A világkiállítás valójában egy nagy Szfinx

Most, hogy a bécsi szavazópolgárok nemet mondtak az Expóra, teljesen érthetetlenül némi zavar támadt a hazai gépezetben. Ha csak pár órára is, de bizonytalanság lett úrrá a legfelső körökben, még az is szóba került, hogy egyedül esetleg nem tudjuk megrendezni a világkiállítást. Ráadásul Bécsből semmiféle magyarázat, elemzés nem érkezett a szavazást illetően, a bécsi polgárok csöppet sem tudományos, sőt, a szakértelmet a lehető legteljesebb mértékben nélkülöző választ adtak a motivációjukat illetően. Mindössze annyit mondtak, hogy CSAK. Ellenezzük.

Miért?

Azért.

Szerencsére itthon nem tartottak népszavazást, mi több, az illetékesek túltették magukat a zavaron. Kellő időben felismerték, hogy a világkiállítás nem egyszerűen világbemutató, vagy gazdasági vállalkozás, vagy kulturális rendezvénysorozat, sőt, nem is csak ezek összessége. Afféle össznemzeti kapaszkodó. Nemcsak materiális következményei vannak, hanem a társadalom mentálhigiénés állapotát is meghatározza egy életre.

Bele van fújva a fűzfasípba tehát, rendezvény lesz.

Ebben a világkiállításban legelőbb is az a megkapó, hogy nincs definiálva, mi is szeretne lenni voltaképp.

Már eddig is oda-vissza hangzottak el érvek, komoly szakemberek makro- és mikroökonómiai számításokat vágtak egymás fejéhez, beruházási ráták, kamatlábak, megtérülési variációk repkednek a levegőben, végső érvként pedig mindkét fél a lakosság érdekeire hivatkozik. Mi több, magára a lakosságra. Miért jó az, ami nem jó, illetve miért rossz az, ami nem rossz. A lakosság hirtelen emberarcot kapott, úgy képzelik most emitt és amott, hogy a lakosság otthon komoly nemzetgazdasági számításokba bonyolódik, hogy megalapozott véleménye legyen, karon ülő gyerek vállán áthajolva vet papírra különféle trendeket, a kocsmában összekéselik egymást az emberek egy-egy Barát Etele-paradigma miatt, s egyáltalán, lázban ég az egész ország.

A csudákat. Nézzünk körül ismerőseinknél. A világkiállítást a legtöbb ember úgy képzeli el, mintha csakugyan kiállítás volna. Mint mondjuk, az évenkénti mezőgazdasági a BNV pavilonjaiban, rekorddisznóval, óriástökkel, patiszonparádéval, kapagép aukcióval. Hogy vasárnap felmegyünk a családdal — öten beférünk a Ladába. Lajos majd motorral jön utánunk Rozikával —, a hangosbeszélőnél találkozunk, lesz virsli, tájjellegű bor, a gyerekek felülnek a körgyűrűre, veszünk Kabos Gyula-kazettát, mindenféle vásár- és kiállításfiát, lefényképezünk egy japánt a saját gépével, szép lesz minden.

Mármost lehet, hogy tényleg ez lesz az egészből. Legfeljebb megtetézve annyival, hogy az ökörsütésnél személyesen a miniszterelnök gyújt majd alá a baromnak. Ám ettől a lényeg nem változik.

A világkiállítás lényege ugyanis, hogy ha lesz, ha nem lesz, lesz. Bármi lesz, arra rá lehet majd fogni, hogy ez a világkiállítás. Hogy lám, ha szerényen is, azért mégiscsak megrendeztük, ráadásul ez különbözik a sevillaitól. Ami eleve garantált. Mondhatni: a siker biztos. És hogy az ördögbe ne volna az, amikor maga a siker sincs körülhatárolva, mármint hogy mit tekintünk adott esetben sikernek és mit nem. (Igaz, ilyen alapon a kudarc is garantált, ebből még magasságos viták lesznek.) Már világkiállítás közben bizonyíték lesz minden apró mozzanat a siker, illetve a kudarc mellett. Ha egy különben csendes svájci házaspár felkacag majd hangosan az Expo közepén, rájuk lehet fogni, hogy ezek kifejezetten a világkiállítás miatt jöttek ide költekezni és jól érzik magukat. Nem csalódtak. Mint ahogy ellenkezőleg is: ezek ugyan itt vannak, de ki tudja, hogy világkiállítás nélkül is nem jöttek-e volna el. Igaz, nem ide, hanem mondjuk a Lupa-szigetre.

Miképp az itthoniak is. Mi. Itt pro- és kontrariportok fognak születni az utca emberéről, hogy a magyar nép örül, hogy a magyar nép nem örül, hogy ezt a pénzt inkább a munkanélkülieknek kellene adni, hogy ezt a pénzt valójában már most is a munkanélküliek kapják (azzal, hogy munkát találtak az Expo-n, azaz már nem is munkanélküliek), hogy minősíthetetlenek az autópályák, a körgyűrű nem is kör alakú, hogy épp az Expo-nak köszönhetően épültek új utak, vonalak, beruházások, hogy a körgyűrű épp a kiállítástól lesz majd egyszer kör alakú.

