne maradunk a régiben.

Mennyire lehet megbüntetni a sofőrt?

De mi az, hogy sofőr? Mi az, hogy munkásság, amely például úgy volt, hogy sztrájkolni akar? Illetve, hogy nem akar. A rádióban egy egész reggelen át arról vitatkozott egymással egy szakszervezeti vezető és egy Schamschula nevű kormányapparátor (szintén jó ember), hogy akarnak-e a munkások csütörtökön sztrájkolni vagy sem. Egyik éppúgy’ nem tudta, hogy akarnak-e vagy nem, mint a másik (igaz, még csak szerda volt), illetve mindkettő meglepő főlénnyel tudta, hogy nem akarnak sztrájkolni, mert mi vagyunk a kormány, illetve, hogy márpediglen akarnak, mert mi meg a szakszervezet vagyunk.

Mit akarnak az emberek, akik most épp azon a héten munkások voltak, előző héten viszont parasztok, holnap meg lehet, hogy megint taxisok lesznek?

Tudja ezt valaki?

Nemcsak hogy az ideológia, a perspektivikus gondolkodás hiányzik a rendszerváltó intézmények embereiből, de a jelen is csak zavarja őket.

Azt mondta ez a Schamschula nevű ember — aki, ha emlékezetem nem csal, nem a kommunista párt tagja —, hogy nem volna jó, ha a dolgozók és alkalmazottak figyelmeztető sztrájkolnának, mert az elrettentené a külföldi turistákat. (Idegenforgalom, bevétel.) Ez egy érv. Mikor a dolgozói-alkalmazotti réteg kerül szóba (mindössze pár millió ember), az infláció, a nyomorúság, a kilátáslalanság. Az érvelés gondolati magja nagy életismeretre vall: jön a külföldi csoport, átlépi Hegyeshalmot, s nyomban mondjuk az Elzett lakatgyár felé veszi útját, ahol épp figyelmeztető sztrájkolnak. Te, itt nem dolgoznak — mondják egymásnak —, egyetlen lakat sincs készen. Ide se jövünk többet.

A külföldiek.

Ha valami szép álomban aludtam volna az elmúlt két-három évben, most azt hinném felébredve, hogy új fiú érkezett a pártközpontba (nyilván a KISZ-székházból), s most ő az ügyeletes gondolkodó, most ő érvel a lakosságnak, az összes sofőrnek. Miközben erősen oszlik minden, amit sikerült már végérvényesen elpusztítani.

Szeretném hozzátenni, hogy a magam használatára a kommunista az nemcsak rendszer, nemcsak ideológiai alap, ilyesmi, hanem módszer is: viselkedési, gondolkodási mód. Elárul mindent.

Ez így van, mert én így látom, nem pedig úgy.

De ha mégis úgy van, akkor nem fognak jönni a külföldiek.

Azt hiszem, itt nagyon rá fog járni a tetem a sofőrökre.