Az egész, mint valami kapitali játék. Amely tudvalevőleg teli van a valóság elemeivel. Csak épp az nem biztos, hogy a legfifikálisabb, az életben legrátermettebb nyeri majd a játékot. Nagyon is elképzelhető, hogy állandóan veszít, s az veszi majd meg a Dohány utcát, s szerzi meg az összes koncessziót, aki egyébiránt a bizományiban képtelen eladni egy pár új cipőt, üzleti érzéke a nullával egyenlő. Érthető. A játéknak, ha van is köze a valósághoz, attól a lehető legtávolabb van, éppen abból adódóan, hogy csak az élet néhány elemére épül.

Hogy vegytiszta, mesterséges.

Mármost itt szakember, nem szakember úgy gondol a világkiállításra. mint valami tömeges kapitali játékra. Izgalommal, csikkel a szájában, ráncolt homlokkal, de a játékos gesztusaival. Itt befektetek, ott ennyi és ennyi haszon lesz, ezt a kerületet adább rakom, azt a szigetet lejjebb húzom, amoda egy hidat tolok, ezen bérleti dijat szedek; hatos után még egyet lehet dobni. Kockázat nincs, csupán a játékélmény, az pediglen már maga a siker. Már nem éltünk hiába.

Elmondható, hogy a világkiállítás boldog-boldogtalannak jót tesz.

Úgyse bírják megrendezni.

Úgy is meg bírják rendezni.

Minden bebizonyítható. Ember nincs (főképp szakember), aki mindenki számára megnyugtató, pontos mérleget tudna felmutatni nyereséggel, veszteséggel. A végeredmény azon múlik, hogy mivel kalkulálunk, mit számítunk világkiállításhoz kapcsolódó tényezőnek, mit teszünk a bevételbe, s mit a kiadásba. Ha úgy veszem egy szfinx építése is gazdaságos (néhány ezer év és az idegenforgalom nyereségessé teszi), de ha úgy veszem, egy vásári körhinta építése is veszteséges (körbe megy, hosszú távon tehát nem csatlakozik sehova sem), de az egészben épp ez a szép. Hogy oly összetett, komplex valami, oly szerteágazó. Olyannyira nem megfogható, hogy muszáj benne hinni. Vagy nem hinni.

Transzcendentális.

Ebből fakadóan megmozgatja az össznemzeti szellemet. Ráadásul nem ismer kiváltságokat. A gondolatához, mint általában minden misztikumhoz, mindenki hozzáférhet. Ezenfelül a képbe nemcsak országát, de ki-ki önmagát is beleképzelheti. Ott fogok állni a világkiállítás kellős közepén és hatalmasat kaszálok. Akár van pénzem, akár nincs, akár ravaszkodó bulista vagyok, akár józan fejű vállalkozó, akár nagy léptékű gondolkodó, akár korlátolt dilettáns. Mindemellett az esemény érzelmileg is adaptálható. A világkiállítás gondolata ugyanis törésvonal a hovatartozásban, aki eddig véletlenül nem tudta, hogy hova tartozik, az most már tudja. Vagy a támogatók vagy az ellenzők táborába. Közösségi élmény. Ezenfelül az asztalra lehet csapni, az utcára lehet vonulni, sziszegő hangon fellépni, hogy az Expo felhajtó erő (Európába repít), mint ahogy azt is deklarálni lehet, hogy az Expo csak árfelhajtó erő (s a Balkánba repít), hogy ebből meg lehet gazdagodni, hogy ettől el lehet szegényedni, hogy két különböző kultúra, mentalitás nem ér össze, hogy két különböző kultúra közül az erősebb magával ragadja a gyengébbet, hogy sikerélményünk lesz, hogy kudarcélményünk lesz. Minthogy nincs mérce, minden bizonyítható, verifikálható, attól függően, hogy hova tartozunk. Afféle leeresztőszelep, addig is míg létrejön, azután meg pláne, minthogy akkor mindent rá lehet majd fogni. Ráadásul a bécsi döntés óta a vita internacionális kereteket is ölt, a mi Expónkat most már de facto is a világhoz mérjük.

De legalábbis a bécsiekhez. Hogy a bécsiek hülyék. Hogy a bécsiek megfontoltak. Hogy mit szavaztak azok. Hogy manipulálva lettek. Hogy őket nem lehet manipulálni, csak épp nem ettek meszet. Hogy alig mentek el szavazni. Több maradt otthon, mint ahány elment. De az egyötöd mégiscsak elment. A kisebbség többsége nemmel szavazott. De viszont a négyötöd otthon maradt, azok nem nemmel szavaztak.

Ez a legjobb. Hogy ennek a négyötödnek a véleményéről senkinek fogalma nincs, mégis mindenki erre a négyötödre hivatkozhat. Az ismeretlenre, a nem tudott-ra. Az ismeretlen, a nem tudott, a bizonytalan, a ködös lett a bázis, a hivatkozási alap. A nincs. A nincsre épül a kollektív építmény, ennek a térségnek a szfinxe, nagy buta szemekkel. Materiálisan és szellemileg is ebben a nemlétezőben találná meg ki-ki önmagát, önmaga érveit.

Ha kell, egyedül is megcsinálom — mondhatja bármelyikünk a miniszterelnöktől az utca seprőjéig, a szfinx magasan ülő nagy buta szemeibe nézve, közben meg-megtapogathatja a zsebét, amelyben ha nem is marsallbot, de legalább fűzfasíp lapul.